Borsod vármegye Emlékirata a szabadságharc utáni évtizedről (1860)

Borsod vármegye Emlékirata a szabadságharc utáni évtizedről (1860)

Írta: dr. Rózsa György Gyula

Az 1848/49-es szabadságharc lezárását követően egy új politikai, igazgatási, katonai időszak kezdődött Magyarországon. Borsod megye törvényhatósága utolsó közgyűlését 1849. június 23-án tartotta Miskolcon. Ezt követően mintegy 11 és fél évig nem ült össze a megye közgyűlése, csak 1860. december 3-ára hívták össze a megye vezetésére hivatott testületet. A köztes időszak a neoabszolutizmus első évtizede. Az 1849. és 1867. közötti tizennyolc év külön korszaknak tekinthető a magyar történelemben.

1849. június közepén már a kolera szedi áldozatait Miskolcon és Borsod megyében egyaránt. Az orosz csapatok Ivan Fjodorovics Paszkievics tábornagy vezetésével június 24-én elfoglalták Kassát. Erre a hírre a várható események miatt számos tisztviselő hagyta el Miskolcot. Az oroszok közeledtét Sárosból és Abaújból érkező menekültek is jelezték. Ahogyan az egykori táblabíró Szűcs Sámuel is írta naplójában: „A zavar és aggodalom nevekedik. Az orosz sereg közeledik, Miskolcból a mi haderőnk Pest felé vonult. Megyei, városi tisztviselőink eltávoztak, valamint kevés kivétellel a hivatalképes egyének is.”[1] A honvédcsapatok június 27-én vonultak ki Miskolcról, csak kevés katona és a betegek maradtak utánuk. 29-én, Péter Pál napján helyüket elfoglalták az oroszok Paszkievics tábornagy, az orosz cár fia Constantin herceg, gróf Szirmay István császári biztos, gróf Zichy Ferenc országos főbiztos és Nagy Ferenc, a diósgyőri uradalom volt ügyésze társaságában. A városba özönlő oroszok a kolerát is magukkal hozták, így a már létező járvány gyorsan szétterjedt a térségben. A rendetlenség, a súlyos károkozások és a járvány jellemezte ezeket a heteket. Az eltávozottak helyére új tisztviselők kerültek. A Kossuth bankókat beszedették, a tisztviselőknek vagyonvesztés terhe alatt kellett jelentkezniük, a fegyvereket beadatták. I. Miklós cár születésnapja július 7-én Miskolcon is ünnepnap volt. Az orosz sereg zöme július 15-e után kezdte meg elvonulását Miskolcról, majd  22-e után ismét magyar katonák érkeztek a városba. Másnap Görgey Artúr is megérkezett, hogy a hónap végén Tokajnál átkeljen a Tiszán és meginduljon Arad felé.  Utánuk ismét oroszok özönlötték el a várost és ezzel lezárult Miskolc és térségében a harc. Ahogy a naplóíró írja: „Sokan fosztattak meg vagyonaiktól az oroszok által, nem csak Miskolcon, de vidéken is. Valóban szomorú jövőnek nézünk elébe.”[2]

A megye élére augusztus napjaiban katonai főparancsnok és polgári megyefőnök került. Ugyan voltak még törvényszéki ülések, de a megyegyűlés ezekben a hetekben már nem ülésezett. A szolgabírói hivatalok császári és királyi szolgabírói hivatalok lettek, a törvénykezést a császári és királyi járásbíróságok látták el. A már beszedett háziadót lefoglalták, ahogy a vármegyei hajdúk és pandúrok fegyvereit és a megye fegyverkészletét is elszállították. Ekkor jelentek meg az új közigazgatási közegek, a csendőr, a pénzügyőr. Megtiltották a szabadon való dohányzást, a dohánytermékeket adó alá vonták. Miskolcon és a borsodi falvakban császári és királyi katonaságot szállásoltak el, a közigazgatás nyelvét és sok helyen a tanítás nyelvét is a németre cserélték.  A megyék területeit átszabták, indokolatlan községi átcsatolásokat hajtottak végre, ezzel kellő viszályt szítva Borsod, Abaúj és Gömör megyék között. Péchy Ferenc megyefőnök készségesen hajtotta végre Alexander Bach belügyminiszteri utasításait. A megyébe élő ruszinok és szlovákok nyelvhasználatát bátorították, néhány helyen szláv anyanyelven kezdték vezetni az anyakönyveket is.  A megye fiait a birodalom távoli helyszíneire vezényelték, helyükre idegenek érkeztek, ők őrködtek a rend fenntartásán. Az 1849. október 24-én Haynau táborszernagy által kiadott Magyarország ideiglenes közigazgatási rendezéséről szóló rendelet szerint az öt katonai és polgári kerület közül Miskolc a kassai kerülethez került. A megyék ezzel valójában megszűntek, mint igazgatási egységek. Az ország politikai közigazgatása élén a helytartó állt. A közigazgatás legalsóbb szintjeit a járások jelentették, melyeket járási biztosok vezettek.

1850 után végleg berendezkedett az országban az önkényuralmi rend. A rendőrség a besúgó hálózaton keresztül tartotta félelemben az országot. A kor hétköznapjairól Szűcs Sámuel naplójából értesülhetünk. „Édes reményeket csatolt a szerencsétlen magyar nemzet 1850. hajnalához is, ekkorra amnesztiát várva, tavaszra pedig a szabadulás óráját megkondulandónak….1850. elején nem hogy szelídült volna Magyarország helyzete, hanem még inkább súlyosbodott, a főbb menekültek hírlapilag idéztettek, a múlt év végén megszüntetett kivégzések megújultak, a honvédek s egyéb felkelők besoroztatása a legnagyobb szigorral folytattatott, sokan idegen vidékeken, erdők közt kerestek menedéket, míg végre elunva a bujdosás sanyarúságait önként jelenték be magukat.” [3]

„Augusztus 4-éről azon követek nevei, akik a reájuk ítéletileg kimondott kötél általi halál helyébe teljes kegyelmet nyertek, hírlapokban közöltetnek. Köztük van az országgyűlési korelnök Palóczy László is. … Magyarország katonai főkormányzója báró Haynau Gyula hivataláról felmentetett. Minek oka a közvélemény szerint az volt, hogy a kegyelmezési joggal visszaélt volna.” [4] […] „Megyei élet a régivel párhuzamba téve nem létezik, oda annak autonómiája, jótékonysága, dicsősége és fénye.”[5] 1851. december 31-én egy császári nyílt parancs hatályon kívül helyezte az 1849. évi olmützi alkotmányt és meghirdette a császári egyeduralmat.[6] Az 1851-es esztendőről Szűcs Sámuel az alábbiakat jegyzi meg: „Magyarországra nézve e lefolyt év sem hozott legkisebb jótékony változást.”[7]

Az ezt követő évek a nyílt császári diktatúra évei voltak. Gróf Apponyi György 1852. februárjában emlékiratában hiába kérte az uralkodót az ország területi integritásának és a forradalom előtti kormányszervek a helyreállítására, illetve, hogy az ügykezelés nyelve újra a magyar legyen.[8] A következő éveket is egy-egy mondatban összegzi a naplóíró Szűcs Sámuel. 1853-ban ezt jegyzi fel: „Magyarország sorsa ez évben sem javult, sőt csak nehezedett.”  Két év múlva így írt: „Az 1855. év is csak az időről időre növekedő abszolutizmus kora volt.”[9]

Az 1851. október 10-én Magyarország katonai és polgári kormányzójává  kinevezett Albrecht főherceg 1854. júniusában még ez egyletek gyűlései tekintetében is kötelező bejelentést rendelt el.[10] 1857 májusában Gróf Dessewffy Emil 131 neves, zömében arisztokrata politikus aláírásával intézett konzervatív ihletésű emlékiratot az uralkodóhoz, melyben az 1848. előtti magyar kormányszervek mellőzését, az ország területi széttagoltságát és a németesítést panaszolja.[11] Borsodban is jelentős érdeksérelemként tekintenek a protestánsok az 1859. szeptember 11-én kiadott protestáns pátensre, mely az egyházak irányában súlyosan sértő szabályozást vezetett be. A pátens szószékekről való kihirdetését csupán 25 református lelkész hajtotta végre az országban. Az 1860. május 1-jén összeülő Tiszáninneni Református Egyházkerület testülete nyíltan szembehelyezkedett a pátens rendelkezéseivel.[12]  

A korszak hangulatát jól érzékelteti a Szűcs napló egy 1859-ben kelt bejegyzése: „A nemzeti ébredés korszakát […] felettébb emelé még a Kazinczy Ferenc születésének százados ünnepe., mely országszerte, Miskolcon pedig nagyszerűen megtartatott.”[13]

Az egész országot megrendítette gróf Széchenyi István 1860. április 8-án Döblingben bekövetkezett halála, mely után az országos gyász hetekig tartott. Ezt követően április 19-én az uralkodó Benedek Lajos táborszernagyot nevezte ki Magyarország főkormányzójává és főhadparancsnokává. Ezzel együtt megszűnt az ország öt igazgatási kerületre való felosztása és a tervezetben szerepelt a községi önkormányzatok, a megyegyűlések és az országgyűlés egyelőre meg nem határozott hatáskörökkel való helyreállítása.[14]

Az igazi változást az 1860. október 20-án kibocsátott ún. Októberi Diploma jelentette. Ez újra szabályozta a birodalom közjogi viszonyait, így az uralkodó a törvényhozás jogát ezt követően az országgyűlések és a birodalmi tanács közreműködésével kívánta gyakorolni és elrendelte az ország- és tartománygyűlések helyreállítását. A hadügy és a külügy továbbra is az uralkodó jogkörében maradt. Visszaállították a Magyar- és Erdélyi Udvari Kancelláriát és a Magyar Helytartótanácsot. Számos felmentés és kinevezés történt ezzel egy időben. Felmentésre került Benedek Lajos katonai főkormányzó és kinevezték az új kancellárt, báró Vay Miklóst. Az uralkodó elrendelte az országgyűlés összehívását, a megyei intézmények helyreállítását és visszaállították a magyar nyelvet a közigazgatásban és a törvénykezésben.[15] Az Októberi Diploma kiadása utáni hónapok borsodi eseményeiről is részletesen tudósít Szűcs Sámuel. „November 22-én az október 20-i császári diploma hazánk állásának új fordulatot adván, báró Vay Lajos főispán úr Alsózsolcáról Miskolcra bejött. Ez alkalommal a Korona vendéglőben[16] közebéd tartatott, melynek végeztével az abszolút rendszer elleni gyűlölet demonstrációban tört ki. A Csehországból jött magyarfaló államügyész ablakai krumplival beverettek, a járásbíróságé és a közjegyzőéi is beverettek, a császári sasok leüttettek. Este a főispánnak fáklyás zene adatott, s a város kivilágíttatott.”[17] Másnap a miskolci kaszinóban[18] a főispán jelenlétében értekezletet tartottak, melyen megállapodtak, hogy az átalakulás alapjait a 48-as elvek mentén képzelik el. Az 1848-as bizottmány neveit felolvasták és akik császári szolgálatot vállaltak az elmúlt évtizedben, azokat ’meghaltaknak’ nyilvánították.

A Bizottmány működésére és a tagokra vonatkozóan az újonnan kinevezett főispánok kancelláriai utasítást kaptak. Az utasítás értelmében a volt bizottmányi tagok és a községek választott képviselői létrehoztak egy un. ősgyűlést, ez az ősgyűlés megválasztotta – a főispánnal egyetértésben – a Bizottmány tagjait, az újonnan választott Bizottmány pedig megválasztotta a tisztikart. Az utasítás értelmében, a Bizottmány mindazokban a közigazgatási ügyekben illetékes, amelyet 1848 előtt a közgyűlés intézett. A Bizottmány működését a Helytartótanács ellenőrizte, a főispánok kötelessége volt az ülésekről jelentést tenni, s az ülések jegyzőkönyvének egy példányát is fel kellett terjeszteni.

A megyék jó része 48-as alapon kívánta felállítani Bizottmányait, s mivel a főispánok teljhatalmat kaptak a kormánytól, egy-egy megye Bizottmányának működése az ő személyüktől függött. Borsod megye főispánja a 48-ban volt főispán, Vay Lajos lett, aki nyíltan hirdette elveit a Bizottmány előtt, nem tette le a kancellária által kidolgozott esküformát, arra hivatkozva, hogy már 1848-ban esküt tett.

A Bizottmány mindazon ügyekkel foglalkozott, amivel elődje, beleértve a közigazgatás mellett a törvénykezést és az árvaügyeket is. Közgyűlésein a Bizottmány megválasztotta tisztviselőit, helyi jogszabályokat alkotott, polgári és fenyítő ügyekben első fokon intézkedett, gondoskodott az árvákról és kezelte vagyonukat, közbiztonsági és közegészségügyi elvi határozatokat hozott, utak, hidak karbantartásáról gondoskodott, a járási szolgabírák útján ellenőrizte a községi közigazgatást.

Borsod vármegye közgyűlését tizenegy és fél év után 1860. december 3-ára hirdették meg. Előző nap az országban több helyen is tüntettek Ferenc József ellen, akit nem tekintettek koronázott királynak. Báró Vay Lajos az 1848-as nagy átalakulás első alkotmányos főispánját kérték fel széke újbóli elfoglalására. A főispán az 1848. évi XVI. tv. értelmében hívta össze a megyegyűlést. Korelnöknek a nagy tiszteletnek örvendő Palóczy Lászlót kérték fel, aki 11 tagú küldöttséget menesztett a főispánhoz. Az újonnan összehívott ülés jegyzőkönyve ránk maradt, később levéltárba került, ezért pontos képet kaphatunk erről a történelmi ülésről, de Szűcs Sámuel is részletesen írt ezekről a napokról. A főispánt díszes bandérium vezette be Miskolcra. A város utcáin és a piacon magyar zászlók lengtek. A megyeháza nagy asztalán ott feküdt a Corpus Juris, az addigi 800 év magyar törvényeinek foglalata. Az eltelt tizenegy év alatt sok 48-as borsodi küldött már elhunyt, nem érve meg a bekövetkezett változást. A főispán a 48-as minta alapján tette le esküjét. A bizottmányi tagok közül az elhunytakon kívül kiestek a császári szolgálatot vállaló személyek, helyükre újak kerültek.

„És midőn a nagy terem és tornácai megtelének Borsod fiaival, szó emelkedett, hálás imát rebegő, a népek Istenéhez ki annyi szenvedés után megengedte érni, hogy Borsod megye közönsége ismét egybe seregelhessen a haza szent törvényei által szentesített jogai gyakorlására, megengedte hogy e teremben egy jobb jövőt remélve üdvözölhessék egymást Borsod egyenjogú polgárai.

Továbbá felemlítvén, hogy Borsod megye szeretett és tisztelt főispánja a közöröm és lelkesedés kitörő üdvözlései között szerencsésen megérkeznén székvárosunkba, hivatalának újra által vételére és folytatására, az ősi szokás azt hozza magával, hogy elnöki széke elfoglalására tisztelgő küldöttség által meghívassék.

Minthogy azonban gyűlés elnök nélkül nem létezhet, indítványba tétetett felkérni ősz nesztorunkat, kit Isten jókedvében adott megyénknek s áldásul és büszkeségünkül tartotta meg újjáalakulásunk eme nagy korszakára, felkérni Palóczy László urat, hogy mint a közelebbi országgyűlésen tevé, foglalná el itt is közelnöki székét és nevezne küldöttséget tisztelt főispánunk őméltóságának elnöki székében meghívására.

Harsány és szűnni alig akaró éljenzések jelentvén a közönség óhajtását, a köztisztelet és bizodalom embere engedett most is, mint mindenkor az osztatlan kívánatnak, s elfoglalván a sok érdemesek között őt leginkább megillető korelnökséget.”[19]

Báró Vay Lajos főispán a történelmi jelentőségű ülésen nagyívű beszédet mondott, melyet a megye jegyzőkönyvében is rögzítettek. A beszéd mintegy összefoglalása a neoabszolutizmus időszaka borsodi eseményeinek.

„Tisztelt Megyei Közgyűlés! E jelen helyen és percben emlékezetemet megrohanó, egymástól oly annyira különböző képek által megrázkódtatva ugyan, de azért mégis örömmel üdvözlöm ezen közgyűlést!

Tizenegy hosszú évet haladó korszak fekszik e mai ránk derült és azon nap között, amikor utoljára voltam szerencsés e teremben tanácskozhatni, Isten után imádott hazánk ügye felett Borsod tisztelt képviselőivel.

Ezen tizenegy évig tartó korszak mély álomhoz, vagy inkább tetszhalálhoz hasonlított törvényes független létünkben fenntartása végett kétségbe esésig menő harc vívása után lenyűgöztetve éreztük, hogy legszentebb jogainktól, tulajdonunktól megfosztattunk,  éreztük ennek sajgó fájdalmát, de ellenállásra erőnk, panasz emelésre szavunk nem volt,  lebilincselve éveken át hallgatva csak tűrni tudtunk és ez állapotban mégsem hagyott el emlékező tehetségünk, emlékezetünk azon időre, midőn mi egy független ország szabad fiai voltunk,  emlékeztünk a szabadság azon legutolsó időszakára,  midőn a szabadok  szűkebb eddig zárt köreiket kiterjesztették,  megtágították annyira hogy, ebben hazánk minden fiai testvérileg megférhettek,  biztosan remélvén, hogy így majdan egyesült erővel, egyszóval lélekkel történik a munkálkodás a közjólét előmozdítására, Magyarország hatalmas dicső állásra emelésére.

És e tetszhalálhoz hasonló állapotban a jövőről is egy fátyol fedte álomképeket véltünk szemeink előtt feltűnve láttatni. Azon érzettel mindnyájan kivétel nélkül által lévén hatva, hogy a jelen helyzetnek nem lehet, nem szabad maradandónak lenni, a ragyogó fényben feljövő nap által kivilágítva tetszett fel előttünk a jobb jövő, de erről tiszta fogalomhoz még nem jutottunk,  mert a jelen és jövő között hosszú időszak és egy nagy térség feküdt telve a romlás maradványaival, elárasztva a legjobbikaink szíveikből patakonként csörgedező s még párolgó vérrel. Akkor midőn a tetszhalálhoz hasonló állapotunkban nemzetiségünk megsemmisítésére célzó legutolsó csapások intéztettek, akkor midőn a nemzetnek egy nagy része egy más hasonlóan szent joga gyakorlatában megsértett a csontig ható fájdalom által ébredezni, és mint egy varázsvesszű által érintetve a mozgásnak, tevékenységnek jeleit adni kezdettük.

Hála, egyedül hála az isteni gondviselésnek, hogy rész szerint az életrevalóságot bizonyító ezen percről fogva az egész hazában megkezdett általános mozzanatok, melyek tanúbizonyságot tettek az összes nemzet szilárd kívánatairól, rész szerint más előttünk tudva és talán tudva nem lévő körülmények által oly fordulatot vettek ügyeink, hogy lehet reménység hazánk alkotmányos törvény értelmében független állása visszaszerzésére, még pedig békés, törvényes úton.

Hogy ezen fordulati pont beállott, azt tanúsítják az uralkodó felség által október 20-án kiadott és köztudomásra juttatott kiáltvány és az azt követő oklevél, melyek által az eddig alkotmánnyal nem bíró örökös tartományok ilyet nyernek, Magyarország alkotmánya pedig visszaállíttatik, észrevételekkel, módosításokkal. Nem szándékom e helyen most e percben taglalni, hogy el vagy el nem fogadható-e, ily módoni és ily korlátok közt visszahelyeztetésünk,  de az általam előbb mondott fonalú állításom, hogy miután a legfelsőbb határozatok következésükben a megyék és többi hatóságok visszaállíttatnak és az ország gyűlése mentül előbb össze fog hívattatni, megnyittatott a nemzet előtt az ösvény azon tér elfoglalására, melyen kitartással haladva alkotmányos és a Pragmatika Sanctio értelmében független állását törvényes és békés úton kivívhatja.

De arra, hogy e kitűzött célhoz szerencsésen juthassunk, tagadhatatlan, múlhatatlanul megkívántatik, hogy alkotmányos létünket biztosító törvények hozatalánál és szentesítésénél legfelsőbb helyről határozott és tiszta szándékot bebizonyító eljárás követtessék el, mely által nemcsak, hogy ok nem szolgáltassék újabb, de ürügye se hagyattassék fel az eddigi - nem lehet tagadni - mély gyökereket vert bizalmatlanságnak további fennmaradására.

Más részről a nemzet által az ily biztosító törvények kivívását csak úgy lehet remélni, ha azon egységes összetartás, mely közöttünk sanyargattatásunk ideje alatt megizmosodott, továbbra is meg nem háborítva fennmarad, sőt öregbülni fog.  Ezt biztosan reményleni, hiszem van okunk.  Az 1847/48. évi 8. törvénycikk által ki van mondva a közteherviselés, a 9. törvénycikk által örökre eltöröltettek az úrbéri szolgálatok, fizetések, dézsma, leromboltattak e szerint az ugyanazon egy haza fiai között eddig fennállott válaszfalak, kimondatott a törvény előtti egyenlőség, hivatalképesség, szabad vallásgyakorlat és ezen szentesített törvényekben foglalt határozatok természetes hogy nem csak örökre fenn maradnak, de kérdés alá sem jöhetnek soha többé,  amint ez a legfelsőbb helyről október 20-án kiadott okiratban is elismerőleg megemlíttetik.  Ennél fogva hiszem nincs, nem lehet ezen túl köztünk ok egyenetlenségre, hiszen felmentetünk valahára a minket oly sokáig súlytó átok alól, nem fog az egyenetlenség többé lidércképpen ránk nehezedve szívünk vérét kiszívva legjobb erőnktől minket megfosztani.

Egy értelemben van az iránt az ország és e véleményben osztoznak nem kétlem ezen közgyűlés tagjai is, hogy mindenek előtt a megyék újbóli átalakítását kell végrehajtani, mert csak ez által öntetik belénk újra élet, csak így juthatnak erőhöz, csak így foglalhatjuk el azon tért, melyről hatályosan működni képesek lehetünk.

A megyék szerkezetükre kineveztetvén a főispánok és ezek között én is, mint borsodi, bár kételyek közt, de elfogadtam a kinevezést, mert nem mertem részemről okot szolgáltatni arra, hogy ismételt el nem vállalás miatt megyénk és a megyék szerkezete hosszabb időre elhaladjon, nem mertem az ebből eredhető hazánkra káros következésért a felelősségben csak osztozni is.

De midőn elvállaltam e hivatalt, fogadást tettem magamban, melyet itt Borsod színe előtt ünnepélyesen megújítok, hogy ezen széket csak addig foglalom el, míg törvényeink által kijelölt ösvényen előle törőleg haladhatok, ha pedig errőli eltérésre utasítatnám, […] ha - mit hinni nem akarok - nemzet és törvényellenes célok kivitelére kellene segédkezet nyújtanom, késedelmezés, habozás nélkül lépnék le az állásról.

És íme, hogy ezen ünnepélyes nyilvánításom után a régi ősi szokás szerint foglalhassam el ismét főispáni tisztemet, megtartását azon eskünek, mely engem 1848. évtől fogva különben is e szeretett megyéhez tart csatolva, ezennel a közgyűlés színe előtt esküvel ígérem, Isten engem úgy segéljen. A most beállandó átalakulási korszakban oly súlyos feladat várakozik az országra s nagy részben a megyékre, hogy ennek sikert ígérő megfejtéséhez mindazok részéről, kik a közügyhöz hozzá szállanak,  kik ennek vezetésében kisebb vagy nagyobb részt vennék, múlhatatlanul megkívántatik az önzés háttérbe szorításával a tiszta jó  szándék és hazafiúi buzgalom,  higgadt, indulatoskodás által nem zavart megfontolás, osztály, felekezet, testületi szűkebb körű érdekekrőli megfelejtkezés ott, hol hazánk magasabb érdekével ezek legkisebb összeköttetésbe jönnének. De nem mondottam ezekkel semmi újat […] Borsod hű fiainak, kik hogy ily érzelmek által lelkesíttetnek, azt tapasztalni több ízben volt szerencsém, ezért csak azon rövid kéréssel fejezembe rövid kérésem: méltóztassanak engem nehéz állásomban eddigi hazafiúi lelkesedésükhöz híven maradva erélyesen támogatni.

Nyújtsanak segédkezet főleg a haza szolgálatában megőszült, tapasztalásban dús veteránnak, kiket mi most már hajlott korúak, mint véreinket mindig készséggel követünk. Nyújtsanak kezet Borsod erőteljes, szilárd férfijai, nyújtson a kezet a szebb jövőt míg sokáig élvezhető fiatal kor, hogy így higgadt, bölcs megfontolás, szilárd erőteljes kitartás, akadályt nem ismerős gyors végrehajtás jellemezze Borsodnak hazánk boldogítására célzó működéseit.

Midőn ily elvek s támogatásunkba vetett szép reményeim mellett óhajtom megkezdeni hivatalos működésemet, magamat a tisztelt megyei gyűlés és szeretett polgártásaim nagybecsű bizalmában s jóindulataiban ajánlva, kívánom éljen a haza, éljen Borsod vármegye!”[20]

December 4-én, 5-én és 7-én is tartottak közgyűlési üléseket, lázasan újjászervezve a vármegye igazgatását, megválasztva a teljes tisztikart, megerősítve számos korábbi 48-as tisztviselőt, kiegészítve azt újakkal. Az első alispáni feladatokra Palóczy Lászlót kérték fel, de Bük Zsigmond hívei sikeresen korteskedtek a szintén köztiszteletben álló borsodi személy mellett. Palóczy korára való tekintettel így visszalépett a felkéréstől és Bük Zsigmond lett a megye alispánja. Ekkor derült ki, hogy a megye pecsétje eltűnt, azt pótolni kellett a napi működéshez.

A december 7-i közgyűlésen Palóczy László javaslatára egy fontos ügyben döntöttek a bizottsági tagok. „A most élő nemzedék tartozik a késői maradéknak azon mulasztatlan kötelességgel, hogy viszontagságos éveink emlékezetét – habár a történet múzsája bizonnyal nem fog arról megfeledkezni – híven tartsa fenn és adja át a jövendő számára. Nem volna illő, sőt egyenesen sajnálandó hiba lenne, ha majd évtizedek vagy éppen századok múlva e megye jegyzőkönyveit forgatván utódaink azt találnák, hogy 1849. évtől 1860. évi december 3-ig egy nagy üres hézag felel az események folyamatát kutató hazafi pillantására és kérdésére. Kötelességünk tehát röviden, de mégis kellő egybefüggéssel, nyíltan és szabadon, de mégis kellő eréllyel elmondani az utóbbi súlyos 10 év történeteit, elsorolván mit, miért, miképpen szenvedtünk s mit léptünk át az alkotmányos élet újra felfogott fonalának folytatására a legközelebbi múlt napokban.”[21]   Erre az összegző munkára, mintegy korrajzra Palóczy Lászlót, valamint az egykori táblabíró Vadnay Lajost, Kun János főjegyzőt és Lévay József első aljegyzőt kérték fel.

A december 17-i közgyűlésre el is készült és felolvastatott Palóczy László tollából az Emlékirat. „A szívhez szóló Emlékiratot, mely figyelmeztetésül a jelen s intésül az utókor számára rövid, de hű és élénk vonásokkal rajzolja az utóbbi 11 év elszomorító képét s változásait, valamint azon okokat, melyeknél fogva a mondott időszak alatt megyei gyűlések nem tartathatván, közjegyző könyvek sem létezhetnek, közhelyesléssel és általános tetszés nyilvánítással fogadta a bizottmány, s annak örök emlékül a hézagot szenvedő jegyzőkönyv után az e folyó év december 3-i jegyzőkönyv elé íratni s kinyomtatni s így a megyei levéltárba tétetni elhatározta.”[22]   A szerzőről sem felejtkezett meg a vármegye, ahogy a korabeli jegyzőkönyv is fogalmaz: „…az érdemekben megőszült hazánkfia Palóczy László iránt, mint kitől az Emlékiratnak nem csak indítványozása, de kitűnő s maradandó becsű szövege is származott, s ki babérkoszorújához ez által egy nem hervadó levelet tűzött, a köz elismerés jegyzőkönyvileg is kifejeztessék.”[23]   Az Emlékiratot Lévay József olvasta fel a közgyűlésben. Az írás „…férfias, és nemzedékünk komoly jelleméhez méltó mérséklettel ecsetelvén ama gyászos idők vonásait, s több pontjainál remek intéseket adván az utókornak.”[24]

Az Emlékiratban Palóczy László magasztos stílusban összegzi a szabadságharc utáni időszak jogi, politikai és közállapotait. Neveket, konkrét eseményeket és a sérelmek okozóit és felelőseit nem említi. Mintegy politikai esszében összegzi Borsod megye neoabszolutizmuskori helyzetét, bemutatva a kor nehézségeit, kihívásait, a császári elnyomás légkörét. A változások jeleként értelmezi az uralkodónak 1860. május 15-én kiadott legfelső kéziratát, melyben – utalva az iránta megmutatkozó elégedetlenségre – gyakorlatilag hatálytalanította az előző év szeptember 1-jén kelt protestáns pátenst. Ezt a történelmi dokumentumot Palóczy egy jelentős fordulatnak tekinti az események menetében. Ahogy fogalmaz az Emlékirat: „Ezek után a fent idézett május 15-ei császári kegyelmes parancs még akkor halandó által nem is sejtetett szerencsés előpostája lett, ama folyó évi október 20-án kelt más rendbeli kegyelmes rendeletnek is, melyben azt nyilvánítja az országló Felség, hogy Magyarország alkotmányos élete felvirulásának eszközlése határozott szándékában áll, mégpedig azon elvitázhatatlan magyar közjogi elvnek elismerésével, hogy Magyarországot joggal illeti az alkotmány és önkormányzat. Sőt amire különösen figyeljen a jelen s erélyesen hivatkozzék majd az utókor, Isten s a világ színe előtt nyíltan kimondotta azt is, hogy valamint az országló háznak a magyar koronáhozi örökösödési - úgy a nemzet alkotmányos élete és függetlenségi joga is egyaránt az 1723-i 1., 2., 3., törvénycikkbe iktatott Pragmatika Sanctio rendíthetetlen alapján nyugszik s így egyik a másikat elválaszthatatlanul feltételezi s egyik a másik nélkül biztosítva nincs és nem is lehet.”[25]

Az egykori eseményeket Palóczy mellett kitűnően összegzi  Szűcs Sámuel is: „A lefolyt 1860. évvel hazánknak igen nevezetes korszaka nyílt meg, a már több mint egy évtized óta szellemileg és anyagilag leigázott nemzet, bízván abban, hogy az isteni gondviselés elvégre megelégeli a reá mért csapásokat, bízva egyszersmind a politikai konjunktúrákban, új évre alkotmányt remélt, azonban nem történt semmi, nem, még csak legkisebb tágítás sem a bennünket szorító rabszíjjakon, mindezek növelték a nyugtalanságot […] ”[26] „Végtére miután a hosszas várakoztatás a nemzetnek reményét is csaknem kimeríti már, megjelent az Október 20-án kelt diploma, a birodalom, különösen pedig hazánk jövőjének rendezése iránt, mely a nemzetet ki nem elégíti, mindazáltal a higgadtabb gondolkodásúak kiindulási pontul tekintik, mely által törvényes jogainkat majdan teljesen vissza lehet szerezni.”[27]

Az Októberi Diploma egyfajta fordulatot jelentett a hazai politikai életben. A császáriak által tervezett jogi és politikai keretek számos kérdést vetettek fel és hagytak nyitva.  Ahogy az egész országban, úgy tizenegy év után Borsodban is megindult a megyei igazgatás élete, ahogy erről a korabeli jegyzőkönyvek is tudósítanak. A kiegyezéshez vezető út első lépései történtek meg csupán ezzel, s újabb nehéz hét esztendőt kellett még várni, hogy a kiegyezéssel megszülessen a közös állam új formája.

Szakirodalom

Benda 1982 = Benda Kálmán (főszerk.): Magyarország történeti kronológiája. III. 1982. Akadémia Kiadó, Bp

Szűcs 2003 = Szűcs Sámuel naplói (1835-1864) 2003. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc

Levéltári források

HU-MNL-BAZVL-IV.601.a. Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltára, Borsod vármegye Közgyűlésének, Törvényszékének, Bizottmányának és Központi Választmányának iratai, Közgyűlési és törvényszéki jegyzőkönyvek 1848–1849

HU-MNL-BAZVL-IV.753.a. Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltára, Borsod Vármegye Bizottmányának iratai 1860-1861

Emlékirat az 1849. esztendőben megszakadt és az 1860. év december 3-án ismét megnyitva folytatott Borsod megyei közjegyzőkönyvek között létező hézag kipótlására figyelmeztetésül a jelen s szózatul az utókorhoz.

A honfiúi szív égető fájdalmával szemléli és siratja a jelenkor fia, hogy Borsod vármegyének jegyzőkönyvei az 1849. évi június hó 23. napján megszakadván, csak az 1860. évi december hó 3-án nyílnak meg újra, s így a mint egy 11 év alatt a megye kebelében történtekről szóló minden emlék és tudósítások hiányzanak.

A most élő nemzedék jól ismeri ugyan e minden honfi keblet felrázó esetnek valódi okait és történeteit s így és amennyiben ez emlékirat nem is az ő számára hagyatik itt följegyezve. Ámde a késő maradéknak tartozik a jelenkor azon kötelességgel, hogy a nemzet sorsára ható szerencsés vagy szerencsétlen eseményeket és változásokat hű vonásokkal írott képben igyekezzék fenntartani az utókor számára. Főleg a jövendő maradéknak szól tehát ezen rövid emlékirat is,  hogy majd ha a késő időkben, midőn a most élőknek már porai is rég elmállottak,  megtalálandja jegyzőkönyveinkben ama nagy hézagot és fogyatkozást, ezen sorok láttára benne részint az elődök hamvai iránt való szent kegyelet és gyöngédség érzete lobbanjon fel,  részint azon méltó és nemes vágy, hogy föllebbentvén a múlt idők bemohosodott fátyolát,  igyekezzék voltaképpen és közelebbről megismerni azon okokat és történeteket, melyek ama nagy hézagot és fogyatkozást előállították, s megismervén azokat, szemeiben rezgő könnyekkel merengjen a jelenkort sújtó balsors felett, egyszer s mint pedig tanuljon és ítéljen!

Alig hogy elnyomatott s egyedül az észak hazánkra omlott óriási ereje által nyomatott el az 1848-i magyar szabadságharc, nyomban elkövetkezének ránk a több mint szigorú büntetések.

Több mint szigorúak, mert az egész ország és az ahhoz kapcsolt részek, alkotmányuk, törvényeik és szabadságaik elvesztésével való lakolásra ítéltettek. És vajon van-e arra példa a történetekben, hogyha és amikor netalán egyesek bár a legsúlyosabb vétségbe keveredtek volna is, azért a nemzet egész összessége lakoljon? S itt annyival inkább nem minden mértéket túlhaladott-e a büntetés abban, hogy azon horvátok, szászok, kik a kormány és pártja terveinek és fegyvereinek diadaláért a magyar elem ellen oly hőn buzogtak és harcoltak, mindazt mi előttük politikai életükben ősi, kedves és szent volt, a magyarokkal együtt maguk is elvesztették.

Ügyünk és nemzetünk irigyei s ellenei fennhangon hirdették mindjárt akkor, hogy Magyarország hasonlóvá lett egy egészen tisztára letörlött táblához, melyen már írva semmi sem lévén, arra bármit írni és az írással parancsolni lehet, szabad és kell is.

Legelsőbben minden polgári hatóság és törvény teljesen felfüggesztetvén, egyedül a katonai erő hatalom és a hadi törvényszékek járták.

Majd egy polgári és katonai főkormányzó adatván az országnak, a nemzet kormányszékei s jelesen az ország alkotmányos életének legbiztosabb ősi bástyái, a megyei hatóságok megszüntettek s az ország belszerkezete és felosztása önkényes és igen tetemes változásokat szenvedett. Számos nevezetes részek, mint Erdély és Horvátország, a temesi Bánát, Arad, Bács és más szomszédos megyék eldarabolásával az országtól elszakíttattak.  Új hatóságok, új polgári büntető, váltó és úrbéri törvények, törvényszékek és törvénykezési rendszerek hozattak be. S hogy a mindezekből támadott keserűség poharából semmi se hiányozzék, oda lőn irányozva minden erőlködés, hogy édes anyai nyelvünk természetellenes megtagadásával a közigazgatási és törvénykezési nyelv a német legyen.

Megszűnvén tehát létezni a vármegyék s minden polgári köztörvényhatóságok, nem tartatott a közelebb lefolyt 11 év alatt megyei gyűlés. S midőn egyes polgároknak sem engedteték meg bármi csekély érdekű tárgyban kormánybiztos jelenléte nélkül egybegyűlni és tanácskozni, miként is lehetett volna mód és lehetség abban, hogy a honfiak közdolgaikról testületképpen tanácskozhassanak s panaszaikat és kérelmeiket ily törvényes alakban a kormány elé juttathassák?

Ennél fogva a mondott időszak alatt törvényes megyei hatóság és testület nem lévén, közjegyzőkönyvek sem létezhettek s valóban nincsenek is.

Lényeges akadálya volt még a nemzeti közszellem nyilatkozhatásának a sajtószabadság szigorú bilincsek közé szorítása, mely szerint csupán azon egyoldalú tanok és nézetek juthattak napfényre, melyek az uralkodó hatalom irányát és elveit vak hódolattal legyezgették, s így az igazságot s a dolgok valódi állását minél sűrűbb homályba burkolni iparkodtak.

Ezekhez járult továbbá,  hogy a hevenyében felállított polgári hivatalokhoz - melyek közül némelyeknek még csak nevét sem hallotta azelőtt a magyar nép - a kormány és a kormányzottak közötti kölcsönös bizalom megszűnésénél fogva nagyobb részint addig nem ismert, vagy soha sem is látott egyének,  sőt ezeknél még számosabb idegen külföldiek is nagy tömegben alkalmaztattak. És ezek magasra fokozott fizetésekkel, javadalmakkal, s nyugpénzekkel láttatván el, a mindenféle hivatalnokok majdnem felszámíthatatlan sokaságú tábora milliókra rúgó új terheket hárított a népre, azon népre mely az eddig vajmi kevesek által ismert különféle adónemekkel annyira túlterhelve volt, hogy azok súlyai alatt már még a különben vagyonosabbak is alig alig lélegezve roskadoztak.

És vajon mi kilátása vagy reménye lehetett a jelenkornak a haza jövendő reményére serdülő ifjúságban is, midőn vallás különbség nélkül minden alsó, közép és felső tanodában egy oly legkevésbé sem gyakorlati új tanrendszer hozatott be erőszakosan, melynek célszerűtlen és sikertelen voltát minden szakértő egyező véleménye s maga az élet hangosan hirdeti. És hogyan is juthatott volna kedvező sikerrel biztató teljes képzettségre az ifjúság,  midőn azon felül hogy köztanítási nyelvül a legszorgosabb erőltetéssel a német nyelvet sürgettették, maguk a tantárgyak is szűkebb határok közé szoríttattak, s megnyírbáltattak, s hogy a sok rossz közül csak egyet említsünk,  mely vészes célját hallgatva is oly nyíltan hirdette: a magyar történelem és közjog,  valamint a filozófia tanítása is a magyarországi tanodákban - habár nem mindenütt sikerülve - teljesen eltiltatott.

Nem hagyattak érintetlenül, sőt mély lelki fájdalmat okozólag megrendítetni céloztattak a bécsi, linzi, nikolsburgi és szatmárnémeti békekötéseknek és az 1791-i 26. sarkalatos törvénycikknek örökre szentül megtartandó rendeletei.

Ám de itt és ebben s éppen ebben imádd te is utókornak fia, bárki légy a végére mehetlen isteni bölcsesség mélységét és jóságát! Íme, a mondott alap és sarkköveket megrendíteni törekvő kormányi merényben rejlőkké tette, főleg az isteni jóság és bölcsesség ama gyógyszereket, melyek előre semmi halandó által még csak nem is sejthetve, az egész haza testén ejtett vérző sebek behegesztésével biztatának.

A mondott békekötések és sarktörvények betörése ugyanis határozott önvédelemre és minden törvényes módok és eszközök által való ellenszegülésre riaszta föl a közös hazában élő s több milliókból álló azon tekintélyes tömeget, melynek lelkiismeretszabadságán amaz önkényes rendelkezések által tűrhetetlen mély seb ejteték.  Osztatlan rokonszenvével kísérte az ősi szent tűzhelyük mellett állhatatosan küzdők harcait, valláskülönbség nélkül az egész nemzet összessége s a közhaza szomorú sorsának derülését látta ezen ügy diadalában, s mélyebb elbukását évvesztét annak leveretésében. Így történt, hogy egy folyó 1860 évi május 15-én kelt császári kegyelmes parancs végre az említett sérelmes tárgyban kiadott minden kényszerítő parancsot és rendeletet, annak következményeivel együtt visszahúzottaknak és megsemmisítetteknek nyilvánított és hirdetett.

Ide járultak még általában a nyomtatások túlságos mértéke alatt mind sűrűbben visszapattanó nemzeti szellem nyilatkozásai, melyek főleg társadalmi úton igyekezvén maguknak tért szerezni, ébresztői lettek egy jobb jövendő reményének s táplálói, erősbítői az önbizalomnak. Buzgó hévvel karolta magához az aléltságból ébrengő nemzet ősi szokásait, erkölcseit, viseletét s egyéb fenntartóit és biztosítékait önnön mivoltának, s a külviszonyok ez idő szerinti alakításában is megfoghatatlan bölcsességét nyilatkoztató isteni gondviselés megengedte érnünk, hogy határozott lendületet kapjon s újra éledjen a már sokaktól holtnak vélt vagy annak óhajtott magyar nemzet s nemzetiség.

Ezek után a fent idézet május 15-ei császári kegyelmes parancs még akkor halandó által nem is sejtetett szerencsés előpostája lett, ama folyó évi október 20-án kelt más rendbeli kegyelmes rendeletnek is, melyben azt nyilvánítja az országló Felség, hogy Magyarország alkotmányos élete felvirulásának eszközlése határozott szándékában áll, mégpedig azon elvitázhatatlan magyar közjogi elvnek elismerésével, hogy Magyarországot joggal illeti az alkotmány és önkormányzat. Sőt amire különösen figyeljen a jelen s erélyesen hivatkozzék majd az utókor, Isten s a világ színe előtt nyíltan kimondotta azt is, hogy valamint az országló háznak a magyar koronáhozi örökösödési - úgy a nemzet alkotmányos élete és függetlenségi joga is egyaránt az 1723-i 1., 2., 3., törvénycikkbe iktatott Pragmatika Sanctio rendíthetetlen alapján nyugszik s így egyik a másikat elválaszthatatlanul feltételezi s egyik a másik nélkül biztosítva nincs és nem is lehet.

Miben álljon közelebbi tartalma az október 20-i kegyelmes nyilatkozatnak, s mik történtek annak kihirdetése és első tárgyalása alkalmából  s mik történendnek ezentúl, a folyó évi december hó 3-án újra megnyílt s időről időre folytatandó közjegyzőkönyv a jelen és utókor előtt híven tolmácsolja.

Ti pedig utókornak fiai, a fent mondottak és leírottakból a mi tapasztalásunk nyomán lássátok és tanuljátok meg,  hogy miután mi mindent, ismételjük mindent azon örökkévaló Isten hozzánk járult jóságának köszönünk, ki segítségével akkor van hozzánk legközelebb,  midőn a veszélyek súlya már tetőpontját látszik elérni s aki mindenhatóságát éppen az emberi erő tehetetlenségében dicsőítvén meg, az igaz ügy diadalát végre is bekövetkezteti, nektek is erős váratok az Istenben vetett hit és bizodalom legyen!

És minthogy mi, imádott hazánk jobb jövendőjének bár most még csak hajnalhasadását Isten után azon forró indulatnak köszönhetjük, melyet a honfiak kebelében a nemzetiség újra föléledt szent tüze gerjesztett s hova tovább öregbített. Szíveitekben is uralkodó indulat a nemzetiség lankadhatatlan szeretete legyen. Mert íme rajtunk és bennünk most is igazolta magát a bölcs ama mondása, hogy "csak a nemzetiség kihalása okozhatja egy nemzetnek örökké elhalását, de míg az él, mindent visszaszerezni képes mit elveszített". Visszaszerzi és visszaadja az, az alkotmányos életnek ama mézízű gyümölcsét: a törvényes nemzeti szabadságot is,  melyet mint legelső földi jót, a lelkes szabad briteket követve minden hőkeblű magyar naponként  ekkép imádkozva kérjen Istenétől: adjad ó Istenem hogy "egy magyar is soha rabszolga a ne legyen".

Éljen a haza!