„meg a clericusokat is lehetne katonának kivinni”, avagy hogyan próbált magának újoncot szerezni Esztergom sz. kir. városa 1814-ben

Az 1813. november 16-án kiadott 14321. számú királyi rendelet szerint a Magyar Királyság, az 1814. évben, összesen 60 ezer újoncot tartozott kiállítani (Esztergom vármegye, részarányosan, 326 fő hadba állítására volt kötelezve). Ütemezve: 1814. január végéig 30 ezer főt kellett besorozni és egyenruhával ellátni (negyedik hadtest felállítása); ennek megfelelően Esztergom sz. kir. városának is a reá eső hányad (47 fő) fele részét: azaz 23 főt kellett kiállítania, majd útnak indítania körzete sorozási központjába: Székesfehérvárra. A besorozhatókra nézve az 1808. évi országgyűlés vonatkozó végzése volt az irányadó: a hadra fogandók legalább 5 láb magasak és erős testalkatúak legyenek – szólt az utasítás –, bármiféle egészségügyi fogyatékosság kizáró okot jelentett.

Esztergom vármegye 1814. január közepén tartott közgyűlésén „a mostani szerentsés folyamatban lévő háborúnak viselésére” szolgáló költségek előteremtésének, illetve „a' magyar ezredeknek mostani és elől fordulható héjányosságok” pótlásának kérdéseit tárgyalták. 

Röviddel rá Esztergom sz. kir. város tanácsa is ülésezett, mely ülésén meghagyta Tarkovics Vazul városi kapitánynak, hogy a vonatkozó rendeletben foglaltak értelmében lásson hozzá a sorozáshoz.

Hat nap múlva a városi kapitány már a következőket jelentette a városi tanácsnak: „katona újjontzoknak számára bé fogatott” 40 fő; továbbá: a besorozott (begyűjtött) ifjak részint a hideg időjárásra, részint ellátatlanságukra panaszkodván (magyarán éheztek), sőt némelyikük megbetegedvén, zúgolódni kezdtek, majd többen közülük, őrzésükre (!) a városi hajdúk és szolgák elégtelenek lévén, kereket oldottak; mások pedig, különböző (családi és egyéb) okokra hivatkozva, felmentést kaptak – végül a begyűjtöttek közül mindössze 15 bizonyult hadra foghatónak, akiket a kirendelt sorozótisztnek: egy Kánek nevezetű hadnagynak aztán át is adtak.

Rá három hétre, a városi tanács február közepén tartott ülésén, a városi kapitány bejelentette, hogy a sorozást befejezték: a még hiányzó 8 katonát is kiállították; egyúttal a „meg szerzett 8. legényekrül” összeállított jegyzéket is benyújtotta (négy nappal később pedig, a tanács felé, a sorozásra fordított költségekről is elszámolt).

S most álljunk meg egy pillanatra. Talán nem csak e sorok írójának tűnt fel, hogy a városi kapitány, a sorozás lefolytatásáról beszámolván, hogyan fogalmazott, milyen szavakat használt. A városi jegyzőkönyvet letisztázó írnok az alábbiakat adta a szájába: az újoncokat befogták, a legényeket megszerezték, majd – vélhetően több napig – őrizték; azaz mi másra utalhat mindez, ha nem arra, hogy a sorozás során nyilvánvalóan kényszert (is) alkalmaztak – mely eljárást, a korszak katonaállítási gyakorlatának ismeretében, természetesen messze nem kell szokatlannak tartanunk.

Folyó havi dokumentumunk fenti állításunk helyességét messzemenően igazolja. A sorozás befejezte előtt 3 nappal, 1814. február 11-én az esztergomi Szent Anna-templomnál álló ferences rendház gvárdiánja: Halász Dániel az alábbi panaszlevelet intézte Esztergom vármegye rendjeihez. 

Halász Dánielnek, az esztergomi ferences rendház gvárdiánjának panaszlevele
Esztergom vármegye rendjeihez. 1814. február 11.
HU-MNL-KEML-IV.A.1.g. 892. sz.

A benne leírtak, úgy hiszem, magukért beszélnek (a beadvány szövegét fordításban közöljük):

„Kiváló Karok és Rendek!

Jóllehet [adományként] kapott életünk tudata, valamint az evangéliumi szegénység és szelídség [elérésére] tett fogadalmaink arra köteleznek minket, hogy úgy véljük: személyes sérelmeinket, bármilyenek legyenek is, bosszúvágyból megtorolni bűnös cselekedet; az erőszakkal elkövetett bűn azonban, súlya révén, [mégis] elítélendő és kárhoztatandó és nyilvános botrányt sejtet, s mivel az 1555. évi törvény 7. cikkelye értelmében a felszentelt helyek és maguk a templomok menedéket nyújtanak mindenféle csalárdul háborgatók és gyalázkodókkal szemben, tehát főként ezen okból kifolyólag, részben pedig azon szándéktól vezérelve, hogy a mondott helyeken szolgáló világi személyek és szolgák biztonságban és nyugodt körülmények között élhessék életüket, országunk törvényei lehetővé teszik, hogy a kiváló Karok és Rendek hathatós támogatásáért és védelméért esedezzünk; [most] tehát a kiváló Karok és Rendek atyáskodó tekintete elé tárjuk nagy alázatosan, hogy mily csalárd és erőszakos módon törtek rá rendházunkra s hogy miként okoztak botrányt, a rendházhoz csatlakozó templom szentélyét meggyalázva, a szentmiseáldozaton résztvevő jámbor hívek körében.

Folyó év január 21. napján, nem sokkal 10 óra után, ti. midőn az utolsó (mindennapos) istentisztelet folyt, tehát amikor még a hívek jelen voltak, Esztergom szabad királyi város strázsamestere avégett, hogy újoncot fogjon, három őr társaságában lesben állt, készen arra, hogy alkalmas időpontban vakmerő tervét, szándéka szerint, [végrehajthassa]: őrszemeit a kolostor folyosóján egymástól távol (szétszórtan) felállította, maga pedig [a sokfejű] hydra módjára szemeit körös-körül járatta, míg végül mindenes szolgánkat és szegődményes kertészünket: a Nyitra vármegyéből származó Studna Jánost (múlt évben még kocsisként szolgált nálunk) sikerült is tőrbe csalnia, ti. mikor az, semmit sem sejtve, a szolgák terméből kilépett, leshelyükről őrszemei előugrottak és a gvárdián hivatalába vezető lépcsőnél reá rontván, lerántották a földre, majd mint vadállatok a barmot, megragadták és a hajánál fogva ráncigálva majd görgetve (egyre másra) próbálták a kolostorból kivonszolni, míg végül a hátára fordítva, a folyosón vad elszántsággal végig cibálva [sikerült] is magukkal hurcolniuk, jóllehet szegény szolgánk hajótörött módjára igyekezett, gyámolatlanul megkapaszkodván, az ajtósarkokhoz, illetve ablakkeretekhez hozzátapadni, ám mégsem sikerült talpra állnia, hogy magát megvédelmezze, minthogy valahányszor karjait, magát oltalmazandó, maga elé emelte, a strázsamester mindannyiszor egy vas[hegyű vagy belsejű?] nádbottal reá sújtott, hatalmas csapásokat osztogatván kitartóan ütlegelve őt, minek következtében szolgánk karjait-kezeit [utóbb] hosszan tartó ápolással és kezeléssel (borogatással) tudtuk csak rendbe hozni, meggyógyítani.

Mindeközben, midőn az ütlegek és meghurcoltatás kiváltotta félelem által előcsalt szokatlan lármától: a jajgatásoktól és kiáltásoktól az egész kolostor és a templom visszhangzott, a szerzetesek celláikból, illetőleg a hívek, e váratlan és szokatlan eseményektől megdöbbent emberek, a templomból kirontván mintegy hívószóra a hangok irányába igyekeztek, amikor is mindenes szolgánkat, féktelen ütlegelés és jajgatások közepette, a kolostor kijáratán át a főútra kirángatták; a nép mindenünnen özönlött e veszélyes látványosság [megtekintésére], míg aztán két szerzetes fellépésére (mindketten a kolostorból érkeztek), valamint a tömeg zúgolódására és tiltakozására szolgánk a kíméletlen őrszemek kezei közül kiszabadulván, kolostorába visszatérhetett, és midőn a szerzetesek, a tömeggel együtt, ezen erőszaktevés ellen felemelték a szavukat, akkor a strázsamester nem átallott hatalmi szóval azzal fenyegetőzni, hogy a szerzetesek közül rögvest néhányat mégis magával fog vinni – és csak ekkor értettük meg, hogy mindenes szolgánkat úgyszintén mint katonai újoncnak valót hurcolták volna el, ám azt, hogy ezt milyen felhatalmazás birtokában tehették volna meg – akár a strázsamester volt ezen gyalázatos cselekedetnek az értelmi szerzője, akár valaki más –, azt a strázsamester kolostorunkkal (előzetesen) nem közölte, és szolgánkat [így] a törvényes rendet és módot megsértve követelte tőlünk.

Kiváló Karok és Rendek! A törvényes világi hatóságnak szegődményes szolgáink és napszámosaink felett való joghatóságát elismerjük, és annak hatálya alól nem is kívánjuk magunkat kivonni; vezérlő eszméink: alázat és szegénység, jelvényei [azon eszméknek], melyeket erőnk megfeszítésével törekszünk magunk is vallani; mindazonáltal fogadott szent rendünkben élünk, annál jelesebb közegben, mintsem hogy szolgáinkat a városok világi hatóságának kiszolgáltassuk; ennélfogva a kiváló Karok és Rendek törvényszékéhez fellebbezünk, hogy az, kiváló tisztének megfelelően, alázattal elébe terjesztett ügyünket bírálja el, majd, miután annak mibenlétét feltárta, kegyes jóindulattal méltányos és jogszerű módon akként rendezze el, hogy a jövőben minden efféle zaklatástól mentesülve, apostoli királyunk, illetőleg az [ország] népének üdvére, mindenható Urunkhoz szóló jámbor imáinkat, vállalt kegyes hivatásunk szerint, egész éven át nyugodt és megbékélt lélekkel mondhassuk el.

[Kelt] Esztergomban, 1814. február 11-én

a Kiváló Karok és Rendek alázatos szolgája:

Halász Dániel atya, az esztergomi ferences rendház gvárdiánja”

Öt nap sem telt el, s a vármegye kis gyűlésén máris foglalkoztak a valóban példátlan esettel. Az ügyet megtárgyalván, megbízták a vármegye főszolgabíróját: Varga Lászlót, hogy járjon el erre nézve a városi tanácsnál, utasítván őket jelentéstételre: kinek a megbízásából követte el gyalázatos tettét városuk strázsamestere, név szerint Sipos József?

Május folyamán a város megkezdte a szóban forgó ügy kivizsgálását. Vizsgálóbiztosként magát a városi kapitányt: Tarkovics Vazult (?) és Belánszky Ignác alügyészt rendelte ki; nevezettek 1814. június 2-án beadott jelentésükben számoltak be a végzettekről. Beszámolójukban a strázsamester vallomására támaszkodtak, aki – meglepő módon? – másként rekonstruálta a történteket, s nem éppen hízelgő szavakkal jellemezte a befogott legényt (nemes egyszerűséggel csavargónak nevezvén őt), de a ferencesekkel szemben is meglehetősen tiszteletlen hangot ütött meg. Vallomásából a következők derültek ki: számára már korábban ismeretes volt a szóban forgó legény, akit mindenütt mocskos lelkületűnek neveztek, és aki egyébiránt erős testalkattal bírt és jó egészségnek örvendezett. A szerzetes barátok, nevezettet, kétes jelleme miatt annak idején szolgálatukból menesztvén, kolostorukból kitették. A kitagadottat akkor Pegonyi István volt tiszttartó fogadta be, ahonnan utóbb az, attól való félelmében, hogy befogják katonának, addig kérlelte az atyákat, míg végül újból menedéket nyújtottak neki. A strázsamester, elmondása szerint, január 20-án éjjel (?), majd a rá következő napon végezte az újoncszedést (összesen mintegy 50 fiatalt fogatott be katonának). A szóban forgó nap reggelén megparancsolta két hajdúnak, hogy kint, a kolostor előtt várakozzanak; maga pedig bement a kolostorba, és egyenesen a tisztelendő gvárdián atya cellája felé vette útját, azzal a szándékkal, hogy kieszközölje nála az említett „csavargó” kiadatását, akit korábban már kerestetett a városban, jóllehet sikertelenül. Ám ott váratlanul pont a nevezett legénybe botlott bele. A legényt kivezették a kolostorból, ám odakint az a földre vetette magát, és nagy kiáltozások s átkozódások közepette – nem kevés nőszemély megbotránkozására, akik távolról szemlélték az eseményt – oly ellenállást tanúsított, hogy meg sem bírták többé mozdítani. A strázsamester szerint nem igaz, hogy a legényt ekkor megfenyítette volna, miként az sem felel meg a valóságnak, hogy – pedig a gvárdián atya, hazug módon, épp ezt állítja – erre (ti. a fenyítés miatt) özönlöttek volna ki a szerzetesek a kolostorból. S nem is gyalázkodott, hanem – folytatja vallomását – a helybeli kalaposmester: Till József volt az, aki a botrányos jelenet szemtanújaként, nyomdafestéket nem tűrő szavakra ragadtatta magát. Idézi is szavait: "ha szükség ugy hozza magával, meg a clericusokat is lehetne katonának kivinni, nem tsak illyen korhelyeket; valóban nem szép dolog a barátoktul, hogy illyen tsavargokat, korhelyeket, tolvajokat magoknál tartják, holott már őket annyiszor meg lopták, sőt még a templonjokat is ki rabolták".

A vizsgálóbiztosok, jelentésüket, az alábbi következtetéssel zárták: a ferences szerzetesek folyamodványában foglaltak egy része az általuk vallott elvekkel – melyeket, a biztosok szerint, szóban kegyesen és teljes alázattal hirdetnek, ám tetteikben azokat legkevésbé sem követik – nem összeegyeztethető, sőt városuk jogainak nagy sérelmére szolgál, emiatt a városi tanács ezen kitételeket bírálja el, és vegyen miattuk elégtételt.

A tanács, június közepén tartott ülésén, felhatalmazta a főszolgabírót, hogy közölje a vármegyével: az általuk lefolytatott vizsgálat alapján egyértelműen állítható, hogy az esztergomi ferencesek, ezen „panaszolkodó szerze[t], melly a' világi dolgokban, úgy teselédjeire nézve is, mint nem nemes személy, hanem alamizsnábul éllödö [nemtelen] tarsaságot formáló test”, városuk joghatósága alá tartoznak, utalván két esetre, amikor is annak idején két szolgájukat – nevezetesen Adamek Bernard kertészt mint tolvajt, illetve Szulik Mártont „szénte illyes gonoszságáért” – nem a vármegyének, hanem városuknak szolgáltatták ki.

A vármegye egy hónappal később tartott közgyűlésén a főszolgabíró beterjesztette a városi tanács fentebb említett nyilatkozatát. A közgyűlés azonban a tanács érvelését hibásnak (törvénytelennek) nyilvánította; továbbá utasította a várost, hogy a jövőben, a vármegyei szolgabíróval és esküdtjeivel, hivatalos levelezésében, más hangnemet üssön meg, olyat, amelyet „minden megyebéli nemes ember az ö törvényes birájához … az illendöségre nizve” tartozik használni.

A vármegye november végi közgyűlésén ismételten tárgyalta a katonaállítás ügyét, mely alkalommal felolvasták az esztergomi ferences rendháznak a városi kapitány ellen benyújtott keresetlevelét, melyben elfogadhatatlannak nevezték a kapitány védekezését, miszerint azért volt kénytelen a verbuválás során erőszakkal élni, mert nem volt elég hadra fogható fiatal ember. Érvelését a következőkkel igyekeztek cáfolni: a már „kézben lévő legénység” közül többeket, bizonyos összeg fejében, szabadon engedtek; továbbá volt köztök olyan – ő egyébként önként állt katonának –, akit pénzért, más helyett állítottak hadba, kiadván őt a csereszemélyt verbuváló településnek (nevezetesen Gyermelynek) stb. Egyúttal pedig elégtételt követeltek az ellenük elkövetett sértésért. A közgyűlés, végzésében, kiadni rendelte a keresetlevelet a városi kapitánynak, lehetőséget adván neki arra, hogy a rendház vádjaira pontról pontra megválaszolhasson.

A városi tanács december elején tárgyalta a rendház keresetét, a benne foglaltakat – mily különös? – igen sérelmesnek találta, mivel véleménye szerint a keresetben a szerzetesek mind tanácsukat, mind pedig a városi kapitányt „azon felelettyekben igen sértegetnék”.

A következő, 1815. évben hasonló szellemben folytatódott az esztergomi ferences rendház, illetve a városi tanács között támadt per.

Nem részletezzük tovább. Csak megemlítjük, hogy a vármegye ez év decemberében tartott közgyűlésén a kirendelt bizottság, aktuális jelentésében: a szóban forgó ügy állásával kapcsolatban, az alábbiakat állapította meg: 1. a városi strázsamester, a ferencesek templomában, a híveket mondott tettével valóban megbotránkoztatta; 2. a városi kapitány, a katonaállítás alkalmával, több kihágást is elkövetett; 3. ugyanő a vármegyét, illetékessége kapcsán – a vármegye álláspontja szerint az országban működő, törvényileg elismert szerzetes rendek kolostorai a vármegyék joghatósága alá tartoznak –, „illetlen ki fejezéseivel” illette. A közgyűlés, végzésében, a jelentést felküldette a Királyi Helytartótanácshoz, a kormányszéket a per állásáról tájékoztatandó.

És itt befejezzük. Nem követjük tovább a per alakulását. Vélhetően még hosszú időn át zajlott, innentől kezdve már magasabb fórumok előtt. Feldolgozása akár egy újabb, terjedelmes tanulmány megírását is igényelheti.

Felhasznált források:

MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára:

      IV.A.1. Esztergom Vármegye iratai

            a. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1638–1848.

            g. Vallás- és iskolaügyi iratok, 1698–1848.

     IV.1001. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai

            a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1701–1848.

            g. Tanácsi iratok, 1700–1849.

A szóban forgó vármegyei iratokat kolleginánk: Kántor Klára főlevéltáros kutatta fel. Köszönet érte.

Esztergom, 2022. május 2.

Iván László

történész-levéltáros