Szerző: Szima Viktória

„Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra, s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indítópisztoly? Szabad a pálya, s ismeretlen! Sose fogom elfelejteni az új könyvek, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle „megbízható” szeptemberi ragyogás fogadott. Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére barnult, s volt, akin éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket, s a viszontlátás örömét.”

A magvas gondolatok Pilinszky János: Veni Sancte… című művéből származnak. Idén ünnepeljük a költő születésének 100. évfordulóját. A Kossuth-díjas művészt több szál fűzte Székesfehérvárhoz: azontúl, hogy élete utolsó éveit városunkban töltötte,  ő nyitotta meg az István Király Múzeum (ma Szent István Király Múzeum) számos mérföldkőnek is tekinthető tárlatát a hatvanas-hetvenes évek folyamán (Kondor Béla önálló kiállítása – 1964; Korniss Dezső egyéni tárlata – 1965; Szenes Zsuzsa textilművész kiállítása – 1969-ben, Ország Lili tárlat – 1972). Mind közül a legismertebb Schaár Erzsébet szobrászművész 1974. június 23-én megnyitott Utca című tárlata (rendezte Kovács Péter művészettörténész, a költő unokaöccse). Az 1974-es rendhagyó vernisszázson a költő a hatalmas műalkotás egy-egy részénél megállva elszavalta az alkalomhoz írt verseit. Többek között a „Kettő” című alkotást hallgathatta meg a nagyérdemű: „Két fehér súly figyeli egymást, két gipszből öntött férfifej, két hófehér és vaksötét súly. Vagyok, mert nem vagyok.” A kiállítás anyaga, illetve – részben – a megnyitón elhangzott versek alapján született meg 1975-ben Schaár Erzsébet és Pilinszky közös kötete: Tér és kapcsolat.

Pilinszky Budapesten született 1921. november 27-én, édesapja a mérnök és jogász idősebb Pilinszky János, édesanyja, Baitz Veronika volt. Baitz Veronika önkéntes ápolónőként szolgált az első világháború idején, ekkor ismerkedett meg későbbi férjével. Az ifjú Pilinszky a Cukor utcai elemi iskolában kezdte tanulmányait (1927–1931), majd a budapesti Piarista Gimnáziumban (1931–1939) tanult. Az érettségit követően a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója lett, azonban fél év után átiratkozott az egyetem bölcsészettudományi, ahol művészettörténetet, illetve magyar, valamint olasz irodalmi és nyelvészeti előadásokat látogatott. A diákkora óta író Pilinszky első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet, illetve a Vigília hasábjain. 1941-ben az Élet segédszerkesztője lett, és egészen 1944-ig ellátta ezt a pozíciót. 1944 májusában fejezte be egyetemi tanulmányait (végbizonyítványt kapott), ám a diplomát végül nem tudta megszerezni, mivel 1944 novemberében behívták a hadseregbe. Alakulatával először Ausztriába, majd Németországba került (karpaszományos tüzér volt). Harcokban nem vett részt, a háború után egy ENSZ által létesített, amerikai fennhatóságú táborba került, a benyomások örökre nyomot hagytak művészetében. 1945 novemberében tért vissza Budapestre.

1946–1948 között az Újhold társszerkesztőjeként dolgozott. Művei a Válasz és a Magyarok című lapban jelentek meg. Első, Trapéz és korlát című verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban (1947-ben Baumgarten-díjat kapott a műért). 1947–1948-ban római ösztöndíjjal több hónapon keresztül járta Olaszországot. 1949-től kezdve huzamosabb ideig nem publikálhatott (1951–1956), ebben az időszakban verses meséket írt (Aranymadár), emellett a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott. 1955. október 12-én házasságot kötött Márkus Anna színésznővel, azonban csupán néhány hónapot maradtak együtt (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált). 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora volt. 1957-ben az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa lett, itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, illetve művészeti kritikái is. Második verseskötete Harmadnapon címmel 1959 szeptemberében jelent meg. A hazai irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek végéig elvétve szerepelt, viszont gyakran hívták külföldi szereplésekre (Bécs, Belgium, Gdańsk, London, Párizs, Róma stb.), sőt az USA-ba is eljutott. Az idegen nyelvű köteteinek fordítási előmunkálatai is ebben az időben kezdődtek meg. 1962 őszétől tagja lett a Magyar Írószövetségnek.

1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete (Nagyvárosi ikonok), ettől fogva a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb alakjává vált. 1972-ben adták ki a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet című munkáját. Nővérének 1975-ös öngyilkossága is talán hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1976-tól kezdve nem írt többé verset (1976-ban még kiadatta az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter című kötetet). Ettől kezdve leginkább a széppróza foglalkoztatta, 1977-ben adta ki  „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című művet. A hetvenes évek végén ismerkedett meg későbbi élettársával, Jutta Scherrer német vallástörténésszel (kapcsolatuk 1976 elejéig tartott). 1971-ben József Attila-díjjal jutalmazták alkotói tevékenységéért.

Ingrid Ficheaux-vel 1980 júniusában kötöttek házasságot. Ugyanebben az évben újabb szakmai elismerésben volt része: Kossuth-díjjal tüntették ki. Egészségi állapota egyre romlott. Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte, a Kígyó utcai panellakásban. Fehérvára költözése kapcsán így nyilatkozott Kovács Péter: „Utolsó zaklatott éveiben irtózni kezdett attól, amit Pest jelent […] Pilinszky számára [Ficheaux-vel való] házassága és Fehérvárra költözése a békét jelentette és élet­módváltozást. Először a Budenz-házban lakott, a múzeum vendégszobájában, majd feleségével a Velinszky-lakótelepen béreltek lakást. Szép, harmonikus időszak volt ez mindnyájunk számára. Ahogyan a hatvanas években elhatározta, hogy megtanul franciául, most nekifogott megtanulni főzni. Intenzíven dolgozott ebben az időben — a maga módján; ahogyan ő nevezte: meditált. Kézzel fogható nyoma ennek nem igen maradt. Önéletrajzaim címmel jelentek meg részletek tervezett regényéből; nap mint nap ezen gondolkozott, ezt a történetet bogozgatta esténként. Az írás stádiumáig nem jutott el, neveket írt föl magának, olykor egy-egy mondatot.” Pilinszky utolsó nyilvános szereplése szintén a királyok városához köthető: a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában vendégeskedett 1981. március 25-én Bartók Béla 100. születésnapja alkalmából (az eseményt Pinke Miklós örökítette meg fényképeken). Az esemény után két hónappal, 1981. május 27-én Budapesten hunyt el szívrohamban. Az egyik utolsó találkozásuk mélyen beleivódott unokaöccse emlékezetébe: „Nyolcvanegy májusában már nem halogathatta tovább tervezett angliai utazásának előkészületeit, ezért Pestre ment. […] Egyszer este kiléptünk a házból, hogy hazakísérjük őt. Megálltam egy percre és tűnődve mondtam neki: »Olyan valószínűtlen békében élünk mi itt, nem gondolod? « ő megfogta a vállamat és visszakérdezett: »Félsz valamitől?« Úgy éreztem, s azóta is megvan bennem ez az érzés, hogy akkor történt valami” (Fejér Megyei Hírlap, 1988. január 30-ai szám, 9.p.)

Pilinszky örököse, Kovács Péter művészettörténész a Pilinszky-életmű gondozásával Jelenits István irodalomtörténészt, a piarista rend magyarországi rendfőnökét, Pilinszky katolikus ihletésű költészetének egyik legavatottabb szakértőjét bízta meg; a költő kéziratait, levelezését, a hagyatékában maradt hangfelvételeket 1987 nyarán a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának őrizetébe adta.

Az utókor nem felejtette el a nagy költőt: 1997-ben Pilinszky költői pályafutását posztumusz Magyar Örökség Díjjal jutalmazták. A XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóját a Digitális Irodalmi Akadémia 1999-ben posztumusz tagjává választotta. Pilinszky és Fehérvár címmel 2015-ben nyílt kiállítás a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében. Az idei, centenáriumi év alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség a Pilinszky 100 programsorozattal tiszteleg a költő előtt.