„[…] Magányos zongora kesereg a vidéken,

s én loholok vakon, kalapomat letűrve,

míg ellep tétován s alámerül november,

könnyeim télvizében míg arcod elmerül. […]”       

/Pilinszky János: Novemberi száműzetés (részlet)/

Ma ünnepeljük Pilinszky János (1921–1981) születésének 102. évfordulóját. A Kossuth-díjas művészt több szál fűzte Székesfehérvárhoz: azontúl, hogy élete utolsó éveit városunkban töltötte, ő nyitotta meg az István Király Múzeum (ma Szent István Király Múzeum) számos mérföldkőnek is tekinthető tárlatát a hatvanas-hetvenes évek folyamán (Kondor Béla önálló kiállítása – 1964; Korniss Dezső egyéni tárlata – 1965; Szenes Zsuzsa textilművész kiállítása – 1969, Ország Lili tárlat – 1972). Mind közül a legismertebb Schaár Erzsébet szobrászművész 1974. június 23-én megnyílt Utca című tárlata (rendezte Kovács Péter művészettörténész, a költő unokaöccse). Az 1974-es rendhagyó vernisszázson a költő a hatalmas műalkotás egy-egy részénél megállva elszavalta az alkalomhoz írt verseit. Többek között a „Kettő” című alkotást hallgathatta meg a nagyérdemű: „Két fehér súly figyeli egymást, két gipszből öntött férfifej, két hófehér és vaksötét súly. Vagyok, mert nem vagyok.” A kiállítás anyaga, illetve – részben – a megnyitón elhangzott versek alapján született meg 1975-ben Schaár Erzsébet és Pilinszky közös kötete: Tér és kapcsolat.

Pilinszky Budapesten született 1921. november 27-én, édesapja a mérnök és jogász idősebb Pilinszky János, édesanyja Baitz Veronika volt. Veronika önkéntes ápolónőként szolgált az első világháború idején, ekkor ismerkedett meg későbbi férjével.

Az ifjú Pilinszky a Cukor utcai elemi iskolában kezdte tanulmányait (1927–1931), majd a budapesti Piarista Gimnáziumban (1931–1939) tanult. Az érettségit követően a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója lett, azonban fél év után átiratkozott az egyetem bölcsészettudományi karára, ahol művészettörténeti, illetve magyar, valamint olasz irodalmi és nyelvészeti előadásokat látogatott. A diákkora óta író Pilinszky első versei 1938–1939-ben jelentek meg nyomtatásban a Napkelet, az Élet, illetve a Vigília hasábjain. 1941-ben az Élet segédszerkesztője lett, és egészen 1944-ig ellátta ezt a pozíciót. 1944 májusában fejezte be egyetemi tanulmányait (végbizonyítványt kapott), ám a diplomát végül nem tudta megszerezni, mivel 1944 novemberében behívták a hadseregbe. Alakulatával először Ausztriába, majd Németországba került (karpaszományos tüzér volt). Harcokban nem vett részt, a háború után egy ENSZ által létesített, amerikai fennhatóságú táborba került, az ekkor szerzett benyomások örökre nyomot hagytak művészetében. 1945 novemberében tért vissza Budapestre.

1946–1948 között az Újhold társszerkesztőjeként dolgozott. Művei a Válasz és a Magyarok című lapokban jelentek meg. Első, Trapéz és korlát című verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban (1947-ben Baumgarten-díjat kapott a műért). 1947–1948-ban római ösztöndíjjal több hónapon keresztül járta Olaszországot. 1949-től kezdve huzamosabb ideig nem publikálhatott (1951–1956), ebben az időszakban verses meséket írt (Aranymadár), emellett a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott. 1955. október 12-én házasságot kötött Márkus Anna színésznővel, azonban csupán néhány hónapot maradtak együtt (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált). 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora volt. 1957-benl az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa lett, itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, illetve művészeti kritikái. Második verseskötete Harmadnapon címmel 1959 szeptemberében jelent meg. A hazai irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek végéig csupán elvétve szerepelt, viszont gyakran hívták külföldre (Bécs, Belgium, Gdańsk, London, Párizs, Róma), még az USA-ba is eljutott. Az idegen nyelvű köteteinek fordítási előmunkálatai is ebben az időben kezdődtek. 1962 őszétől tagja lett a Magyar Írószövetségnek.

1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete (Nagyvárosi ikonok), ettől fogva a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb alakjává vált. 1972-ben adták ki a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet című munkáját. Nővérének 1975-ös öngyilkossága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1976-tól kezdve nem írt több verset (1976-ban még kiadatta az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter című kötetet). Ettől kezdve leginkább a széppróza foglalkoztatta, 1977-ben adta ki „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című művét. A hetvenes években ismerkedett meg későbbi élettársával, Jutta Scherrer német vallástörténésszel (kapcsolatuk 1976 elejéig tartott). 1971-ben József Attila-díjjal jutalmazták alkotói tevékenységéért.

Ingrid Ficheaux-vel 1980 júniusában kötöttek házasságot. Ugyanebben az évben újabb szakmai elismerésben volt része: Kossuth-díjjal tüntették ki. Egészségi állapota egyre romlott. Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte, a Kígyó utcai panellakásban. Fehérvára költözése kapcsán így nyilatkozott Kovács Péter: „Utolsó zaklatott éveiben irtózni kezdett attól, amit Pest jelent […] Pilinszky számára [Ficheaux-vel való] házassága és Fehérvárra költözése a békét jelentette és életmódváltozást. Először a Budenz-házban lakott, a múzeum vendégszobájában, majd feleségével a Velinszky-lakótelepen béreltek lakást. Szép, harmonikus időszak volt ez mindnyájunk számára. Ahogyan a hatvanas években elhatározta, hogy megtanul franciául, most nekifogott megtanulni főzni. Intenzíven dolgozott ebben az időben — a maga módján; ahogyan ő nevezte: meditált. Kézzel fogható nyoma ennek nem igen maradt. Önéletrajzaim címmel jelentek meg részletek tervezett regényéből; nap mint nap ezen gondolkozott, ezt a történetet bogozgatta esténként. Az írás stádiumáig nem jutott el, neveket írt föl magának, olykor egy-egy mondatot.” Pilinszky utolsó nyilvános szereplése szintén a királyok városához köthető: a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában jelent meg 1981. március 25-én Bartók Béla 100. születésnapja alkalmából (az eseményt Pinke Miklós örökítette meg fényképeken). Az esemény után két hónappal, 1981. május 27-én Budapesten hunyt el szívrohamban. Az egyik utolsó találkozásuk mélyen beleivódott unokaöccse emlékezetébe: „Nyolcvanegy májusában már nem halogathatta tovább tervezett angliai utazásának előkészületeit, ezért Pestre ment. […] Egyszer este kiléptünk a házból, hogy hazakísérjük őt. Megálltam egy percre és tűnődve mondtam neki: »Olyan valószínűtlen békében élünk mi itt, nem gondolod? « ő megfogta a vállamat és visszakérdezett: »Félsz valamitől?« Úgy éreztem, s azóta is megvan bennem ez az érzés, hogy akkor történt valami” (Fejér Megyei Hírlap, 1988. január 30-ai szám, 9. p.)

Pilinszky örököse, Kovács Péter művészettörténész a Pilinszky-életmű gondozásával Jelenits István irodalomtörténészt, a piarista rend magyarországi rendfőnökét, Pilinszky katolikus ihletésű költészetének egyik legavatottabb szakértőjét bízta meg; a költő kéziratait, levelezését, a hagyatékában maradt hangfelvételeket 1987 nyarán a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának őrizetébe adta.

Az utókor nem felejtette el a nagy költőt: 1997-ben Pilinszky költői pályafutását posztumusz Magyar Örökség Díjjal jutalmazták. A XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóját a Digitális Irodalmi Akadémia 1999-ben posztumusz tagjává választotta. Pilinszky és Fehérvár címmel 2015-ben nyílt kiállítás a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében. 2021-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség a Pilinszky 100 programsorozattal tisztelgett a költő előtt.