"[A]mit magadnak akarsz, előbb másokkal cselekedjed."

2020.05.05.
 
 "[A]mit magadnak akarsz, előbb másokkal cselekedjed." Meilinger Dezső festőművész élményei az I. és a II. világháborúban  
 
Szerző: Bodovics Éva
 
 
Az 1892-ben született Meilinger Dezső a férfiak azon generációjához tartozott, akik közül többen megjárták mindkét világháborút. Az Egerből származó, de Miskolcra áttelepedett és itt befutott festőművész számára mindkét háború meghatározó élményt jelentett, csak egészen eltérő módon. A hónap dokumentuma sorozatunkban a Meilinger Dezső által 1946-ban az I. sz. Nyugati Igazoló Bizottság előtt tett nyilatkozatát adjuk közre, amelyben elmeséli második világháborús tapasztalatait. Ez a forrás nem csupán a Meilinger-életút szempontjából érdemel figyelmet, hiszen a festő háború alatti tevékenységéről alig tudunk valamit, hanem mert bepillantást nyújt a háború egy magasabb rangú tisztjének mozgásterébe, választási lehetőségeibe. Írásunkban az első világháborús élményekkel összevetve számolunk be a második világháborús évekről.
 
 
1. kép Meilinger Dezső. Fotográfia, magántulajdon. A tulajdonosok engedélyével
 
Frissen kikerülve a Képzőművészeti Főiskoláról,  rajztanári oklevelével a zsebében sorozták be 1914 nyarán első ízben. Egri lakosként a 10. honvéd gyalogezredbe került, amelynek központja Miskolcon volt, ahol ekkor járt először. Az ezredben azonban nem egyedül Meilinger rendelkezett művészi képességekkel: rajta kívül szintén itt szolgált gyerekkori barátja, az ekkor már nevesebb művésznek számító Kövér Gyula (Gyuszi), akivel együtt Meilinger az ezred harctéri festőjévé lépett elő. Jóllehet a császári és királyi hadvezetés hivatalosan is alkalmazott képzőművészeket a háború pillanatainak megörökítésére,  Meilinger és Kövér nem tartoztak közéjük.  Ennek ellenére Meilinger a háborús évek alatt jelentős mennyiségű rajzot és festményt készített elsősorban a katonák mindennapi életéről, háborús romokról, a menekülő karavánokról stb. A hadszíntéren készített rajzokból levelezőlapokat (2-3. kép), a Kövér Gyula által katonatársairól – köztük Meilingerről is (4. kép) – rajzolt karikatúrákból egy albumot adtak ki,  amelynek bevételét a háborús özvegyek és árvák számára létrehozott alapnak szánták. 1917 végén és 1918 elején egy több állomásból álló 10-es honvéd kiállítási körútra is sor került. 
 
2. kép Meilinger Dezső: Járőrharc. Képeslap, a Zempléni Múzeum (Szerencs) tulajdona
 
 
3. kép Meilinger Dezső: Szövetségeseinkkel együtt. Képeslap, a Zempléni Múzeum (Szerencs) tulajdona
 
Visszaemlékezéseiben keveset ír a hadszíntéri eseményekről, annál többet viszont a tájról, amelyet a csapatok vonulása során alaposan megfigyelt. „Meilinger Dezső számára a háború a legértékesebb és leggazdagabb festői élmények tárházát nyújtotta: egyrészt lehetősége nyílt a szabad természet folyamatos megfigyelésére, másrészt szert tett emberismeretére, harmadrészt a harcmezőn tanult meg kitűnően rajzolni.” – összegzi a háború Meilingerre tett hatását Vámosi Katalin művészettörténész-muzeológus, a festőművész munkásságának kutatója.  Szerencsésen túlélve az első világháborút, a fronton töltött évek, úgy tűnik, mély nyomot hagytak Meilinger művészetén; a természet és azon belül is a havas táj iránti rajongása lényeges elemévé vált műalkotásainak.
 
4. kép Kövér Gyula: Szaktárs úr (Meilinger)
 
A háborúból leszerelve nem tért vissza szülővárosába, Egerbe, hanem Miskolcon maradt. Valószínűleg a 10-es honvédek kiállítási anyagának rendezésekor ismerkedhetett meg Bizony Ákosné Hosszufalusy Róza festőművésznő unokahúgával és nevelt lányával, Thuránszky Erzsébettel, akit 1918 szeptemberében feleségül vett. Ugyanis a kiállítás előkészítéséhez a festőművésznő műtermét használták.  A fiatal házasok a volt Egry-féle hideggyógyintézet épületébe költöztek, ahol Meilinger más miskolci festőkkel együtt rajziskolát rendezett be. A két világháború közötti időszak sok sikert hozott Meilinger számára; évente legalább egy, de inkább két kiállítást is rendezett a miskolci Korona Szálló épületében, ahol a város lakosai megvásárolhatták képeit.
 
5. kép Meilinger Dezső lóháton az I. világháborúban.
Fotográfia, magántulajdon. A tulajdonosok engedélyével
 
A második világháború kitörésekor Meilinger Dezső már 47 éves volt, feltehetőleg ennek köszönhető, hogy csak a háború végéhez közeledve, 1944 tavaszán kapta meg behívóját. Addig azonban továbbra is kitartóan dolgozott; 1941 márciusában került sor negyedszázados jubileumi kiállítására.  1944 februárjában megválasztották a Lévay József Közművelődési Egyesület képzőművészeti szakosztályának elnökévé.  Három hónappal később, május 27-én kézbesítették behívóját.
 
A Nyilatkozat
 

 
Meilinger Dezsőt a második világháború után két alkalommal is behívták – egyszer mint katonát, egyszer pedig mint szabad pályán dolgozó értelmiségit –, hogy tegyen nyilatkozatot a háború előtti és alatti politikai nézeteiről, valamint magatartásáról.  Az 1946. április 6-án kelt nyilatkozat, amely a Miskolci I. sz. Nyugati Igazoló Bizottság iratanyagában maradt fenn,  szokatlanul hosszú – 3,5 oldalas – az igazoló nyilatkozatok átlagos terjedelméhez viszonyítva. Meilinger szép, könnyen olvasható, lendületes kézírással vetette papírra mindazt, amit kértek tőle: részletesen beszámolt a háborúbeli tevékenységéről, illetve ideológiai nézeteiről.
A dokumentumból megtudhatjuk, hogy behívását követően a miskolci VII. hadtesthez tartozó 220 főből álló 107/303. izraelita kisegítő munkásszázad  parancsnokává nevezték ki Fülekre; főhadnagyi rangját feltehetően az első világháborúban szerzett hadnagyi fokozatának köszönhette. A munkaszolgálatosok vagy „muszos”-ok a helyi zománcedénygyárban mint hadiüzemben dolgoztak.  Parancsnoki munkájával kapcsolatban egyetlen dolgot emel ki Meilinger, mégpedig azt, hogy a munkásokkal mindig emberségesen bánt. A megszólítástól kezdve a megfelelő élelmiszerellátáson és a csomagok fogadásának elnézésén át egészen a más századoktól menekülő munkaszolgálatosok befogadásáig. „Századom bizalmát bírtam s ezenfelül munka[a]dóink teljes elismerését érdemeltük ki. Ez idő alatt senki bántódást nem szenvedett, meg nem sérűlt és meg nem halt.”- írja a nyilatkozatban.
November 3-án azt a parancsot kapta, hogy gyalogmenetben vezesse a századot Fülekről a közel 250 kilométerre fekvő Magyaróvárra (ma Mosonmagyaróvár része), és ott adja át őket a németeknek. A magyar kormány ugyanis időközben megállapodást kötött a németekkel, hogy hadifontosságú építési munkálatokhoz katonai kisegítő szolgálatot teljesítő legénységet „kölcsönöz”.  Meilinger bizonyára tisztában volt vele, hogy ez az út a muszosokra nézve végzetes lehet, ezért nem habozott, amikor lehetőség kínálkozott a munkások megmentésére. Beszámolója szerint ugyanis Ipolyszögre érve az olimpiai bajnok „Harangi Úr”  kereste fel a svájci nagykövetség képviseletében, aki felajánlotta, hogy svájci csoportos útlevéllel látja el a munkaszolgálatosokat. Meilingernek és családjának is szólt az ajánlat, „de ezt köszönettel elháritottam hivatkozva arra, hogy én nem akarom Magyarországot elhagyni.”
A menleveleket 1944. november 16-án kapta meg, majd másnap az egész századot dunai személyhajóval (nem gyalog!) Dömösről útjára indította Budapest felé, hogy az Aréna út 55. sz. alatt, az idegen állampolgárok gyűjtőszázadánál jelentkezzenek. 
Miután így század nélkül maradt, Komáromban kellett jelentkeznie. Innen azzal küldték tovább Budapestre, hogy majd ott vagy kap egy újabb munkaszolgálatos századot, vagy pedig a Németországba kiszállítandó zsidó polgári lakosság kíséretével bízzák meg. Meilingernek egyik lehetőség sem tetszett. „Erre nem vállalkoztam. Nem is jelentkeztem le. Szökést kíséreltem meg hazafelé, ami azonban a mai nagyon szigorú tábori-csendőri és nyilas ellenőrzés miatt nem sikerűlt, teljesen kilátástalanná lett.” A kudarcba fulladt szökési kísérlete után Vágsellyére ment, hogy leadja a század kocsijait és lovait, valamint a pénztárat. Mivel az itteni hadbiztonságnál gazdászati tisztként volt nyilvántartva, elvezényelték Galántára, hogy töltse be az éppen ott tartózkodó miskolci 7. honvéd helyőrségi kórház megüresedett gazdasági hivatali főnökének tisztjét. Meilinger Dezső ennek a kórháznak a zárt kötelékében hagyta el végül az országot 1945. január 16-án. Útjuk a bajorországi Neuburgba vezetett, ahol a menekült kórházat egy német hadifogolytábor épületében helyezték el.  Meilinger és felesége 13 hónapot töltött itt (két lányukat Magyarországon hagyták),  mely idő alatt mindketten erősen szenvedtek a honvágytól. „Itt tanultam meg igazán hazámat szeretni. Bőven volt idő az összehasonlításra.” – írta később visszaemlékezésében. 
Az amerikaiak 1945. november 6-án kezdték meg a kórházakban lévő sebesültek hazaszállítását,  de a személyzet csak a következő év márciusában indulhatott útnak Magyarország felé. Meilinger március 31-én érkezett vissza Miskolcra, amelyről a Felvidéki Népszava című napilap is beszámolt.  A lap szerint a hazatérőket már a pályaudvaron a politikai osztály detektívjei fogadták. „A hazatérőket igazoltatták és hétfőre rendelték be a politikai osztályhoz, ahol a jelentkezési kötelezettségüknek kellett eleget tenni. A visszatértekkel jegyzőkönyvet vesznek fel és a katonapolitikai osztályon szintén kihallgatják őket.” – írta a lap. 
A kihallgatás során nem csupán azt kellett bizonyítaniuk a behívottaknak, hogy a háború alatt nem voltak semmilyen náci pártnak tagjai és hogy nem követtek el emberellenes bűncselekményt, hanem azt is, hogy ideológiai szempontból azonos nézeten vannak az új államberendezkedéssel. Meilinger Dezső is ezt tette nyilatkozatában. A munkaszolgálatosakkal kapcsolatos részletes beszámolója nem pusztán a történeti események rögzítése érdekében került be a nyilatkozatba, hanem annak bizonyítékául, hogy Meilinger mindent megtett – ha kellett, törvényt is szegett – annak érdekében, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobb életfeltételeket biztosítsa a rá bízott zsidóknak, és hogy megmentse őket a deportálástól.
A szovjet ideológiával való szimpatizálásáról sokkal óvatosabban fogalmaz. Semmit nem közöl direkten, inkább csak sejteti a véleményét, pontosabban mondva, hagyja, hogy azt higgyék, az új rendszer elkötelezett híve. „Alulróljött ember vagyok. Apám kérgestenyerű iparosember, cipész volt, anyai nagyapám még szántóvető paraszt. A múlt társadalmának előitéletei miatt sokat küzdöttem és szenvedtem, míg pályámon felküzdöttem magamat. Társadalmi életet emiatt nem éltem, családom körébe visszavonúltan művészetemnek és hivatásomnak éltem.” – írta nyilatkozatában. Kihallgatói ezt úgy értelmezhették, hogy lám, itt egy festő, aki bár az értelmiségiek sorába tartozik, és emiatt gyanakvással kezelendő, ugyanakkor alacsony társadalmi származású, paraszti felmenőkkel, aki saját erejéből lett azzá, aki, és aki hátat fordítva a korábbi rendszernek, a „múlt társadalmának”, és távol a politikától csakis művészetének él. Hogy Meilinger valóban így gondolta-e, azt nem lehet megmondani, mindazonáltal nem férhet hozzá kétség, hogy jól tudta, nem most jött el az igazmondás ideje. Hiszen attól függött jövője, hogy mit ír le ebben a nyilatkozatban.
De ha ez valóban így volt, mármint hogy ez a dokumentum komoly külső elvárásoknak megfelelve íródott, felmerülhet bennünk a kérdés: hiteles-e egyáltalán? A megfelelő kérdés azonban nem is az, hogy hiteles-e az irat, hanem hogy milyen szempontból hiteles? Meilinger Dezső nyilatkozata két tekintetben is hitelesnek mondható. Egyrészt hiteles kordokumentum, amely arról a korszakról és rendszerről – azaz a háború utáni szovjetizálódott magyar közigazgatásról – tájékoztat, amelyben keletkezett. De abból a szempontból is hitelesnek mondható, hogy a benne lévő állítások igazolhatók. Ezt már maga Meilinger is fontosnak tartotta, amikor nyilatkozatába bizonyító szándékkal bemásolt egy levelet, valamint referenciaként mások neveit adta meg.
Némi utólagos kutatómunkával sikerült rálelnünk a munkaszolgálatos század néhány tagjának vallomására, akik megerősítették, hogy Meilinger vezetése alatt jól bántak velük, emberszámba vették őket (az általánosan elterjedt „piszkos zsidó” helyett „Uraim” volt a megszólítás),  nem éheztek és a munka sem volt nagyon megterhelő. 
Az egyedüli ellentmondásosnak tűnő részlet a nyilatkozatban Meilinger azon határozott kijelentése, hogy nem tudott németül, holott visszaemlékezésében arról ír, hogy még az előző háborúban, galíciai tartózkodása alatt valamennyire elsajátította a nyelvet.  A nyilatkozatban viszont a következőket írja: „A németséggel soha semmiféle kapcsolatot nem tartottam és nemetül sem tudtam. Nemetországban sem tanúltam csak nagyon keveset […]. Hivatalos ügyekben mindig tolmácsot kellett igénybevennem. Rabló prepotenciájukat már a múlt háborus emlékeim alapján ismertem és most is mindvégig utáltam és gyülöltem.”
A nyilatkozat tétjét ismerve nem volt szerencsés, ha bárki bármilyen módon a németek által elkövetett tettekhez volt köthető, ezért ha még úgy is volt, tanácsos volt erről hallgatni. Ugyanakkor az, hogy Meilinger még a nyelvtudását is letagadja, egészen érdekes, hiszen ebben az időszakban a középosztály körében egyáltalán nem volt kirívó, ha valaki tudott németül. A legtöbb igazoló bizottsági nyilatkozatban a kihallgatottak nem is tesznek erről említést. Nem kizárt, hogy Meilinger ezzel a kijelentésével elébe akart menni annak, hogy bármiféle kollaborációval megvádolják. De az is lehetséges, hogy tudását egyszerűen jelentéktelennek tartotta. 
Mindenesetre érezhetjük ebből a dokumentumból, hogy ez a háború egészen másképp érintette, mint a korábbi. Egy szót sem ír például művészi tevékenységéről a nyilatkozatban– talán nem gondolta, hogy az igazoló bizottságot érdekelné? –, pedig nehéz elképzelni, hogy egy olyan szenvedélyes és nagy teherbírású művész, mint ő ne vetett volna papírra néhány vázlatot. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy bár a második világháborúban már nem volt szükség a képzőművészek munkájára – helyüket ugyanis átvette a fényképezőgép és a kamera –, Meilinger továbbra is alkotott – saját örömére. 
Visszatérve a frontról mindenesetre megváltozott az élete. 1949-ben kilakoltatták korábbi műterméből és egyben otthonából; a belvárosba, a kőrengetegbe kellett költöznie, ami hatással volt művészetére is.  Vámosi Katalin szerint a háború fordulópontot jelentett a művész életében: „A háború kitörésétől eltelt tíz év vérzivataros időszaka, hányattatásai, küzdelmei, az anyagi nehézségek nem az elmélyült művészi munkát támogatták. Visszahozhatatlanul elveszett számára ez az időszak, törést okozva művészi pályáján.” 
Meilinger Dezső 1960. máj. 20-án halt meg. A miskolci Mindszenti temetőben lett eltemetve.
 

Utolsó frissítés:

2020.05.05.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges