A gyógyteák történetének kezdetéről nem sokat tudunk, de feltételezhető, hogy az ősember készített hideg vagy meleg vizes kivonatokat növényi részekből. A növények hatóanyagát, így a teáét is többféle módon ki lehet nyerni víz segítségével: az áztatás, a forrázás és a főzés a legkorábbi eljárások közé tartoznak (zsírral, olajjal, alkohollal stb. is lehet hatóanyagot kivonni a gyógynövényekből).

A valódi tea (örökzöld teacserje, Camellia sinensis) a teafélék (Theaceae) családjának névadó nemzetsége. A két legelterjedtebb teacserje a kínai tea (Camellia sinensis var. sinensis) és az asszámi tea (Camellia sinensis var. assamica). A tea a latin „thea” szó kiejtés szerinti átvétele, forrása a dél-kínai t’e (a maláj „téh” és a holland „thee” közvetítésével került a legtöbb európai nyelvbe), ismert elnevezése még a csája. A Magyar etimológiai szótár alapján tea szó több értelemben használatos, elsődlegesen „egy „meleg égövi cserje szárított leveleiből pácolással, szárítással és aprítással készült gyarmatárú”. A teafű forrázata szintén a tea nevet viseli. „Más növények virágának, egyéb részeinek forrázata” (kamillatea, hársfatea stb.) is érthető a kifejezés alatt. A teadélután vagy tea az az „étkezési idő vagy társas összejövetel, ahol teát s harapnivalót fogyasztanak”, „ötórai tea”, a teázáshoz illő öltözék a Tea-gown nevet viselte.

Tea, mint gyógyszerforma főzetet vagy forrázatot (Decoctum) jelent. A hivatalos és a népi gyógyszerkincsben évszázadokig előkelő helyet foglaltak el a növényi főzetek, ezek készülhettek a növény szinte bármely részéből a gyökértől a leveleken át a termésig (az elsőre a gyömbér, a másodikra a citromfű, az utolsóra a fekete berkenye zúzott bogyója példa). Kiváló teanövény (élvezeti cikk jellegű forrázat) a perui Psoralea glandulosa L., a „csokoládéfa”, az amerikai maté és a kúszó fajdbogyó (keleti teabogyó). Régen teaként fogyasztották a Yaupon magyal és a kokacserje levelének főzetét is.

A gyógytea (herbatea) kifejezést a köznyelv minden gyógynövény alapú forrázatra és főzetre használja, amely nem tartalmaz Camellia sinensis-t, azonban a valódi „kínai tea” is gyógyhatású növény. Az elsősorban élvezeti cikként kezelt fekete, fehér és zöld teák a koffein mellett antioxidánsokat és olyan összetevőket tartalmaznak, melyek gátolják a fogszuvasodásért felelős baktériumok szaporodását.

Számos teatípus létezik, a fogyasztás módja is eltérhet országonként, régiónként. Napjainkban a teák közé a fekete tea (kínai tea), zöld tea, fehér tea, a matcha tea, az oolong tea és a pu-erh tea sorolandó. A koffeinmentes Rooibos (afrikai vörös fokföldirekettye) és a herbateák külön kategóriába tartoznak.

Hogyan lesz a teacserje leveléből „teafű”? A leszedett leveleket, rügyeket először fonnyasztják, majd gyúrják és pödrik, az összepödrött leveleket egyszerűen megszárítják, majd erjesztik (fermentálás), utána pihentetik, majd szárítják.

A valódi teák az alapanyag és a fermentációs folyamat lezajlása alapján csoportosíthatók. A zöld tea az előállítás során csak minimális oxidáción esik át. A fehér teába erjesztés nélküli fiatal levelek kerülnek. A sárga teát kíméletes erjedési folyamatnak vetik alá, hogy a zsenge levelek különleges színt kapjanak. A fekete tea a zöld teából készül erőteljesebb oxidációs folyamatok segítségével. Az oolongot úgy állítják elő, hogy a fermentációs folyamatot félbeszakítják. A pu-erh tea több éves (akár 50) levelekből, míg a csung csa tea (féreg tea) a teacserje magjából készül. Létezik sajtolt „tömbtea” is, amely régi levelekből áll és téglatest alakúra préselik össze. A kukicsa (téli tea) pedig teagallyakat is tartalmaz.

A valódi teák esetén beszélhetünk keveretlen és összetett (vagy keverék) teákról. A fekete, keveretlen változatból a legnépszerűbb az Assam (India), a Ceylon (Sri Lanka) és a Darjeeling (India). A fekete teakeverékek legismertebb fajtái az English Breakfast (Angol Reggeli), az Irish Breakfast (Ír Reggeli) és a Russian Caravan (Orosz Karaván). Zöldteák közül a Mattcha (japán teaszertartásoknál használják), a Sencha (Japán) és a Gunpowder (Kína) kiemelendő. Ízesített fekete és zöld teák közül a Jasmine (zöld tea jázmin virágokkal ízesítve), az Earl Grey (bergamott olajos fekete tea) és a Lapsang Souchong (fekete tea füsttel ízesítve) a legismertebbek.

A tea ital önmagában és ízesítve is fogyasztható. Hazánkban cukorral, citrommal isszuk, de mézzel, rummal, narancslével, sőt tejjel is kedvelt. A kínaiak és japánok tisztán fogyasztják, de Ázsia területén létezik sós, jaktejes, vajas, lisztes, szódás és fűszeres változat is. Az indiai tea például 1/3 rész tejet és 2/3 rész vizet tartalmaz, a folyadékot cukorral felforralják, majd ezzel forrázzák le a teafüvet. Indiában a tealevelekből főzelék is készül vízzel, sóval, fokhagymával és olajjal keverve.

A teát a hagyomány szerint Shen Nung kínai császár (Kr. e. 2737) fedezte fel. Az uralkodó ivóvizét felforralva itta, egy nap észrevette, hogy tealevél esett a lobogó vízbe. Az arany színű illatos ital látványa arra sarkallta az uralkodót, hogy megkóstolja azt és egyből kedvenc „üdítője” lett. Egy másik legenda szerint az első teacserje egy Bodhidharma buddhista pap földre vetett szemhéjából sarjadt. Kezdetben a teát gyógyszerként használták rizsbe vagy tejbe belefőzve, főként lázas betegségek esetén. A konfucianista Kínában a bor volt a legkedveltebb ital, míg a buddhisták a teát választották a magukénak, így a buddhizmus térhódítása magával hozta a tea elterjedését is. A tea a Tang-dinasztia (Kr. u. 618-907) uralkodása alatt vált elérhető árucikké. A teatömböket már nem csupán gyógyító erejükért, hanem kellemes ízükért is elkezdték értékelni. Az első teáról szóló szakkönyv a VIII. században jelent meg. Csacsing (magyarul: Klasszikus tea, írta: Lü jü) címmel.
A keleti teák esetében három korszakról lehet beszélni 1) Főzött vagy forralt tea korszaka (Tömbtea használata; vízzel, vajjal és fűszerekkel is készülhetett, Tibetben ma is jellemző), 2) a Habart Tea kora (Por-tea, a japán teaszertartásokon is ezt fogyasztják) és 3) az Áztatott Tea kora (Levél-tea, ma ez a legnépszerűbb világszinten). Az ázsiai nomádok által fogyasztott téglatea a növényi részek mellett rizsvizet, illetve ökör és birka vérsavót tartalmazott (négyszögletes, körülbelül 2 kg súlyú préselt „főzelék-konzerv” volt). A tea fogyasztása fokozatosan rituálévá nemesedett Kínában, majd Japánban. A teaszertartásokat máig jellemzően teamester vezényli le, a ceremóniák helyszíne a teaház.

Az első teaszállítmány 1610-ben hajózott el Japánból – Jáván át – Amszterdamba. A teát sok helyen hollandi teának nevezték, utalva a hollandok teakereskedelemben való monopol helyzetére. A holland tea erős és sötét színűre főzött ital volt és tejszínnel, cukorral vagy alkohollal ízesített fajtája is létezett. A recept különlegessége, hogy a teát tejjel forrázták le, majd 5-6 percig tovább hevítették. Hollandia látta el egész Európát – a felsőbb köröket – teafűvel. 1658-ban Párizsba élő bokrot is szállítottak dísznövény gyanánt. A hollandok több mint 50 évig élvezhették az egyedüli teaimportőr szerepet, majd 1669-ben az angolok is beszálltak a jövedelmező üzletágba.

A Brit Keleti-indiai Társaság egészen 1833-ig birtokolta a – tengeri – teaimport monopóliumát. Tea szárazföldön át is érkezhetett az európai kontinensre, ebben az esetben a megfelelő csomagolás és esetenként ízesítés vagy füstölés elengedhetetlen volt a minőség megőrzéséhez. A karavánok Pekingből a Gobi-sivatagon át vonultak, át Szibérián a Volga felé. A 19. századig úgy tartották, hogy az orosz karavántea jobb, mint a tengeri úton szállított tea, mivel az utóbbit kátrányos és dohos rakodóterekben tartották. A vízi szállítás hozta magával a késztea ízesítésének igényét (cukor, méz).

A 17. századi európai gyógyszertárak herba sak, herba cha, species Thea, herba Theae (herbaté) nevén árusították a teafüvet. A teaivás Európában elsősorban a kontinens északi országaira volt jellemző. Anglia a kávéfogyasztásról gyorsan tért át a teára (a kávéházak teaházakká alakultak át) és fogyasztás tekintetében túlszárnyalta Hollandiát. 1662-ben II. Károly angol király bevezette az ún. teaórát udvarában, azóta a délutáni tea fontos része a brit kultúrának. A tea Angliában, majd fokozatosan Európában társadalmilag elismertté és ezzel az egyik legfontosabb kereskedelmi áruvá vált.

A 17. század végén angol bevándorlók vitték magukkal a teát az Újvilágba. 1760 körül a tea bronzérmes helyen állt az „Új-Angliába” importált áruk közt. A teafüvet magas adókkal terhelték, ami heves ellenérzéseket váltott ki az amerikai fogyasztókban (lásd 1773. december 16-ai Bostoni teadélután, https://tinyurl.com/bostoni-teadelutan).

Az 1800-as évek második felében megjelent a kínai tea konkurenciája, az indiai tea. Az új teába „érettebbek” levelek kerültek (magas koffeintartalom), íze pikánsabb volt. Fokozatosan alakultak ki teaültetvények, így Assamban, Jáván, Grúzia területén és Ceylonban (nagymértékű termelés 1876-tól). Az olcsóbbá váló tea a patikák mellett (ott is tovább folyt az értékesítés) feltűnt a szalonokban, a cukrászdákban és az üzletek polcain. A tea nemzetek kedvelt italává és a vendéglátás jelképévé vált.

A tea első hazai említése 1701-re tehető (herbateaként). A patikák eleinte gyógyszerként árusították nálunk is a teafüvet. A korai teafogyasztók közt főnemeseket és gazdag polgárokat találunk. A hazánkba kerülő tea származása kutatás tárgya: a „thé, thee, te, théé, théa” korabeli kifejezések alapján vélhetően Hollandiából Németországon keresztül érkező kínai tea lehetett.

1736-ban a debreceni városi patika a „Decocto Caffe et Thea" (kávé és teafőzés) címen 16 Ft és 14 krajcárt szedett be (ma ez több mint havi 460.000 forintot jelentene). Kramer János György Henrik 1739-es „Medicina castrensis (etc.)” (Bécs, 1739.) c. munkájából tudható, hogy a „[…] A hozzánk látogató külföldiek mindig csak savanyúsággal (különösen pedig ecettel és citromlével) készített ételeket fogyasszanak, lefekvés előtt ajánlja a limonádét (potum, quem vulgo Limonádé appellant), reggelre pedig a teát.” 1744-ben Moser Zsigmond (a debreceni városi gyógyszertár gondnoka) részére kiadott tanácsi utasításból látható, hogy az élvezeti cikk árusítása fontos része volt a patikuslétnek: „[…] Az, ami a borszesz (vinum sublimatum), tea, kávé, dohány eladásából naponkint befolyik, külön kasszában tartandó s az eladott mennyiségről jegyzék vezetendő.”

Az 1745-ös Torkos Jusztus János-féle pozsonyi taxa második részének 37. pontja a species aromaticae et decoctorum, avagy fűszerszámos, és némely decoctumokra (főzet) való speciesek címet viseli. Itt találunk kétféle illatos teakeveréket „species aromaticae caryophyllatae completae és species aromaticae rosaetae complatae címmel. Olyan – lényegében tea – keverékeket találunk benne, mint az izzasztó főzet, fejér málva főzet, a sárgaságellen való, szeleket hajtó, vérhas ellen való, vagy a külsőleges használatú sebgyógyító és a gargalizáló főzet.

1754-ben Mária Terézia vámrendelete csökkentette az alapvetően csekély – és zömmel gyógyászati célú – teaimportot. Lange Márton 1788-ban megjelent „Népies gyógyszerek Erdélyben” című munkájában a köhögés ellen ajánlja a „kayserthee”-t, a szer tojássárgájával, sáfránnyal és kandiscukorral felhabart „hollandi tea” volt. Amikor 1806-ban Napóleon lezáratta Európa kikötőit, hazánkban is feltűnt az orosz karavántea.

Az 1810-es „Taxa medicamentorum emendata (etc.)” és az 1829-ben kiadott „Taxa medicamentorum pro Regno Hungariae castrensis (etc.)” című gyógyszerárszabásokban 8 (species címszó), illetve 12 (specierum) gyógynövénykeverék található. Az előbbiben a tea a „Species pro Thee”-ként bukkan fel, az utóbbiban a levelek közt, „Foliorum theae hollandicae – Hollandiai té levelek” formában találjuk.

A teát hazánkban 1820 körül kezdik általánosabban fogyasztani. A teadélutánok és a teaestélyek a kikapcsolódás színterévé váltak a magasabb körökben. A polgárság kezdetben elítélte a párizsias tea-, kávé- és csokoládéfogyasztást. A teázás divatját a szebbik nem terjesztette el, de hazánk nagy férfiúi, így Petőfi, Jókai, Széchenyi István, Görgey Artúr is teáztak (utóbbi sóval szerette).

A hajdani teadélutánok hangulatából ízelítőt ad zadjeli Slactha Etelka, soproni hölgy 1838–1840-es naplója: „[…] Délután Attemsnéhoz mentünk s jó soká maradtunk. Innen Zaynéhoz. Tea után Notturnot játszottam Wieck Klárától […] Urak közül egy sereg volt itt: Stoll, Andreoli és Öttingen 8-kor távoztak, Fischer, Riefkohl, Hügel, Velsberg, Whyss, Apponyi csak 9 után. A mulatság semmiképp sem languirozott (fárasztott) s igen vígan voltunk. […] Chernel még egy fertályig maradott, s valóban oly meglepő, oly egészen más volt - tán a hollandi tea tüzesítette annyira? Nyakamra akart csókolni, s minekutána azt óvakodva nagy kendőmbe burkolám, kezemet fogá, mondva, hogy ezt csak szabad csókolnia.”

A 19. század közepén már nagy kereslet volt a tea iránt, így a bécsi kereskedők pesti lerakatai mellett fűszerüzletekben, gyarmatáru-kereskedésekben, drogériákban, porcelánüzletekben, bazárokban, divatáru üzletekben, de hirdetés útján (utánvéttel házhoz szállítva) is értékesítettek teafüvet. A kereskedők színes prospektusokon kínálták portékáikat, melyen teareceptek is szerepeltek.

Hazánk első ismert teapótszerével Török József gyógyszerész kísérletezett, találmányának teszteléséről beszámolt az Orvosi Tár 1845-ös számában „A kínai thea s szőlővirágból készült forrázatok összehasonlítása végett kiküldött bizottmány működésének eredménye” c. értekezésében: A „[…] bizottmány kineveztetvén; folyó évi április 5-én tartá az ünnepélyes theázást, mellyben Kubinyi Ágoston múzeumi igazgató elnöksége alatt: Bugát, Csausz, Sadler, Arányi egyetemi tanárok, Dr. Eckstein orvoskari dékán, Dr. Schedel Ferenc egyetemi könyvtári igazgató, Jurenák és Würtzler pesti gyógyszerészek, Petényi Salamon múzeumi segédőr, Nendtvich, Lenhossék és Török József orvosdoktorok vettek részt”. […] Lepecsételt, jelzés nélküli dobozokból vizsgálta az illusztris bizottmány a frissen készült forrázatot színre, illatra és ízre. Eredményül [...] a rendszeresen theával nem élők, kellemesebb ízű és illatúnak találták a szőlővirág forrázatát [...] majd ismét a tejjel és rhummal vegyített forrázatok sajátságai hasonlíttattak össze. Ez alkalommal, miként az ízlés dolgában szokott lenni, elágazóak voltak a vélemények«. Bár a honi szőlővirág honfiúi buzgalommal sem lett versenytársa a kínai teának, [...] az idegrendszert kevésbé izgatja.”

1870-ben nyílt meg Pest első teaháza a Váci utca sarkán (egy évig üzemelt). Magyarországon bár több teaház is létesült, sikerük nem volt mérhető a kávéházakhoz viszonyítva, így a teázás helyszíne a vendéglő, a kávéház és a cukrászda lett. A budai vár híres Ruszwurm cukrászdája, a debreceni Caderas, a miskolci Rotárius, a nagyváradi Finy és a pécsi Caflish egyaránt népszerűsítették a forró nedűt.

A 20. században egyre szélesebb rétegek igényelték a teát, de mind a tea, mind a fogyasztásához nélkülözhetetlen eszközök minősége silányabb lett (tea helyett teakeverék, porcelán kanna helyett fém stb.). A Kőszeg és Vidéke, 1902. június 15-ei számában tanulmány jelent meg a teáról: „[…] A tea igen kellemes, enyhén fűszeres ital, a kávénak megfelelő jó ízzel, de ennél sokkal jobb hatással. A teánál is fordul elő ugyan hamisítás, például vadcseresznye-levelekkel, már kifőzött teával is sokszoros visszaélés történt, különösen régebben mikor a tea meg drágább volt. […] Ajánlatos nem nagyon olcsó, hanem jobb teát jó hírnevű teakereskedésekből beszerezni, ahol azt jól elzárva és becsomagolva és ekként idegen illatoktól megóva tartják.”

A világháborús nélkülözés magával hozott számos szükségmegoldást az élvezeti cikkek – így a kávé és a tea – pótlására is, főként a hátországban. Dr. Augustin Béla és dr. Darvas Ferenc szederlevélből, hársfavirágból és koriandermagból készített teapótszert a Nagy Háború idején. A Planta (magyar tea, Planta magyar tea) a második világháború folyamán „született”. Dr. Halmi Pál junior gyógyszerész teapótszerét „Minden időben Planta-tea!” szlogennel hirdették. Halmi szederleveles teájának aromáját saját egyiptomi illóolajkeveréke, színét az élelmiszeriparban használt méregmentes rumbarna adta. Nem mindenki üdvözölte az áruhiány szülte terméket: „[…] Anya! Meséld el az igazi teát! Mit meséljek rajta, kisfiam? Az igazi tea ugyanolyan, mint a planta. A különbség csak annyi, hogy az igazi jó, a planta meg nem.” 1945-öt követően emelkedett a Planta presztízse (dal született róla, lásd „Egy szerelem három éjszakája” c. Ránki-Vas-Hubay musical) és az 1970-es évek elejéig volt forgalomban. A Halmi-féle, Medica Planta Gyógynövénykiviteli és Kereskedelmi Kft. (Tea-osztály) által gyártott Planta mellett más vállalat is foglalkozott „műteával”. Varró A. Béla budapesti gyógynövény nagykereskedő a „Varró” nevű teáját „szederlevélből, szamócalevélből és más növényi anyagokból” készítette, míg Vidovzsky István (békéssámsoni gyógyszertártulajdonos) „Sámson” magyar teája festett és illatosított szederlevélből állt. Kedvelt volt a szederleveles Zama tea (Simonyi Sándor Herbadrog Gyógynövénykereskedelmi Kft.) és az eperlevél alapú Királyhágó magyar tea is. „Igyunk magyar teát címmel a földmívelésügyi minisztérium akciót is indított az import visszaszorítására, a „nyertes” a mentás Pantomenth tea lett.

A nyolc magyar gyógyszerkönyvben több teaféle felbukkant (csökkenő számban). A Species aromaticae (illatos teakeverék) az első magyar gyógyszerkönyvben szerepelt és gyopárfű, zsályalevél, fodormentalevél és levendulavirág 100-100 grammjából állt. A IV. Magyar Gyógyszerkönyvben öt „Species” volt hivatalos (ebből 4 tea alapanyag). A ziliz teakeverék (Species Althaeae) zilizlevelet, zilizgyökeret, édes gyökeret és erdei málnavirágot tartalmazott, a keserű tea (Species amaricantes) pedig fehérürömfüvet, ezerjó-füvet, narancshéjat, vidraeleekelevelet, kálmus-gyökeret, tárnicsgyökeret és fahéjat. A húgyhajtó teában (Species diureticae) tengeri hagymát, borókabogyót, igliegyökeret, tarackgyökeret, szennalevelet, zsurlófüvet, peszterce füvet találunk. A hashajtó vagy Szt. Germain tea (Species laxantes) szesszel kivont szennalevelből, savanyú borkősavas káliumból, édes köményből, illetve bodzavirágból állt. A nadragulyás „asztmaellenes füstölő fűkeverék” (Species antiasthmaticae ad fumigationem) füstjét „belélegzésre” használták. A jelenleg is hatályos VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben szintén szerepelnek a gyógyteák, így például kínai teacserje nem fermentált levele, jávai tealevél, kamillavirágzat, mályvalevél, illetve csipkerózsa-áltermés (csipkebogyó/hecsedli).

Mi köze van a teasüteménynek, illetve a teakenyérnek és a teavajnak a teához? Az első két cukrászati terméket eleinte a teadélutánokon szolgálták fel harapnivaló gyanánt. A teakenyérbe csak napjainkban került bele összetevőként a tea. A Magyar Uriasszonyok Lapjában (1930. 11. 20.) a teakenyér úgy készül, hogy „Tizenkét deka vajat, 12 deka cukrot, 18 deka lisztet, kevés vaníliát egy egész tojással összegyúrunk, vékonyra kinyújtjuk, derelyemetszővel háromszögletes darabokra vágjuk. Tojássárgájával megkenjük és lassú tűznél sütjük.” Csíki Sándor szerint a teavaj 19. század folyamán jelent meg az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A tea és a vaj között az édes tejszín teremt kapcsolatot: Ausztriában a 18. századtól tejszínnel szolgálták fel a teát, a legjobb vajalapanyag pedig az édestejszín. Az ízes vaj a teasütemények alapanyaga lett, így az édestejszínes vaj elnyerte a tea jelzőt.

A teafilter feltalálását a közhiedelem Thomas Sullivan amerikai kereskedő nevéhez köti, aki 1908-ban kezdte el filterekbe porciózva árusítani a teáját. Az 1903-as szabadalom Roberta C. Lawsoné és Mary Molarené, akik pamutzsákba kötötték az egy csészényi italhoz való teafüvet. Sullivan tőlük függetlenül juthatott el a filter ötletéig, ő selyemzsákokban küldte tea termékmintáit vásárlóinak, akik tévesen filterként kezdték el használni a bugyrokat. A tömeggyártás során Sullivan átállt a géz teatasakra.

Zárásként néhány szó a teababákról. A teáskanna – ritkábban a csészébe kitöltött ital – melegen tartására szolgáló vastag, textíliából készített sapkaforma elsősorban vendéglők kiegészítője volt. A tárgytípusból léteztek művészi igényességgel kidolgozott, porcelánbabákra emlékeztető változatok is. A művészi teababák alsó, szoknyarésze gyakran nyugodott fémhálón és elláthatták a kiöntőcső számára szánt nyílással is. A szoknyához rögzítették a baba testét, ami a legszebb példányok esetében festett porcelánból készült. A teababák ma ismert formája a 19. század vége felé jelent meg. Angliában „tűpárna hölgyeknek” hívják őket, ismert még a „fél baba” kifejezés is. Népszerű babamodellek voltak: Marie Antoinette, Madame Pompadour, Mrs. Siddons angol színésznő (Gainsborough festménye alapján) és a drezdai csokis lány (Liotard La Belle Chocolatiere c. képe után).

Felhasznált irodalom:

• „… kacérkodni fogok vele.” Slachta Etelka soproni úrileány naplója, 1838–1840, Kiadja: Mediawave Alapítvány, Győr, 2014
• A magyar nyelv értelmező szótára
• Bedecs Éva: A planta dicsérete
• Csíki Sándor: A teavaj – Van-e köze a teának a vajhoz? Van.https://foodandwine.hu/2013/10/03/a-teavaj-van-e-koze-a-teanak-a-vajhoz-van/
• Dr. Dobson Szabolcs: A méz, cukor, csokoládé és kávé a gyógyszerészetben
• Dr. Nagy Béla : Gyakorlati gyógyszerészet két részben http://www.gyogyszeresztortenet.hu/letolt/Gyakorlati_gyogyszereszet_2.pdf
• Élet és Tudomány Kalendáriuma, 1988

• Fejér Megyei Hírlap, 1973. július 22. / 170. szám

• Földmívelési értesítő, 1940
• Gyarmati Zsolt: Kávéházak a dualizmus kori Kolozsváron
• Gyógyszerészi Szemle, 1942, 15. szám
• http://mindentea.hu/egy_kis_magyar_teatortenelem/
• https://mult-kor.hu/20121008_a_tea_tortenete_parizsban
• https://people.inf.elte.hu/kegtabi/Web1x/index.html
• https://ridikul.hu/2016/12/02/teadelutan-regen-es-most/
• https://teapalota.hu/zold-tea/kinai-sencha-zold-tea/
• https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/tealex.html
• https://www.teahaz-ajandek.hu/a-teafilter-tortenete
• Kapronczay Károly: Fejezetek a magyar gyógyszerészet történetéből
• Katona Csaba: Erotikus napló a magyar reformkorból
• Magyar etimológiai szótár
• Magyar Ipar, 1940.05.01., 5. szám
• Magyar Kereskedők Lapja, 1940. március 30., 7. szám
• Magyar Uriasszonyok Lapja, 1930–1931
• Magyary-Kossa Gyula Dr.: Magyar orvosi emlékek I–IV. Magyar orvosi emlékek : értekezések a magyar orvostörténelem köréböl"
• Maller Emese: Teázási szokások: India, Hollandia. Kisalföld, 2001. május (56. évfolyam, 101-126. szám)2001-05-17 / 114. szám
• Mandadb- Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum – Budapest tárgyleírása
• Marianne Cieslik: Cieslik’s lexikon der deutsche Puppenindustrie
• Növényi drogok és növényi készítmények a VIII. Magyar Gyógyszerkönyv (Ph. Hg. VIII.) és az Európai Gyógyszerkönyv (Ph. Eur.) 10.1 kötetében bekövetkezett változásoknak megfelelően – oktatási segédlet (2020.10.09.) Szerkesztette: Lakatos Márk
• Orient Gyula dr.: Az erdélyi és bánáti gyógyszerészet története
• Rádóczy Gyula: A Magyarországon hivatalos gyógyszernormatívumok http://www.gyogyszeresztortenet.hu/wp-content/uploads/2013/09/A-Magyarorsz%C3%A1gon-hivatalos-gy%C3%B3gyszernormat%C3%ADvumok.pdf
• Révai Nagy Lexikona
• S. Nagy Anikó: A tea kultúrtörténete. Pallas Stúdió: Budapest, 2002. (51-58. o.)
• Szállási Árpád Orvostörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok https://core.ac.uk/download/pdf/158265845.pdf
• Szmodits László: Dr. Halmi Pál (1904-1989) In: Gyógyszerészet 1999. dec.
• Tabi László: Planta
• Turista, 2018., 6-7. szám
• Uj Kelet, 1937. 02. 14., 37. szám

Szerző: Szima Viktória