Szerző: Szima Viktória

December 13-a Luca-napja. Szent Lúcia (másként Luca, latinul Lucia; a név a lux, azaz fény/szem szóból ered) ókeresztény szűz vértanú a hagyomány szerint előkelő szicíliai családból származott és fiatalon vette fel a keresztény vallást. A szüzességi fogadalmat tett Lúciát állítólagos vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert elesett a házasságtól és a hozománytól. Egyes legendaváltozatok szerint önmaga tépte ki a szemét, melyet a kérője annyira igézőnek talált. Egy másik ismert legenda-változatban a bíró parancsára karddal döfték át a lány torkát, ám ekkor sem halt meg azonnal, csak miután egy odasiető paptól megkapta az utolsó kenetet.

Szent Lúcia vallásos tiszteletének első emléke egy V. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában. Később Lúcia neve belekerült a római kánonba is. Szent Luca a középkor legkedveltebb szentjei közé tartozott, legendáját írók, költők (például Dante) és festők örökítették meg. Oltalmáért folyamodtak a vakok és a szembetegségekben szenvedők, a bűnbánó utcanők, a földművesek, illetve egyes kézművesek, a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek (mivel utóbbiak mind hegyes szerszámokkal dolgoztak).

December 13-a – az 1582-es Gergely-féle naptárreformig – az év legrövidebb napja volt és a tél közepének tekintették, ezenfelül munkaszünetes törvénynap volt. Luca ünnepét a nép dús szokáskoszorúval vette körül, így lett Szent Lúcia napja egyben a jövendölések napja is. 13-án az időjárásra, a vetésre, az állatszaporulatra, sőt egyéni sorsra vonatkozó jövendöléseket is végrehajtottak. A magyarságnál elterjedt volt a „Luca-cédulával" való házasságra vonatkozó jövendölés is. Ennek helyi változataként a székesfehérvári Palotaváros eladósorban lévő leányai Lucától karácsonyig minden egyes este egy-egy férfi keresztnévvel megírt cédulát dobtak egy kalapba. A fejfedőből karácsony este kihúzták a jövendőbelijük vélt nevét. A fiatal férfiaknál is létezett ez a szokás a lányokra vonatkozóan. Lucakor kezdték meg a búza csíráztatását is, ennek természetvarázsló szerepe feledésbe merült, azonban beépült a liturgikus hagyományba. Karácsonykor a templomban a betlehemi jászol két oldalára tették a „lucabúzát”.

A naptárreform után Luca-nap határnap jellege elhalványult, de a hozzá fűződő szokások, hiedelmek megmaradtak eredeti naptári helyükön. Luca-nap határnap jellegére Fejér megyében egyetlen adatot tárt fel megyénk két közismert néprajzkutatója, dr. Gelencsér József és dr. Lukács László: Kajászószentpéteren a kanász az 1950-es években is Luca napján ment el a gabonájáért a házakhoz, , ahonnan állatokat hajtott ki a legelőre, és az alábbi kérdéssel lépett be: „Luca van, hát a fizetséget kikészítették-e?”

A néphit kétféle Lucát ismert, a jóságost és a boszorkányost: Szent Lúcia tisztelete Itáliában volt a legerősebb, a „démonikus” Lucát a magyarok, a horvátok, az osztrákok, a szlovákok, a szlovének részesítették tiszteletben. Luca napja a magyarságnál, mint úgynevezett gonoszjáró nap egyúttal asszonyi dologtiltó nap volt, például december 13-án csak férfiak rakhattak tüzet. Országszerte úgy tartották, ha ezen a napon a hölgyek fonnának vagy varrnának, akkor „bevarrnák” a tyúkok fenekét.

A boszorkányrontás megelőzése, illetve a gyümölcs, tojás, zsiradék, aprómarha-bőség biztosítása érdekében sokféle varázslást végeztek 13-án. Legelterjedtebb, egyúttal a legtovább élő közülük a lucázás: Nyugat- és Dél-Dunántúlon lucázni, kotyolni, palázolni jártak a fiatal fiúk.

Lucázáskor a hét-tizenkét éves fiúgyermekek szalmát vagy kis fatuskót húzva maguk után sorra járták a falusi portákat, a köszöntést követően az ajtó elé, vagy a kemence szögletbe szalmát hintettek, illetve odarakták a fát, majd ráültek, és elmondták, vagy elénekelték a varázslószöveget. Nyugat-Dunántúlon a „Luca-Luca kity-koty”, míg Dél-Dunántúlon a „Kity-koty, kity-koty volt a lucázók által előadott köszöntő kezdő sora” („Luca, Luca, kitty-kotty, ha nem adnak litty-lotty, ha nem adnak szalonnát, levágom a gerendát” – Bakonycsernye, 1962), az utóbbi terület egy részén: „Luca fekszik ágyában” változat is ismert volt.

Kelet-Dunántúlon, így Fejér megyében is léteztek Luca-napi alakoskodó népszokások. Az egyik fajtája a Lucát megjelenítő maszkos alakoskodás volt: „Minthogy Sz. Lucza a jámbor asszonyokat és leányokat életében olykor meglepte, jóra serkentgette, rosszért megfeddette, vagy is közönséges magyarán szólva megmeszelte […] sok helyen egyik-másik nőszemély Luczának öltözik, hosszú fehér ruhába burkolja magát és meszelőt kézbe véve esti órákban a rossz leányok feddésére, meszelésére házról-házra jár”. A megyében is gyakorolt alakoskodás másik formájában nem a megtestesített Luca, hanem a „farsangkor is szokásos maskarák” járták a falut, nálunk a „medve alakoskodó” örvendett a legnagyobb sikernek.

A mágikus és a keresztény hagyomány jellegzetes összefonódásaként a fehérvári Felsővárosban számon tartották, hogy Luca a hét melyik napjára esett, ezen a napon a háziasszony egész éven át imádkozott a jószágok szaporaságáért és biztonságáért.

Kifejezetten mágikus cselekedet a tyúkok Luca-napi kurkálása. Hajnalban a lucázók, a gazda vagy a háziasszony piszkafával megkurkálta a tyúkokat: piszkafával a tyúkólba szúrt, közben tojásra és kotlásra biztatta a tyúkokat. Felsővárosban Luca-nap hajnalán a gazdaasszony vagy valamelyik gyereke kurkálta meg a tyúkokat az ólban piszkabottal, seprűnyéllel és közben a „Nekünk sokat tojjatok, a szomszédnak kotoljatok! Tojjatok, kotoljatok! Tojjatok, kotoljatok!” sorokat mondogatták. Csórón Luca-nap reggelén az asszonyok hosszú piszkafával bekurkáltak az ólba, közben háromszor elmondták: „Tojjatok, kotoljatok!”. A korai kotlás előidézésére még két mágikus praktikát gyakoroltak: a szomszédból ellopott mosogatórongyot vagy a disznóöléskor használt zabszalmát (azon pihentették a frissen megtöltött hurkát) dugtak a tojófészekbe. A Bakonycsernye melletti Nagygyónpusztán a „tyúkkurkálást” a kanászok végezték: „A kanászok voltak, azoknak volt olyan hatalmuk. Ilyen tudós pásztorok voltak. Azok megcsinálták borért. […] Ha nem kapott semmit, akkor mérges volt és ezt mondta: Kotuljatok, ne tojjatok!” A gánti németeknél is voltak olyan házak, ahol Lucia reggelén a tyúkokat megpiszkálták a kemencébe való befűtésnél használt szénvonóval. Pátkán a legények a lányos házaktól ellopták a disznóperzselésnél használt piszkafát és azzal kurkálták a kotlósokat napfelkelte előtt. Előfordult, hogy az erőteljes kurkálás miatt egy-egy tyúk elpusztult, ezért a XX. században már csak finoman megcirógatták a hátukat vagy a fejüket.

A boszorkányok távoltartására, illetve meglátását szolgáló rituálék is léteztek, melyek Luca napján kezdődtek és egészen a karácsonyi éjféli miséig tartottak. Az előbbi célra a Luca napján a kémény alatt megkötött nyírfaseprő volt a jó, amellyel sepregetni kellett, hogy a boszorkány ne juthasson be a házba; a boszorkánylátásra pedig a háromlábú lucaszék szolgált. A „mágikus” szék formáját, anyagát és készítési módját előírás szabályozta. A tizenháromféle fából készült széket a katolikusok az éjféli misére a templomba, míg a reformátusok a keresztúthoz vitték és „várat kerítettek” köré (szentelt) krétával, hogy megláthassák a boszorkányt. Hazafelé a széken ülőnek szaladnia kellett miközben mákot szórt maga után, nehogy a boszorkány elkaphassa, míg fedél alá nem ér. A széket a rítus zárásaként el kellett égetnie.

A székesfehérvári Palotavárosban az eljövendő évre vonatkozóan egyrészt idő (13-tól karácsonyig figyelték, hogy melyik nap milyen volt az időjárás és ebből következtettek az eljövendő évre), másrészt szerelmi jósló eljárásokat végeztek Luca napjához kapcsolódóan. Székesfehérvár városi tanácsa 1770. december 7-én rendeletet hozott a több helyi népszokás kapcsán (Miklós napja, Luca napja) és megtiltották a „Szt. Lucza naptul fogva... külömb külömb féle babonaságokat” (a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára, Székesfehérvár város tanácsüléseinek jegyzőkönyve 1770).

Tácon a reformátusok Luca napján a varrási tilalmat, a katolikusok varrási, fonási és kölcsönadási tilalmat is betartották. Válon sem varrhattak: „Ne varrjunk, mert meggyűlik a kezünk.” A községben még a szemetet sem vitték ki, mert azzal csak a balszerencsét vonzották volna magukhoz. Vajtán a tojáshozam emelése érdekében „Luca napján egy kicsit mosni köll, kimosta a kötényit, egy kicsit sározni kellett, a kemence száját sároztak, hogy tojjanak sokat; azért mosnak, hogy kimossák a tyúkok fenekit, kimossák a tojást.” (Tauz Józsefné Szűcs Erzsébet, született 1885, az adatközlés 1961-ben történt). A nap folyamán egy darab láncot húztak maguk után, hogy sok csibe keljen ki: „Ahogy zörög, úgy csipognak a kiscsirkék [is].” Lucakor a tyúkólat is megsározták, hogy előbb legyen kotlósuk. A születendő kisborjú nemét is meg tudták jövendölni: „Milyen jő előbb Luca napján, férfi vagy nő. Mer ha Luca napján asszony gyött, akkor üszőborjú, ha meg férfi gyött, akkor bikaborjú lett.” Bicskén a varrás mellett a vásárlás és a meszelés is tabu volt, utóbbi súlyos és hosszan tartó betegséget hozott volna a család egyik tagjára. Bakonycsernyén úgy hitték, hogy a varrási tilalmat megszegő asszonynak keléses lesz a keze. Ezenfelül, napnyugta után nem adtak ki tejet a házból, 13-án éjjel ráadásul a tornác faoszlopait is őrizniük kellett, nehogy valaki megfaragja azt és a forgáccsal együtt a szerencséjüket is elorozza. Kajászószentpéteren rongyot kellett hasítani vagy ruhát kellett szétfejteni, hogy ezzel jelképesen „kibontsák” a tyúkok tojókáját is. Pusztaszabolcson sároztak és kitapasztották a sparheltet, hogy ezzel a betegségeket elűzzék az állataiktól. Sárszentmiklóson ellenben azt tartották, hogy aki Lucakor megsározza a kályha száját, annak a következő évben nem lesz kotlósa. Mezőfalván Luca-nap hajnalán körülsöpörték a házat, ez is szerencsevarázsló eljárás volt. Sárosdon kenyeret sem süthettek: „Aki kenyeret sütött Lucakor, annak a kemencéje szájába odaült a Luca, és megfenyegette, megijesztette, hogy máskor ne süssön kenyeret, ászt nem mert odamenni.” (adatközlő Hekker Ignácné Gelencsér Katalin, szül. 1912). Szolgaegyházán (Szabadegyháza) úgy tartották, hogy az a személy, aki ezen a napon összefut a drótossal, szerencsés lesz; aki a pappal, azt pedig balszerencse éri. Enyingen a nőknek reggel meg kellett hemperegniük az ágyban és egész nap nem mehettek ki a házból, hogy jó kotlóik legyenek. Szépségvarázslás is létezett itt: csak napfelkelte után mosakodtak meg, hogy ne legyenek szeplőik.

Felhasznált irodalom: