„Kedves Kun elvtárs!”, Hajdu Gyula levele Kun Bélához

Hónap dokumentuma
2020.02.12.

„Kedves Kun elvtárs!”

Hajdu Gyula levele Kun Bélához

 

Levéltárunk Hajdu Gyula személyi fondjában, irathagyatékéban őriz egy általa kézzel papírra vetett nyolc oldalas levelet, amelyet Kun Bélának címezett. Bécsben írta 1921. szeptember 21-én. Nem eldönthető, vajon csak egy előzetes levélvázlatról van-e szó vagy egy el nem küldött levélről. Annyi bizonyos, hogy Hajdu Gyula saját kézírása.

Kun Béla ekkor már nem Ausztriában bujkált, hanem Szovjet-Oroszországban, a Krím-félszigeten vezette a még Leninnek is soknak tűnő, több tízezres leszámolást a krími tatárok között. Kunt ismerjük. No de ki volt Hajdu Gyula?

Dr. Hajdu Gyula Hirschfeld Gyula néven született 1886. május 8-án Somogyszilen, Kaposvártól északkeletre. Apja zsidó vegyeskereskedő volt, aki családjával a pécsi Báthory utca 22. alá költözött, hogy fiait Pécsett taníttassa. Gyula a Püspöki Jogakadémia hallgatója lett, majd tanulmányait 1910-ben fejezte be Budapesten. Ekkor a pécsi Rákóczi út 70. szám alatt ügyvédi irodát nyitott.

Már 1904-től rendszeresen írt cikkeket a liberális Pécsi Naplóba, 1906 nyarán pedig meghívták, hogy a pécsi szociáldemokraták hetilapjába, a Munkásba írjon vezércikkeket. Ezeket név nélkül publikálta. Vadul antiklerikális, maróan gúnyolódó hangvételű írások voltak ezek, elég, ha arra utalok, hogy a „papság” szót képtelen volt másként leírni, mint így: „papzsák”.

Noha maga nem volt szabadkőműves, mint a „mozgalomban” megismert, jóval később, 1937-ben apósává vált „harcostársa”, dr. Doktor Sándor, de mindketten a Pécsi Munkásképző Egylet keretében szervezett „munkásképző iskolában” tartottak hetente két alkalommal szabadelvű, egyházellenes előadásokat a proletariátus befolyásolására. Hajdu büszke volt rá világ életében, hogy a „melósokkal” mindig milyen jól megértette magát. Erre hivatkozott Kádár János előtt is, amikor arra vállalkozott 1956 novemberében, hogy a pécsi bányászokat a munka újbóli felvételére bírja.

A pécsi Szabadgondolkodók Társaságának elnöke Doktor lett, Hajdu pedig a titkára. 1907. június 29-30-án Pécs országos jelentőségű eseménynek adott otthont. Ez volt a Szabadgondolkodók Első Országos Kongresszusa, amelyen mindketten az előadók között szerepeltek, miként az ugyanazon esztendő október 2. és 6. között szintén Pécsett szervezett Szabad Tanítás Országos Kongresszusán is, amelyen mintegy ellensúlyként a keresztényszocialista gondolat magyar „nagyágyúja”, maga Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök is előadott. Mindez jelezte, hogy Pécs városa milyen meghatározó színtere lett a nemzetközi szocialista és a keresztényszocialista eszmék összecsapásának.

Hajdu Gyula 1910-ben lépett be az SZDP-be, s ennek színeiben bejutott a Pécs Törvényhatósági Bizottságába, ahol Nendtvich Andor polgármester és Visy László városi főispán ádáz ellenfele volt. A személyeskedésektől sosem riadt vissza. Itt is megtett mindent, hogy a keresztény és konzervatív szellemiségű ügyeket hátráltassa.

1915-ben besorozták, majd az egyik pécsi háziezred, a m. kir. 8. honvéd huszárezred katonájaként 1916 őszétől 1917 tavaszáig az orosz hadszíntéren szolgált.

Az 1918. november 1-jén őszirózsás szellemben megalakult Pécsi Nemzeti Tanács elnökévé Doktor Sándort, titkárává Hajdu Gyulát választották. Hajdu gyújtó hangú, nyugodtan mondhatjuk, gyalázkodó, gúnyos és cinikusan fenyegető szónoklatot tartott a Városháza erkélyéről, amelyben a „régi Magyarországot” temette. Egyébként is kedvenc foglalatosságainak egyike volt a népszónoklás.

November 13-án Károlyi Mihályék nem kényszer alatt aláírták a belgrádi konvenciót, aminek eredményeként másnap, 14-én Újszegedhez, Bajához, Bátaszékhez, Pécsváradhoz, Mohácshoz, Siklóshoz, Szigetvárhoz vagy Barcshoz hasonlóan Pécs szabad királyi városba is bevonultak a szerb megszálló erők.

Hajdu élen járt a Nemzeti Tanács azon ún. határozatának megszövegezésében, amellyel december 3-án tiltakozni kívánt a város a megszállás és a meglebegtetett annexió ellen: „Magyarok voltunk, magyarok vagyunk és a Magyar Népköztársaság polgárai akarunk maradni!” Másnap ezért többedmagával letartóztatták. A negyedik napon a Széchenyi téri Lóránt-palotában katonai ügyész hallgatta ki őket. Itt rendezték be ugyanis a szerbek városparancsnokságukat.

Tombolt a spanyolnátha, az ismert döbbenetes egymásutániságban követték egymást az ijesztőbbnél ijesztőbb fejlemények a megmaradt magyar területeken, amelyeket a szerbek egyébként igyekeztek hermetikusan elzárni a demarkációs vonaltól délre eső, általuk megszállt területtől. A szerb iga részletezése itt nem lehetséges. Mindenesetre az amúgy is háborús nélkülözést elszenvedni kénytelen pécsieket számos megalázó intézkedéssel sújtották. A közhivatalokba szerb tisztviselőket ültettek, a bányák, gyárak, üzemek termelését elsődlegesen a maguk szolgálatába állították, több ízben lóhátról kardlapozták a pécsieket, az ellenszegülőket botbüntetésre ítélték, a Városházára Nendtvich polgármester által a tiltás ellenére újra felvonatott magyar nemzeti zászlót sárba tiporták, és vadul lövöldözve vitték be a szomszédos főhadiszállásra. A Pécsi Takarékpénztár, az iskolák szertárainak teljes kifosztására, a gyáraknak leszerelésére később, kivonulásuk keretében került sor.

1919. február 22-én, szombaton egy 42 tagú küldöttség vonult Hajdu Gyula vezetésével Radovánovity ezredes szerb városparancsnokhoz, hogy mindenekelőtt a Pécsre kényszerített tisztviselők visszarendelését, a magyar közigazgatás helyreállítását követeljék. Válaszul nyomban letartóztatták őket. Másnap Hajdu Gyulát nyolcadmagával vonaton a szerb kézre került Eszékre, onnan Vinkovcébe, végül a Szerém vármegyei Szávaszentdemeterre, más néven Mitrovicára vitték. Pécsett viszont kitört a bányászok és a vasutasok teljes körű, általános sztrájkja, ami lebénította az idegen járom alatt sínylődő város életét. Teljesen leállt a termelés, a közlekedés. Csak a villamosközlekedést kényszerítették ki a szerbek, de csak a szerb katonaság használhatta.

Az idegek játéka volt ez. Vajon a város lakossága roppan-e bele a gyakorlati kiéheztetésbe – ugyanis a megszálló hatalom ezt a retorziót választotta - vagy a szerbek engednek? Végül az utóbbi következett be, amit Hajdu Gyula a pécsi munkásság, no és önmaga legnagyobb sikereként emlegetett 1973-ban bekövetkezett haláláig. Tény s való, a hódítók teljesítették a sztrájkolók legtöbb követelését. Magát Hajdut, majd pár nap múlva a többi elhurcolt túszt is hazaengedték. Hajdu Gyula tárgyalt a DGT (Dunagőzhajózási Társaság) bányászokkal Szabolcsfaluban. A végleges megállapodás előkészítésének céljából Belgrádba utazott, ahol Danilo Kalafátovity ezredessel, a szerb vezérkari főnök helyettesével folytatott tárgyalásokat.

Időközben Kun Béláék kikiáltották Budapesten a kommünt. Hajdu azzal az ürüggyel, hogy hazahozza Pécsre a demarkációs vonalon átszökött bányászokat, engedélyt kapott Csolakantity pécsi szerb városparancsnoktól, hogy maga is Kaposvárra utazzék. Azonban esze ágában nem volt Pécsre visszatérni, éppen ellenkezőleg: Baranya megye kormányzótanácsi biztosa, a kaposvári 44. vörösdandár politikai biztosa és a hadügyi és külügyi népbiztos, tehát Kun Béla délvidéki biztosa lett. Éppen a pécsi bányászokból egy 25 fős ún. fegyelmi osztagot szervezett. Részt vett Budapesten a Kormányzótanács ülésein. A vörös uralom bukása előtt röviddel Hamburger Jenő népbiztos felkérte, hogy vegye át a Vörös Őrség irányítását Rákosi Mátyástól, ám erre már nem kerülhetett sor. Hajdu még utoljára sínautón Érsekújvárra utazott, hogy a vöröskatonákba lelket öntsön, de a tanácsköztársaság véget ért.

Hajdu nem térhetett vissza Pécsre, ezért Fonyódon, Nagykanizsán és Szombathelyen át Ausztria felé menekült. Milánóban telepedett le, majd az Avanti című baloldali lap torinói, később római szerkesztőségének munkatársa lett.

A változatlanul idegen megszállás alatt sínylődő pécsiek közül elvtársai járták ki, hogy hazatérhessen Pécsre. Erre 1920 augusztusában került sor, amely hónap legvégén Pécsett törvényhatósági választásokat tartottak, amelytől a jobboldali, keresztényszocialista, nemzeti, polgári pártok tüntetőleg távol maradtak. Az új törvényhatósági bizottság elnöke Doktor Sándor lett, az új polgármester pedig a gyászos emlékű Linder Béla, Károlyi Mihály őszirózsás „honvédelmi” minisztere, egyébiránt Hajdu Gyula nagy vetélytársa lett. Doktor Sándor felszólította Nendtvich Andor polgármestert, hogy hagyja el hivatalát, átadva azt Lindernek, amit Nendtvich megtagadott, ezért másodjára is Sásdra, Baranya vármegye szerbek által meg nem szállt egyetlen, a Mecsektől északra eső, hegyháti járásának központjába száműzetett.

Hajdu és Doktor javaslatára a pécsi szocdemek felvették a Pécsi Szociálista Párt elnevezést, s felvételüket kérték a III. Internacionáléba, a Kominternbe. Oly tevékeny baloldali izgatást fejtett ki, hogy a szerbek 1921 legelején egészen egyszerűen kiutasították. Bécsbe távozott, még 1921 júliusában részt vett Moszkvában a Komintern kongresszusán.

Kalandos életútjának további állomásain (Párizs, Róma, Grasse) kifejtett, a nemzeti, keresztény érdekek elleni nemzetközi szellemet szolgáló kommunista tevékenységét, Károlyi Mihállyal való együttműködését éppen annyira nem részletezhetem ehelyütt, mint a hazatérése utáni kétszeres államtitkári, egyetemi tanári működését a Rákosi és Kádár érában.

Pécstől történő, 1921. januári, szerbek általi kiutasítása után még augusztus 21-22-ig tartott a város délszláv megszállása. Nem feledhetjük, hogy Hajdu távollétében Doktor Sándor, Linder Béla és az egész Pécsi Szociálista Párt mindent megtettek, hogy Pécsre ne jöhessenek be a Nemzeti Hadsereg magyar katonái, inkább maradjon szerb megszállás alatt a város, sőt, az új délszláv államalakulathoz való csatolást is igenis el tudták képzelni. Doktor Sándor számos alkalommal szónokolt is amellett, hogy a szerb megszállás fenntartassék!

Mi több, 1921. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren egy szerb származású festő, Petar Dobrovity vezetésével kikiáltották a „Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot”, amely alig 8 napig élt, s egyetlen állam sem ismerte el. Mindezt miért? Mert a pécsi szocialisták, kommunisták és a tanácsköztársaság után a városba menekült egyéb baloldali elemek tartottak attól, hogy a bevonuló Nemzeti Hadsereg megbosszulja nyílt hazaárulásukat.

Magára a bevonulásra itt most nem taglalható örömünneplés keretében 1921. augusztus 22-én került sor ünnepélyesen vitéz bádoki Soós Károly magyar királyi altábornagy, a déli végek vezénylő tábornokának vezetésével. Ő a Kormányzó ígéretét hozta, amit a DGT bányászai előtt is megerősített: nem lesz leszámolás!

S nem is lett!

Mindenesetre Doktor, Dobrovity, Linder és a hasonlók a szerbek kezén maradt, a Trianonban a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához csatolt magyar területekre távoztak vonaton.

Hajdu tehát ekkor Bécsben tartózkodott. Ott írta a bevezetőben tárgyalt levelet Kun Bélának. Ebben beszámol mindarról, amit levelezés útján megtudott pécsi elvtársaitól a kényszerű távozását követően Pécsett történt fejleményekről.

Levelét függelékként beiktatta „Harcban elnyomók és megszállók ellen” címet viselő, 1957-ben Pécs Megyei Jogú Város Tanácsának gondozásában a Mecsek Nyomdánál 1500 példányban megjelentetett emlékirataiba.

A magyarok bejövetele után kezdődtek a munkásüldözések, de ezekről pontos információink még hiányoznak.” Pont. Itt fejeződik be az a szöveg, amit az 1957-es kiadású kötet közöl.

Csakhogy a fenti mondat után az eredeti levélben következik ám egy további mondat is! Ez pedig így hangzik: „Az bizonyos, hogy a Bécsi Magyar Újság híradásai erősen túlzottak, a közölt gyilkossági esetek mindegyikéről megállapították, hogy valótlanok.”

Ez hiányzik a nevezett kötetből. Meglepődünk? Aligha.

 

 

Dr. Radó Bálint főlevéltáros

 

Forrás: HU-MNL-BaML-XIV.23. Hajdu Gyula ügyvéd, államtitkár irathagyatéka. „Kedves Kun elvtárs!”, Hajdu Gyula levele Kun Bélához. Bécs, 1921. szeptember 21.


 

 

 


 

Utolsó frissítés:

2020.02.13.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges