Ma egy különleges témával, a múmiákkal fogunk foglalkozni, vajon mi köze lehet ennek mégis megyénkhez, illetve Székesfehérvárhoz? A cikkből ez is kiderül.

 

A múmia szó hallatán azonnal az egyiptomi fáraók szarkofágban fekvő bepólyált földi maradványaira gondolunk, azonban a fogalom ennél bővebb tartalommal bír: Szikossy Ildikó, a Magyar Természettudományi Múzeum főmuzeológusának megfogalmazása szerint minden halott ember vagy állat le nem bomlott, konzervált vagy konzerválódott maradványát múmiának nevezzük. Speciális körülmények között – amennyiben a baktériumok szaporodása gátolva van – nem következik be a post mortem bomlás, a szövetek elveszítik víztartalmukat és így évszázadokig – sőt akár évezredekig – megmarad a mumifikálódott test. Keletkezésük szerint négyféle múmiatípusról beszélhetünk: antropogén múmiákról (mesterséges mumifikálás, az egyiptomi múmiák is ide tartoznak); spontán múmiákról (természetes mumifikálódás); spontán múmiákról mesterséges erősítéssel (mesterségesen segített természetes mumifikálódás); illetve léteznek még bizonytalan, nem eldönthető keletkezésű múmiák is. A történelem folyamán szinte minden földrészen éltek olyan közösségek, akik különféle eljárásokkal mumifikálták halottaikat, sok múmia jóval régebbi az egyiptomiaknál, például az Atacama-sivatag peremvidékén élt Chinchorro-kultúra vadászó-gyűjtögető népei már az i. e. VIII. évezredben alkalmaztak mumifikálási eljárást. A különböző népek más-más módon tartósították a testeket, aszfalttal, agyaggal, gyantával, sóval vagy olajokkal kezelték; volt, ahol füstöléssel, másutt tűző napon való szárítással járt a folyamat. Az egyiptomiak eltávolították a belső szerveket, míg Kínában nem volt erre szükség. Egyes helyeken felöltöztették, máshol textilbe tekerték, esetleg körbefonták az elhunyt földi maradványait. A mumifikálódott testeken gyakran különleges részletek is megmaradtak, például frizurába fésült haj, manikűr, tetoválás és protézisek is kerültek már elő az ásatások során. Az eddig ismert legrégebbi teljesen épségben megőrződött (spontán) múmia, az 5200 éve élt Ötzi nemcsak „kora” miatt érdekes, testén 61, jellemzően apró vonásokból álló tetoválást találtak a kutatók, míg Tabaketenmut (egy magas rangú egyiptomi pap lánya volt, valamikor az i. e. 950 és i. e. 710 közötti időszakban élhetett) sírjából került elő a világ első ismert protézise, a bőrből és fából készült mű-nagylábujj.

 

Írásos források tanúsítják, hogy Székesfehérváron is volt múmia az 1700-as évek második felében, méghozzá igen meglepő helyen, a Fekete Sas Patika (ma Patikamúzeum) jogelődjének számító jezsuita gyógyszertárban (mai Szent István Király Múzeum – Rendház, Fő utca 6.). A rendi apotéka 1773-ban készült leltára szerint számos állati eredetű – Harry Potter történetébe illő – szert tartottak az intézményben: a polcokon volt – a teljesség igénye nélkül – ámbra, bakvér, szárított béka, bezoárkecske gyomrából való bezoárkő, cibet (cibetmacska illatos mirigyváladéka), igazgyöngy, kőrisbogár, kígyó levetett bőre, pézsma, szépiacsont, rókatüdő, továbbá borz-, eb-, hód-, medve-, vipera-, illetve emberháj (Axungia Hominis) és emberi koponyatető (Cranium Humanum) is az egyiptomi múmia (latinul Mumiae Aegyptiacae, Mumia Vera vagy Mumia Transmarina) mellett. Grabarits István gyógyszerészettörténész kutatásai alapján a múmia, „múmiapor” (Pulvis Mummiae) vagy „múmia-esszencia” (Essentia Mumiae) gyógyszerformában lehetett jelen Fehérvár – 1797-ig – egyetlen gyógyszertárában. A beszédes nevű múmiaport a mumifikálódott egyiptomi tetemek porrá törésével állították elő, míg a tuberkolózis ellenszerének tekintett múmia-esszencia Daniel Wilhelm Triller receptje alapján egyiptomi múmián túl Sal tartari-t (borkőből előállítható széntartalmú káliumkarbonát), illetve aqua fumariae-t (orvosi füstike víz) is tartalmazott.

 

A múmia alapú gyógyszerek története Perzsiában kezdődött 1100-ban: Eleázár, az alexandriai zsidó orvos gyógyította a történelemben bizonyíthatóan először „múmiával” betegeit, ám perzsák múmia nevű szere ekkor még nem tartalmazott emberi származékot. A „mummiyah”-ként (más írásmóddal mūmiyya, mumiyâ) emlegetett kenőcs fő alkotóeleme a bitumen volt és külsőleg vérzéscsillapításra és sebekre, zúzódásokra alkalmazták, míg az őrölt vagy megtört mumiyâ-t (ez esetben sima bitumen) borba keverték csontforrasztó és sebgyógyítószer gyanánt. A keresztes lovagok és zarándokok jóvoltából került először Európába az ekkor még bitumen alapú gyógyszer. Az európai felvevőpiacról érkező hatalmas kereslet vezetett el az emberi alapanyag használatáig: a perzsa bitumen-készletek megcsappantak, így alternatív alapanyagot kellett biztosítani a készítmény előállításához. Egyes tézisek szerint a perzsa mumiyâ és a latin mumia szó hasonlósága, illetve a krónikások félrefordítása miatt merült fel először a bitumen valódi múmiákra való lecserélése. A mumifikálási eljárást Hérodotosz jegyezte le (i. e. 484–425) „A görög-perzsa háború” című munkájában: „Először is kiszedik az agy egy részét görbe vassal az orron át, más részét pedig beleöntött szerekkel irtják ki. […] A test alsó részét kiöblítik pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, megtöltik összetört és tiszta mirhával, kasziával és mindenféle füstölőszerrel – csak éppen tömjénnel nem –, s végül bevarrják. Ezután a testet bedörzsölik salétrommal, […] Hetven nap elmúltával lemossák, az egészet körültekerik büsszoszvászon szalagokkal, s bekenik gumival”. Az idézet is mutatja, hogy számos, az európai gyógyszerkincsben is szereplő anyagot (például gumiarábikum, kassziafa, mirhagyanta) használtak az eljárás során, így könnyű volt arra a feltételezésre jutni, hogy múmiák őrleménye önmagában gyógyhatású. Az emberi származék teljesen kiszorította a bitument.

 

A XVIII. századig hatalmas volt a kereslet a csodaszernek tartott anyagra, mivel úgy hitték, hogy „az egyiptomi tetem sárgás színű, fűszeres illatú őrlete a lázas betegségeknek, a pestisnek, a nyavalyatörésnek (epilepsziának) és a köhögésnek fölöttébb hathatós gyógyszere, sőt még vérzéscsillapítóként is használható. Azt is gondolták, hogy ha a múmia koponyájának reszelékét elfogyasztják, az megnöveli a szellemi képességeket. A tartósított test porának bevétele pedig megvéd a haláltól, s megadja az örök életet.” Arannyal mérték a valódi múmiaport és királyok, fejedelmek kedveskedtek vele egymásnak: Nagy Katalin orosz cárnő Angliába küldött belőle, I. Ferenc francia király pedig mindenhová rebarbarával kevert múmiaport vitt magával.

 

A por magyarországi használatát Raymann Ádám János eperjesi orvosnak 1669-ban kelt, a szer alkalmazásáról szóló írása is tanúsítja (megemlíti, hogy a legjobb múmiapor a pozsonyi patikákból szerezhető be), a felkai evangélikus templom levéltárában egy 1679 óta őrzött orvosi tanácsadásban pedig ez olvasható: „Nehéz szülés alkalmával, hogy a gyermek megforduljon: végy jávorszarvaspatát, kösd a nő testére, hogy a lábaiknak hegye fölfelé legyen fordítva, aztán meleg borban adj neki mogyoró nagyságú múmiát, s imádkozz Istenhez!” A nemesek házipatikáiban is felbukkant a szer: Bornemissza Anna erdélyi fejedelemasszony és II. Rákóczi György is tartott belőle. Mivel a múmiapor iránti kereslet jócskán meghaladta a kínálatot, ráadásul „borsos” ára volt, megjelent a múmia-hamisítás is, a perzsa kereskedők és az európai leleményes gyógyszerészek számos hamis múmiareceptet kiötlöttek. A leghajmeresztőbb hamisítvány bizonyos szempontból igen valódi volt, így hangzott Nizemi perzsa múmiakereskedő receptje: „Végy vöröshajú ifjút, etesd 30 éves koráig gyümölccsel. Azután tölts meg kőteknőt mézzel és fűszerekkel, tedd bele az ifjút és zárd le a teknőt, 120 év múlva kész a múmia.” Paracelsus, a híres svájci orvos (1493 k. – 1541) szabad levegőn mumifikálódott (főként az akasztott vagy tűzhalált halt) emberek maradványait használta múmiaporához, ő találta fel a „Liquor Mumiae Paracelsi”-t (nem alkoholos likőr volt, hanem múmiás olaj) is. A Budapesti Hírlap 1902. március 21-i száma szerint az arabok különleges módon dolgozták fel a port: „Vajjal keverve, mautej ennek az orvosságnak a neve, a melyről nagy bizonyosságal mondják, hogy elállítja a vérzést és összeforrasztja a törött csontot.” A huszadik században szűnt meg az ó-egyiptomi leletek „elfogyasztása”: az utolsó hivatalos gyógyszer árlista, amelyen még szerepelt múmiapor 1924-ből való és a világ egyik legnagyobb gyógyszergyára, a Merck állította ki.

 

A jezsuita gyógyszertár múmiakészletén túl még egy szálon kapcsolódik megyénk a múmiák hazai történetéhez: a Pápán található egyiptomi múmia adományozójának volt székesfehérvári kötődése. Mielőtt erre rátérnénk, érdemes megjegyezni, hogy nem kizárólag gyógyszeralapanyagként kerültek Európába egyiptomi múmiák: a XVI–XVII. század folyamán az anatómiai gyűjteményekben is megjelentek, a múmiaboncolás igazi attrakciónak számított. Napóleon 1798-as egyiptomi hódításától kezdve a múmiák kedvelt szuvenírtárgyakká váltak a kor utazói számára, Magyarországon a XIX. században jelentek meg az első ép múmiák a magán-, illetve közgyűjteményekben. A pápai múmiát 1884 augusztusában ajándékozta a Pápai Református Kollégiumnak (Református Főiskola) az intézet egykori hallgatója, Markstein Károly nagykereskedő és vendéglős: „Nagy értékű múmiát kapott Kairóból Fenyvessy Ferencz orsz. képviselő Pápán egy odavaló születésű s Kairóban élő hazánkfiától, Markstein Károlytól. A múmia a pápai ref. főiskolának jutott ajándékképen” (Nemzet, 1884). A mai Magyarország vidéki városaiban ekkor sehol sem volt egyiptomi múmia, ma is csupán hét van hazánkban, négy Budapesten, kettő Debrecenben és a pápai lelet az egyetlen a Dunántúlon. Az adományozó éveken keresztül kereskedett Kairóban és vendéglője is meglehetősen híres volt. Markstein egyiptomi működése idején fiát, Simont évekig a székesfehérvári Ciszterci-rend Szent István Gimnáziumába járatta (Markstein Simon 1878. 10. 07-én született Kairóban, 1888-ban kezdte meg tanulmányait az intézményben), az iskola névkönyvében az apa foglalkozásánál azt olvashatjuk, hogy vendéglős Kairóban, kereskedői tevékenységét nem említi. A férfi a helyi magyar, illetve osztrák kolónia egyik prominens alakja volt: „Kairói tárcaírónk értesíti lapunkat, hogy e hó 10-én, Rudolf trónörökösnek násza alkalmából[…] a kolónia előkelőbb, tehetösb tagjai […] a Xanthe éttermében, mintegy ötven-teritékű fényes lakománál, tüntették ki örömüket[…] Blum pasán és Korizmics Antalon, a nemzetközi törvényszék biráján kivül jelen voltak a Kairóban takrtózkodó magyarok közül Heller bankár, Markstein Károly, e népszerű derék vendéglős.” A Markstein-féle szarkofág és a múmia az ókori Akhmim (görögül Panapolisz) városából származik. Az üzletember kairói tartózkodása idején régészek egy csoportja ókori temetkezési helyeket keresett a területen, Hori szarkofágja Gaston Maspero (1846–1916) francia egyiptológus által folytatott sírfeltárás során került elő. A leletek nagy számára (több mint 800) való tekintettel néhányat áruba bocsátott az Egyiptomi Régiségek Múzeuma. Markstein 1400 frankért (más forrás szerint 1500) vásárolta meg a szarkofágot, majd a régészeti leletet hajóval küldte hazánkba. Így került végül az egyiptomi újbirodalom korából (i. e. 1150 k.) való koporsó, benne egy 500 évvel később élt férfi földi maradványaival a főiskola régiségtárába. A leletet közművelődési célból adományozta Markstein az intézménynek, egyrészt szemléltetőeszköz lett a tanórákon, másrészt vasárnaponként a nagyközönség is megtekinthette. A szikomorfából készült 190 centiméter hosszú és 48 centiméter széles koporsófedélen sárga arcú, zöld parókás fej látható, továbbá megjelenik rajta Ozirisz és Nut istennő is (17 ábra látható a műtárgyon). A felirat szerint a szarkofág Horinak, Ízisz akhmimi papjának készült, viszont a múmián található aranyozott maszk és a gondosan felrakott vászonbandázs már a XXII–XXX. dinasztiák korából (Kr. e. 945–342) származik. Nem tudni mi történt Hori testével és miként került az ismeretlen férfi a helyére, szó lehetett a szarkofág „újrahasznosításáról”, de az is lehetséges, hogy az ásatást követően párosították össze a múmiát a koporsóval. A lelet világviszonylatban így is kuriózumnak számít, egyrészt mert lelőhelye komoly kultuszhely volt (Thébához tartozott), másrészt hasonlóan egyedi ikonográfiával díszített szarkofág csak a Vatikáni Múzeumban, a berlini-, illetve koppenhágai gyűjteményekben látható.

 

A gyógyászati célú kannibalizmus és szuvenírként való gyűjtés mellett még egy érdekes felhasználási területet meg kell említeni az egyiptomi múmiák kapcsán, nem csupán a szépművészeti alkotásokon szerepelhetnek múmiák, vászonra is kerülhetett belőlük. A világ talán legkülönlegesebb festékanyaga az ún. múmiabarna, a festékbe pigment gyanánt múmiaport kevertek, ez adta egyedi barnás-vörös színét. A művészek egykor tényleg életet vittek a képekbe…