Az auschwitzi könyvtáros - könyvajánló

Az auschwitzi könyvtáros - Már a könyv címe is elgondolkodtató, hiszen a lengyelországi kisvárosról mindenkinek a náci Németország által működtetett iparszerű halálgyár, az auschwitzi koncentrációs tábor jut az eszébe. Egy ilyen borzasztó helyen működhetett könyvtár? Kik járhattak oda? Az SS-őrök? Netán a foglyok? Mit olvashattak ott? Bennem is hasonló kérdések fogalmazódtak meg, de arra is gondoltam, hogy valamiféle allegória vagy egyéb átvitt fogalom lehet a cím. Azonban az első néhány oldal után minden kérdésemre választ kaptam.

A szerző, Antonio González Iturbe, spanyol újságíró és író. Az auschwitzi könyvtáros című regénye spanyolul 2012-ben jelent meg, azóta 13 nyelvre fordították le, 2020-tól magyarul is olvasható. Az írót egy holokauszt túlélő igaz története ihlette meg. A „főhőssel” személyesen is találkozott, aki sokat mesélt neki a koncentrációs táborok borzalmairól, a testi és lelki megrázkódtatásokról, majd a szabadulás pillanatairól. Iturbe a könyv megírásához más forrásokat is felhasznált, amelyek listáját a kötet végén közli. A történelmi hűség és a forrásközpontúság ellenére nem szakirodalomról van szó, nem is dokumentumregényről vagy oral historyról. A végeredmény a valóság és az írói képzelet összefonódása, amely átélhetővé teszi Auschwitz világát, elmeséli azt, hogy egy ilyen szörnyűséges helyen hogyan lehet megőrizni a lélek épségét és a jobb élet reményét.

1944. január, Auschwitz-Birkenau, BIIb szektor, a családi tábor 31-es blokkja, amit a németek a nemzetközi megfigyelők és ezáltal a külvilág megtévesztésére hoztak létre. Innen indul a cselekmény, ami Dita Kraus egykori auschwitzi fogoly történetét meséli el. Megtudhatjuk hogyan lett egy fiatal lány a 20. század talán legborzalmasabb időszakában a világ legkisebb könyvtárának könyvtárosa. Dita 14 éves volt, amikor a csehországi terezíni gettóból családjával együtt, 1943 decemberében deportálták. A 31-es blokk volt az ún. „iskolabarakk”, amit egy német származású zsidó sportoló, Fredy Hirsch alapított. Hirsch maga is fogolyként volt a táborban, azonban ő volt a 31-es blokk vezetője, a Blockälteste vagy másnéven a kápó. A tábori hatóságot azzal sikerült meggyőzni a blokk szükségességéről, hogy míg a gyerekek játszanak, a szüleik nyugodtan dolgozhatnak. Csak a játék volt megengedve, a tanulást megtiltották. Hirsch és kis csapata, a tanítók és a segítők, pontosan tudták, hogy a legkisebb szabályszegésért is halálbüntetés jár. Az életüket kockáztatva mégis létrehoztak egy titkos iskolát, ahol a gyerekek kisebb csoportokba osztva vehettek részt az órákon. Szinte hihetetlen, de az iskolának könyvtára is volt. Nyolc becsempészett könyv. Ennyiből állt a 31-es blokk titkos könyvtára, amelyet gondosan őriztek és kezeltek. Mind az iskola, mind a könyvtár fenntartása nagy odafigyelést igényelt, hiszen bármikor elhangozhatott a kiáltás: Hat! Hat! Hat! Ez volt a titkos jelszó, amely azt jelezte, hogy SS-őrök közelednek a barakk felé és ellenőrzés lesz. Ilyenkor sietve el kellett tüntetni az iskola nyomait és természetesen a könyveket is. Ha a németek felfedezik a barakk igazi mivoltát, az beláthatatlan következményekkel járt volna. Ennek a kicsiny, de jelentős könyvtárnak a vezetésére kérte fel egy napon Fredy Hirsch Edita Adlert. A fiatal lány elfogadta a megtisztelő felkérést. Napról napra gondosan felügyelte a könyvek mozgását és a megfelelő időben a rejtekhelyre való visszatételüket is. A könyvtár könyveit általában a tanítók használták az óráikhoz, de alkalmanként saját maguk szórakoztatására is olvasták azokat. Dita a ruhája belsejébe két nagy zsebet is varratott egyik fogolytársával, amibe vész esetén átmenetileg elrejthette a könyveket, a barakkból ugyanis tilos volt őket kivinni. Egyszer mégis arra kényszerült, hogy az egyik kötetet éjszakára magánál tartsa. Egy váratlan ellenőrzés során pedig majdnem fény derült az iskola és vele együtt a könyvtár titkára. A regény Dita mindennapjainak történetén keresztül vezeti be az olvasót a megsemmisítőtáborok világába, ahová naponta érkeztek a vonatok foglyok ezreivel. Naponta jöttek a teherautók, és terelték fel rájuk emberek százait, akiket aztán soha többé nem láttak. Mint ahogy történt 1944. március 8-án éjjel is, amikor a BIIb családi tábor 3792 foglya lelte halálát a gázkamrákban, majd a holttesteket az Auschwitz-Birkenau III. számú krematóriumában égették el.

Másnap reggel: „Dita felnéz. Az arcát, a kezét és a ruháját elborítják az apró, szürke pelyhek, ha megfogja őket, szétmorzsolódnak az ujjai között. A 31-es blokk lakói is kiözönlöttek a barakk elé, megnézni, mi történik odakinn.

­– Mi ez? – kérdezi ijedten egy kislány.

– Ne féljetek – mondja Miriam Edelstein a gyerekeknek. – Ezek a barátaink a szeptemberi transzportból. Visszatértek hozzánk.”

A tábor különböző fertőző betegségek melegágya is volt. Az éhség és a kimerültség mellé társultak még az SS kegyetlenkedései és a folyamatos félelemérzet. A félelem sok mindenben testet ölthetett egy ilyen pokoli helyen, de akkor volt a legrémisztőbb, amikor dúdolva és fütyörészve közeledett, a foglyok már a név hallatán is megborzongtak: dr. Mengele – a Halál Angyala. A brutális emberkísérleteiről elhíresült Josef Mengele volt a koncentrációs tábor orvosa, ő végezte a foglyok szortírozását, amely során puszta kézlegyintéssel döntött életről, halálról. A táborlakók igyekeztek elkerülni a doktor közönyös tekintetét, nehogy felfigyeljen rájuk, ugyanis az a hír járta, hogy Mengele soha nem felejt. Minden nap hosszú órákig tartó létszámellenőrzéssel indult, közben összeszedték a barakkokból az éjszaka elhunytak hulláit, a látványhoz szinte hozzászokott mindenki. Aztán a felnőtteknek a munka, a gyerekek egy részének pedig az iskola következett. Esténként, takarodó előtt volt némi lehetőség sétálni a Lagerstraßén vagy beszélgetni a barakkok előtt. Még ezen a reményvesztett helyen is utat tört magának a barátság és a szerelem. Dita is itt kötött életre szóló barátságot Barnai Margittal. Néha a foglyok még viccelődtek is egymással vagy egymáson és működött a belső pletykahálózat is, aminek az egyik központja a „Rádió Birkenau” volt. Dita az egyik fogolytársára, Turnovská asszonyra ragasztotta rá ezt a becenevet, talán ezzel is szeretett volna megőrizni valamit a kinti világból. A táborban egy titkos ellenállás is szerveződött, aminek a feladata az információközvetítés és egy lehetséges lázadás előkészítése volt. A szökés gondolata szinte minden fogvatartott fejében megfordult, azonban a megvalósításig csak kevesen jutottak el, és ha sikerült is átjutni az elektromos kerítésen, az életben maradás még nem volt biztos. A szökések hírére az egész tábor felbolydult, SS-őrök rohangáltak idegesen minden irányba fegyverekkel és kutyákkal. Az egész környék átkutatása nagy erőkkel indult meg, és az elfogott szökevényekre kegyetlen büntetés várt.

Egyik napon a szokásosnál is rosszabb hír érkezett a 31-es blokkba: a családi tábort felszámolják. Miután a nemzetközi megfigyelők ellátogattak Terezínbe, ahol a nácik tökéletesen előkészítettek mindent, már Auschwitzra nem voltak kíváncsiak, így a családi táborra a továbbiakban már nem volt szükség. Dita és édesanyja ezt követően elhagyták Auschwitzot, édesapja már ekkor nem volt köztük. Azonban ezek nem a szabadulás pillanatai voltak, a végállomás ezúttal Bergen-Belsen volt. A félelmet itt leginkább egy nő keltette bennük: Elisabeth Volkenrath, a tábort vezető főfelügyelőnő. Az itt felállított, eredetileg hadifogolytábornak tervezett létesítményben a körülmények semmivel sem voltak jobbak az auschwitzi táborokénál. A priccsek nélküli barokkokban egymást érve feküdtek a csontig lesoványodott emberek: „Az egyik újonnan érkezett megkérdezi egy veterántól, hogy milyen munkát kell végezni a táborban. – Itt már senki sem dolgozik – feleli vonakodva az egyik földön fekvő asszony. – Itt már csak élni kell, ameddig van hozzá erőnk.” A táborban az ennivaló ritkaságnak számított, a holttestek napokig hevertek a földön, már az SS sem járőrözött. Dita, édesanyja és barátnője, Margit társaságában ült az egyik barakk oldalában, már minden erejük elhagyta őket, beletörődve hunyták le a szemüket. A végső elcsendesedést gyors léptek zaja és kiáltások hangja törte meg, aztán katonákat láttak fegyverekkel, de valami más volt, mint eddig. „Oh, my God!” – fejüket fogva sóhajtották megdöbbenve az odaérkező katonák.  A bergen-belseni koncentrációs tábort 1945. április 15-én szabadította fel a brit hadsereg. A szabadság első napjai Dita számára vegyes érzésekkel telítettek voltak. Hová mehet? Mi vár rá a kinti világban? Hogyan élhet ezután? Az ilyen nyomasztó kérdéseken túl még édesanyja elvesztésének traumájával is meg kellett küzdenie, viszont nem volt már többé fogoly, szabad, fiatal lányként indulhatott az ismeretlenbe. A történet végén megtudhatjuk, hogy Dita ezzel a nehéz, nyomasztó örökséggel hogyan kezdett új életet.

A regény szereplőinek egy része kitalált karakter, valamennyien azonban olyan valós személyeket testesítenek meg, akiknek a későbbi sorsáról a könyv utolsó fejezetében bővebben olvashatunk. Annak ellenére, hogy a holokauszt ma már folyamatosan benne van a történeti kutatások fókuszában, még mindig vannak fehér foltok, hiszen minden adat mögött valamilyen személyes történet rejtőzik. Az auschwitzi könyvtáros című könyv is egy ilyen fehér foltot tesz láthatóvá és az irodalom eszközével kísérli meg bemutatni azt, amit „elhallgatni nem szabad, elmondani nem lehet.”

Antonio Iturbe: Az auschwitzi könyvtáros. Alexandra, 2020.

Garas Norbert
segédlevéltáros