„szép uj forrás magát mutattná” avagy egy elfeledett esztergomi forráskút története
Írásunkat kezdjük egy jelentés ismertetésével, melyből kiderül, hogy Esztergom sz. kir. városa annak idején hogyan is állt a jó ivóvízzel. A szóban forgó jelentés, melyet az 1852. április 30-án tartott tanácsülésen terjesztettek be, erről az alábbi összegzést adja: a város 352 ásott kúttal rendelkezik, melyeknek vize – kevés kivétellel – ivásra alkalmatlan, minthogy „általában nagy mértékben salétrom, és más vidéki anyagokkal vegyitett”; a lakosság emiatt arra kényszerül, hogy ivóvízért lejárjon a Kis-Dunához, ám gyakorta hiába: annak vize ugyanis, főként alacsonyabb vízállás esetén, a „befolyó bűzhödt szagu hév fördő” vize miatt hasonlóképpen ihatatlan; megoldást a problémára az jelentene, ha városuk engedélyt nyerne arra, hogy lakosai, vízkivétel céljából, szabadon lejuthassanak a Nagy-Dunára, akadálytalanul keresztül haladván az Érseki Víziváros tulajdonában álló szigeten, mely óhajától azonban „a vizi városi előitéletes lakosok alap nélküli féltékenysége által” ez idáig minden próbálkozása dacára „elüttetett”.
Érthető hát, hogy szerfelett nagy becsben tartották a várost határoló hegyeken (valójában dombokon) fakadó, jó ivóvizet szolgáltató forrásokat, különösen, ha bővizűek voltak. Közülük is a legtöbbször a Kincses-hegy lábánál kiömlő forrásról, a kortársak által rendre Csurgó-kútnak nevezettről találunk említést a ránk maradt iratokban, s mely forrás – mint majd látni fogjuk: több okból is – a történetünkben is kitüntetett szereppel bír.
A dolgozatunk tárgyát képező forrásról elsőként egy 1807-ben készült dokumentumból értesülünk. Egy kérelemről van szó, melyet Kolosváry János, az esztergomi főelemi (korabeli nevén nemzeti) fiútanoda tanítója terjesztett be a városi tanácshoz. A tanító (olvasóink számára talán ismerősen csenghet a neve, hiszen egy korábbi írásunkban már foglalkoztunk a személyével) kérelmében tudatta a tanáccsal, hogy előző év őszén a szőlőskertje végében, a Csurgó-kúthoz vezető út mentén egy „jó egészséges víz-forrásra” akadt, s ennek kapcsán kéri, hogy a forrást foglalják kőbe, továbbá hogy engedjék meg neki, hogy présháza új falazatát (présházát épp most szándékozik bővíteni) a „Szöllö gátjának egyenes folyásában” (értsd: a szőlő lábánál futó árok partfalára) húzhassa fel.
A tanács ki is rendelt egy bizottságot, hogy a további teendőket illetően a helyszínen tájékozódjék. Ám úgy tűnik, hogy ezzel ennyiben is maradt a dolog: ti. ez ügyben további intézkedésekre nem került sor.
Jó másfél évtized elteltével, 1824-ben hallunk újból hírt a forrásunkról. Jelen esetben egy jelentés a krónikásunk. A jelentést a város akkori főbírája: Tarkovits Vazul készítette, s nyújtotta be, a következőkről tájékoztatván benne a tanácsot: a Csurgó-kút vize csaknem elapadt, ami nagy csapás a közelben fekvő szőlőkre (s tulajdonosaikra) nézve; ellenben jó hír, hogy „kint lévö kertjénél” egy „szép uj forrás magát mutattná”, mellyel kapcsolatban úgy véli, hogy azt a környékbeli szőlőtulajdonosok anyagi támogatásával ki lehetne építtetni. (Arra, hogy ugyanarról a vízforrásról van szó, az alábbiakban olvashatók alapján bizonyságot nyerhetünk).
A tanács ez alkalommal is kiküldött egy bizottságot, mely ezúttal megbízatását annak rendje s módja szerint teljesítette. Ezt abból lehet tudni, hogy jó három hét elteltével a főbíró arról értesítette a tanácsot, hogy már zajlanak a munkálatok a forrás körül, s „elegendö jó viz is volna benne”, de – s itt váratlan bejelentést tett: minthogy elkedvetlenítette a szóbeszéd, hogy ennek az egésznek egyedül ő lesz a haszonélvezője, az a szándéka, hogy a forrás kiépítésén munkálkodókat kifizeti, s a félig kész kutat betömeti. A tanács azonban, a leendő új forráskút hasznosságára való tekintettel, nem járult hozzá, hogy a főbíró a fenyegetését beváltsa.
A forrás így teljesen kiépülhetett. A hátralévő munkálatok mintegy két hónapot vettek igénybe. A kiépítést két helybeli kőművesmester végezte (Treichek Farkas és Virtner Antal), akik munkájukért összesen 178 váltóforint 12 krajcárt kértek. A tanács egy bizottságot rendelt ki a munkájuk átvételére, s a jelentésétől tette függővé, hogy a mesterek által benyújtott számlát kiegyenlíti-e, vagy sem. Egyúttal megbízta a bizottságot azzal, hogy egy füst alatt, a további teendők végett, a Csurgó-kutat is szemlélje meg.
A bizottság ki is szállt a helyszínre, s a következőket állapította meg: a Csurgó-kúttól jövő árok mentén („eránt”), Kolosváry János és Nagy Mihály választott polgárok szőlőjének lábánál található, immáron kővel kirakott új forráskút „hibás felrakattatása miatt” jelen állapotában „veszedelem nélkül” nem használható; mindazonáltal minthogy a másik említett forráskút, a fentebb lévő Csurgó-kút már csaknem teljesen kiapadt, emez újabb kút pedig, vele ellentétben, igencsak bőven szolgáltatja a jó ivóvizet, utóbbinak a helyrehozatala mindenképpen indokolt. A tanács elfogadta a bizottság javaslatát, s meghagyta Treichek Farkas kőművesmesternek (akinek a számlájára írták, hogy „veszedelmes a mondott kútban lévö meréttés”), hogy javítsa ki az általa elrontottakat.
A dolog azonban valamiért valahol megint elakadt. Tíz hónap múltán (1825 augusztusának végén) ezért a tanács, a környékbeli szőlősgazdák kérelmére, ismételten elrendelte, hogy a „Kolosvári János Présháza mellett lévö” forráskutat végre-valahára hozzák rendbe.
Ez az utasítás aztán el is érte a célját. Bő két hónapba tellett ugyan, de végül ténylegesen véget értek a „Csurgó Kút Árka szélén Kolosváry János Szölleje mellett” lévő forráskútnak a felújítási munkálatai. Az újfent kirendelt bizottság szerint a forráskutat „tökéletessen helyre” hozták: „most mind magából, a Kútból, mind pedig annak folyójából vizet könnyen meríthetni”; ennélfogva a bizottság a munkát, a munkálatokat irányító építőmestertől: Feigler Ferenctől átvette; egyszersmind meghagyta a városi hegymestereknek, hogy a forráskút „árkát” tisztíttassák ki, a széleit pedig karókkal és „sügével” (rőzsével) erősítsék meg, lehetővé tévén ezáltal, hogy nagyobb esőzések alkalmával a lezúduló víztömeg szabadon aláfolyjék. Végezetül beterjesztette kifizetésre a kivitelezők által benyújtott számlákat a tanácshoz (az építőmester és Treichek Farkas kőművesmester által benyújtott számlák együttes összege 424 váltóforintra rúgott).
A bizottság, vonatkozó jelentésében, mellesleg beszámolt egy meglehetősen kellemetlen közjátékról is: a forráskútról eltűnt a medencéjébe illesztett kifolyó (fémcső), minthogy azt valaki eltulajdonította – azt magának az építőmesternek kellett pótolnia, pedig ez nem is az ő kötelessége lett volna...
Három hétre rá, a tanács soron következő ülésén, a választott polgárok testülete is áldását adta a munkálatok átvételére. A tanács ennek megfelelően egy felterjesztést küldött a Magyar Királyi Udvari Kamarához, melyben a szóban forgó forráskút kiépítése során végzett munkálatok, illetve a rájuk tett költségek jóváhagyását kérte.
A Kamara válaszként küldött leiratában jóváhagyásának feltételéül szabta, hogy előtte látni szeretné a forráskút terveit és helyreállításának költségvetési tervezetét. A tanács annak rendje s módja szerint fel is küldte a kért dokumentumokat.
A Kamara a rá következő év tavaszán foglalkozott az üggyel. Döntéséről egy március végén küldött leiratában értesítette a tanácsot, értesítéséhez csatolván a forráskút tervrajzát.
Az alábbiakban közreadjuk mindkét dokumentum fényképét, s – fordításban – a leirat szövegét.
1. kép. A Magyar Királyi Udvari Kamara leirata Esztergom sz. kir. város tanácsához
Buda, 1826. március 21.
HU-MNL-KEML_IV.1001.g. 1826.2.41. sz.
„Előrelátó és bölcs Urak!
A kormányszékünkhöz intézett felterjesztésre (tanácsuk 1825. december 30-án kelt 1849. sz. felterjesztésére) az alábbiakat válaszoljuk: kormányszékünk, elismervén, hogy a [városuk] szélesen elterülő szőlőhegyén létesített Csurgó-kút nevű forrásra városuknak (az egész közösségnek) [nagy] szüksége van, az alábbi döntést hozta: 1. a forrás foglalására (kiépítésére) kiadott, 424 váltóforintra rúgó [költségeket] kormányszékünk folyósítja; 2. a [már] folyósított (elküldött) építési segélyeket városuk a továbbiakban is felhasználhatja; 3. mindazonáltal városukat figyelmeztetjük: [nevezett forrás esetében], az építészeti (mesterségbeli) előírások értelmében, a köztes fal vastagságát, a magasságához viszonyított [helyes] arány megtartása végett, 2 és fél láb vastagra kellett volna készíttetniük (minthogy a szóban forgó fal 9 láb magas); egyszersmind a hasonló műszaki hibák elkerülése érdekében városuk a jövőben – az összes létező építményfajta esetében – minden alkalommal előzetesen terjessze fel elbírálásra az előírt tervezeteket, és ne merészeljen hozzáfogni a munkák kivitelezéséhez mindaddig, míg a tervezetek módosítására, illetve jóváhagyására sor nem kerül.
Perényi Lázár báró
a Magyar Királyi Udvari Kamara 1826. március 21-én, Budán tartott üléséből.
Sterbeczky Mihály s. k.
Esztergom város tanácsához”
2. kép. Forráskút tervrajza
Készítette: Feigler Ferenc esztergomi építőmester
Buda, 1826. február.
HU-MNL-KEML-IV.1001.g. 1826.2.41. sz.
Közreadott dokumentumunk meglehetősen sajátos, két okból is. Egyrészt kiderül belőle, hogy a városi tanács, a forráskút esetében, nemigen tartotta be a szolgálati út szabályait: előbb tervezett, majd kivitelezett, s csak utána kért engedélyt minderre. A Kamara méltán elmarasztalta emiatt a város vezetését. Másrészt azonban a Kamara sem állt a helyzet magaslatán. Tudniillik zöld utat adott egy olyan munka kivitelezésére, melyre a város nem is kért engedélyt…
*
Az új forráskutat a város hosszú időn át használta. Mindössze néhány adattal rendelkezünk erre vonatkozóan. Ezek rendre arról szólnak, hogy a kút, társaival egyetemben, folyamatosan javításra szorult. Így már 1828 nyarán javításokat kellett eszközölni a „Kolosváry Jánosnak voltt Szöllöje mellett lévö új Kút[on]” (a szőlő előző év májusában került ki a nyug. tanító tulajdonából: azt volt felesége, Pápai Julianna kapta meg, az elválásukat követő osztozkodás során; a szőlő utóbb, 1830-ban közös fiuk: József, majd pedig, 1867 előtt, Rudolf Mihályné, szül. Brunner Paulina kezére jutott; az 1830. évi állapotok szerint a „Csurgókúti Döllöben” fekvő szőlő területe 7 kapás volt – azaz 7 napszámos kellett ahhoz, hogy egy nap alatt megművelhessék –; egy présház állt rajta pincével; a telekszomszédai az idő tájt Belányi István és Nagy Mihály voltak).
További adataink a forráskútra: 1843-ban elrendelték a helyrehozatalát – a kutat ekkortájt már Kolosvári- vagy Kolos-kút néven emlegették (a kút tehát a tőszomszédságában elterülő szőlőskert egykori birtokosáról kapta a nevét; nevezett szőlőbirtokos 1831-ben hunyt el); 1866-ban a falazatának (a „Kolos Kút falkörnyezetének”) a megújítására adtak megbízást; 1867-ben pedig újból a rendbetételéről intézkedtek.
A forráskútról, avagy a maradványairól egyetlen korabeli leírás maradt fent, 1869-ból. A leírást, egyedülálló volta miatt, teljes terjedelmében közöljük (részlet Krajcsovits Lajos: Esztergomi kutak című dolgozatából, mely az esztergomi bencés főgimnázium önképzőegyletének 1869. évi évkönyvében látott nyomtatásban napvilágot):
„Kolosvári vagy Kolos-kút, a Csurgó-kuttól valamivel lejebb; hasonló az esztergomi várfalon levő őrtoronyhoz – még egy fallal mellette; jelenleg romladozó állapotban van s viz hiányában szenved; medenczéje 1 1/2' átmérőjü; viz majd egy ölnyire látható csak. Hajdan bőforrását ma is emlegetik. A homlokzat homokkövébe vésett szavakat, mennyire az elmosódás elolvasni engedé ide igtatom.
Fons aqVe DV....…
pVbLICis IMpensIs
instavratVs.
»A viz forrása....…
Nyilvános költségen
Kijavittatott.«
Az első sorban a hiányjeleket ki nem pótolhattam daczára hosszas töprenkedésemnek. – Nagy betükből évszámokat kell olvasni; de a hiányok miatt teljeset nyerni lehetlen. Nevét, mint hallottam a helyiség birtokosától vette.”
A Magyarország Régészeti Topográfiája sorozat 5., 1979-ben megjelent kötetében a szerzők a fentebb idézett kronosztikon (felirat) első sorát „Fons aque-ducti”-ra egészítik ki, s ekként adják meg a teljes felirat fordítását: „A vízvezeték forrása nyilvános költségen kijavíttatott”, s ennek megfelelően oldják fel a kronosztikonba rejtett évszámot: 1773 vagy 1774 – azaz a forráskút kijavítását, rekonstrukciójuk szerint, ez években végezhették.
Nos, e rekonstrukcióval kapcsolatban több probléma is felmerül. Egyrészt a szövegkiegészítéssel adódnak gondok: az ugyanis, ebben a formájában, elhibázott. A szóban forgó latin szó: ductus ugyanis a 4. declinatio szerint ragozandó, s ennek folytán birtokos alakja (a mondott szövegrész kiegészítése genitivus alkalmazását igényli) ductus-nak kellene lennie, azaz a felirat első sorát „Fons aque ductus”-ra kellene kiegészíteni.
A következő probléma: a mondott kiegészítéssel élve valóban 1773- vagy 1774-es évszámot kapunk, mely ismereteinkkel (a fentebb előadottakkal) azonban nem vág egybe. Forráskutunk (időben) első említése ugyanis, minként fentebb már utaltunk rá, 1807-ből való, azaz a kiépítésére vagy helyreállítására egy ennél későbbi időpontban kerülhetett csak sor.
Ezek után nyilvánvaló, hogy a probléma gyökerét a kiegészítésben kell keresnünk. A helyes évszám meghatározásához meg kell próbálnunk megtalálni a megfelelő szót, melyet a szöveg annak idején a szóban forgó (ma már kiegészítésre szoruló) helyén tartalmazhatott.
Az említett Régészeti Topográfia szerzői, forráskutunk esetében, abból indultak ki, hogy ezen kút forrásvizét is, annak idején, a város vízellátását biztosítandó, vízvezetéken szállították a városba. Minden bizonnyal ezen előfeltevéshez „idomították” a hiányzó szöveg kiegészítését.
Jómagunk ezzel szemben úgy véljük, hogy a korabeli latin nyelvű forrásainkban gyakorta előforduló „aquae ductus” kifejezést nem indokolt minden esetben, azaz minden forráskút esetében ’vízvezeték’-nek fordítani. Jó példa erre a forráskutunkkal együtt emlegetett Csurgó-kút esete. Meglehetősen sűrűn találunk utalást arra a korabeli városi iratokban, hogy nagyobb esőzések idején a Csurgó-kútból és környékéről alázúduló vizek nagy károkat okoztak az útjukba eső földeken és szőlőskertekben, s emiatt kellőképpen kellett gondoskodni az elvezetésükről. S ezen a bajon valóban „aquae ductus” létesítésével próbáltak úrrá lenni. Csakhogy ez esetben nyilvánvalóan nem vízvezetékről van szó – ekkora víztömeget nem lehetett (ma sem lehet) egy szűk keresztmetszetű vezetéken leereszteni (erre legfeljebb egy a budapesti Ördögárok vizét áteresztő csatornához mérhető méretű csatorna lenne képes) –, hanem egyértelműen árokról, mégpedig egy meglehetősen széles és mély árokról, miként erről például az 1777. szeptember 1-én tartott városi tanácsülésen hozott vonatkozó határozat tanúskodik, melyben a kirendelt bizottságot arra utasítják, hogy a Csurgókút dűlőről aláfutó árkot, avagy vízelvezetőt vegyék szemügyre: „pro fossati seu aquae ductus ex diverticulo Csurgo Kúth decurrentis … occulata [a bizottsági tagok] deputantur” – azaz a fenti végzésben minden kétséget kizáróan árkot, s nem vízvezetéket említenek.
Mással kell hát próbálkoznunk a szóban forgó szöveghelyet kiegészítendő. Nem lenne inkább az a kézenfekvő, ha abból indulnánk ki, hogy eleink azért létesítettek forráskutakat, hogy kínzó ivóvízigényüket kielégítsék, azaz hogy jó, egészséges ivóvizet nyerjenek? Egészítsük ki a hiányszó szövegrészt akkor eszerint, vagyis a felirat első sorát pótoljuk ki a dulcis (magyarul: édes) szóval – s mit kapunk ezzel? „Fons aque dulcis”: szó szerint ’az édesvíz forrása’, azaz ’édesvizű forrás’. Kiegészítésünket felhasználva így szól a felirat fordítása (ehhez azonban valamennyire módosítanunk kell a fordítás további sorait is: a második nyilvánvalóan „magyarosabban” hangzik, ha ’közpénzen’-zel fordítjuk, a harmadikban pedig az igét: ’kijavíttatott’, ildomosabb eredeti jelentésének megfelelően ’felállíttatott’-ra, stílusosabban „kiépíttetett’-re változtatnunk, s ezt követően szerencsésebb a sorrendjüket is megcserélni):
„Édesvízű forrás.
Kiépíttetett
Közpénzen.”
S már csak annyi maradt hátra, hogy a latin eredetiben a kiegészítésben szereplő „L”, „C”, illetve „I” betűket kiemeljük, valamint hogy ugyanezt megtegyük a „pvblicis” második, s az „instavratvs” egyetlen „I” betűjével is (ne feledjük, a felirat szövegét közlő egykori bencés diák nem hallgatta el, hogy a feliratot nehezen tudta kibetűzni, mert elmosódott volt, így egyáltalán nem biztos, hogy a betűméreteket is minden esetben helyesen adta vissza):
„Fons aqVe DVLCIs
pVbLICIs IMpensIs
InstavratVs.”
S a kronosztikont feloldva 1826-ot kapunk, azt az évszámot, amely évben (miként fentebb már hírt adtunk róla) a forrásunkat valóban kiépítették.
*
Zárásként kíséreljünk meg még egy dolgot: a dolgozatunk tárgyát képező forráskút lokalizálását. Foglaljuk össze, a ránk maradt iratokból mit tudhatunk róla: a forráskutat az Orbán-kápolna közelében eredő Csurgó-forrás (Csurgó-kút) alatt kell keresnünk, azon árok mentén, mely a Csurgó-kútból kiömlő, illetve a kút felett emelkedő dombok oldaláról lefutó vizeket vezeti le; a forráskút első említése 1807-ból való; utoljára, mai ismereteink szerint, Burány János adott hírt róla, az 1887-ben megjelent tanulmányában (az Esztergom talajvizei című munkájában foglalkozik vele a Serkés-, Cigány-, Orbán- és Csurgó-kút társaságában; e munkájából kiderül, hogy e kutak akkortájt már meglehetősén gyér vizűek voltak).
Burány János e tanulmányában megadja a kulcsot ahhoz, hogy miként fogjunk hozzá a lokalizáláshoz. Tudniillik tanulmánya 16. oldalán közli az ehhez szükséges adatok közül a magassági adatokat, azaz megadja számszerűleg, hogy az Esztergom városát határoló dombokon a források a Duna nullszintje („0 pontja”) felett milyen magasságban erednek. Ezek az adatok a Csurgó-, illetve Kolos-kút (források) esetében 84,38, illetve 27,49 m. (1897-ben a vízmércét a Kis-Duna partoldalán, valahol az egykori Cifra-híd közvetlen szomszédságában találjuk; nincs kizárva azonban, hogy már korábban, vagyis már tíz évvel annak előtte is ugyanitt kell keresnünk – az említett híd helyén ma a Szent Miklós-híd ível át a Kis-Dunán).
S minthogy közismert, hogy napjainkban a magassági adatokat a Balti-tenger közepes vízállási szintjéhez képest határozzák meg, s ez, a Csurgó-kút esetében – a www.turistautak.hu weblapon közöltek szerint – 198 m, ebből s az előbb említett magasságértékekből kiszámíthatjuk a Kolos-kút hasonlóképpen számítandó magassági adatát: 84,38 m - 27,49 m = 56,89 m; 198 m - 56,89 m = 141,11 m, azaz kerekítve 141 m-t kapunk.
Már csak az maradt hátra, hogy nagy felbontású térképen (például Esztergom és Dorog városok 2006-ban kiadott, 1:10.000-es léptékű térképén), az egykori Kolos-kút esetében, megkeressük a 140 m-es magasságban húzódó szintvonalat, azt a szintvonalat, mely metszi a Csurgó-, illetve Kolos-kútból kiömlő vizet elvezető árkot (utóbbi árok a mai Kincses-árokkal vagy
-patakkal azonosítható). S ha ezt megtaláltuk, akkora kettejük metszéspontja kijelöli azt a helyet, melynek körzetében az egykori forráskút maradványait kell keresnünk. Mely helyet, most már az utcák rendszerében, a következőképpen határozhatjuk meg: ha elindulunk a Dobogókői útról leágazó (a Tesco szupermarkettel szemközt induló) Galagonyás úton, s túljutván a Felsőkenderesi úti elágazáson (itt már a mondott Kincses-patak mellett vezet az út), megérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a Galagonyás út, kettéágazván, egy „szigetet” képez. E ponton már a közvetlen közelébe jutottunk az általunk keresett helynek, minthogy pontosan itt, ezen az útelágazáson halad át a 140 m-es szintvonal – vagyis valahol itt, az útelágazás fölé emelkedő valamelyik domboldalban kell hogy rejtőzzenek a kérdéses forráskút maradványai. (Lásd az alábbi térképet.)
3. kép. Esztergom térképe, részlet.
Esztergom és Dorog városok térképe. 2006.
Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Forráskutunk magassági adatát elvileg más módon is kiszámíthatnánk, nevezetesen a korabeli dunai nullszinthez képest. Ehhez azonban előbb meg kellene határoznunk, hogy hol, milyen nívón volt egykoron ez a bizonyos nullszint. Ám már itt komoly problémába ütközünk. Erre ugyanis a Burány-féle tanulmány 7. és 17. oldalán írottak alapján, ha elvégezzük a szükséges számításokat, három eltérő értéket kapunk: 105 m, 104,25 m, illetve 105,25 m-t, ami nyilvánvalóan értelmetlenné teszi a további számítgatásokat (melyik adatot fogadhatjuk el hitelesnek? – a szerző egyébiránt becsülettel bevallja, hogy bizonyos adatok pontatlan volta a „mérő eszközök tökéletlenségének tudható be”); ráadásul ezek a „0”-szint adatok, elvileg, az Adriai-tenger szintjéhez képest mért adatok lennének; de! – alapos a gyanúnk, hogy nem, hanem vélhetően egy olyan, általunk közelebbről nem ismert alapponthoz mért adatok lehetnek, mely alappont a tenger szintje felett helyezkedett el, mégpedig jó pár méterrel. Azaz a korabeli, 1887. évi vagy az előtti esztergomi dunai nullszint jóval magasabban lehetett, mint napjainkban. Jelen pillanatban tudniillik az esztergomi vízmérce nullszintje – az Országos Vízügyi Főigazgatóság honlapján olvasható hivatalos adatok alapján – 100,92 m-en van (azaz ennyi méterrel a Balti-tenger felszíne felett); ha ebből kivonjuk a Balti- és Adriai-tenger középszintje közötti eltérés értékét, a 0,6747 m-t (1960-ban kontinensünkön a keleti blokk országai, központi utasításra, egységesen áttértek a Balti-tenger szintjéhez viszonyított magasságméréshez), akkor 100,2453 m-t kapunk, tehát azt a nullszintértéket, melyet a múltban (1960 előtt) használtak Esztergomban. S ezek után már csak egy kérdés maradt: mi a helyzet a források nullszinthez viszonyított magasságérték-adataival? Burány János ez esetben megnyugtat minket: ezen adatokat ugyanis, miként ezt a tanulmánya 16. oldalán írottakból megtudjuk, a korabeli „kataszteri mérnöki hivatal” szolgáltatta, vagyis azokat pontosaknak, avagy hitelesnek fogadhatjuk el.
A Régészeti Topográfia szerzőinek annak idején (1970-ben), terepbejárásuk során, nem sikerült ráakadniuk a forráskút maradványaira. A feladat tehát nem könnyű. Mégis annak reményével zárjuk írásunkat, hogy talán mégis akadnak olyan vállalkozó kedvűek, akik újra megpróbálkoznának vele. Ezért is soroltuk fel fentebb a forráskút lokalizálásához szükséges adatokat: hogy a dolgukat megkönnyítsük. Mindenképpen megérne a dolog még egy kísérletet. Hiszen, ha próbálkozásuk célt érne (s a maradványokat fel lehetne újítani), Esztergom városa egy újabb történeti értékkel gyarapodna – ne feledjük, két év múlva lesz a bicentenáriuma annak, hogy a forrást kiépítették, s az említett feliratot a kútháza fölé elhelyezték. S ha még az is kiderülne, hogy a kút, ha kitisztítják, meglehet, újra képes lesz vizet szolgáltatni, az külön nyereség lenne. Nyereség mind a közelben fekvő szőlőkre s a gazdáikra, mind pedig a környékre látogatókra, kirándulókra nézve. Különösen akkor, ha a jövőben is az ideihez hasonló forró és száraz nyaraknak nézünk majd elébe...
S még valami. Sikeres lokalizálása esetén pontosítani lehetne a forráskút adatait, a hivatalos nyilvántartásban található adatokat, melyek jelenleg így szólnak:
„Esztergom, Dobogókői út (Kolos-kút, Kolosvári kút)
Névváltozatok: Dobogókői út, Dobogókői út (Kolos-kút, Kolosvári kút)
Lelőhely azonosítója: 2146
Település: Komárom-Esztergom, Esztergomi járás, Esztergom
Lelőhely típusa: településnyom (felszíni), vízmű
Kor: középkor
Korszak: késő középkor”
(Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adatbázis)
Talán nem állunk egyedül azzal a vélekedésünkkel, hogy az adatbázisban szereplő adatok, a fentiek tükrében, helyenként alapos korrekcióra szorulnak...
Esztergom, 2024. november 1.
Iván László
MNL KEVL
történész-levéltáros
Felhasznált források:
Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár (Bibliotheca)
Krajcsovits Lajos: Esztergomi kutak. In: A Szent Benedek rendi esztergomi nagy-gymnasiumi önképző-egylet évkönyve. I. évfolyam. Szerk.: Magos Sándor etc. Esztergom, 1869. 130–139. Rak. jel: 16747.
MNL Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára:
HU-MNL-KEML-IV.1001. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai
a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1701–1849.
g. Tanácsi iratok, 1700–1849.
HU-MNL-KEML-IV.1007. Esztergom sz. kir. Város Törvényszékének iratai
a. Törvényszéki jegyzőkönyvek, 1787–1849.
HU-MNL-KEML-IV.1101. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai
a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1850–1871.
b. Tanácsi iratok, 1850–1871.
Esztergom sz. kir. város római katolikus halotti anyakönyve (1831. év):
Irodalom:
Az árvizveszedelem. Esztergom, augusztus 7. In: Esztergom és Vidéke 1897/63. sz. 1–2.
Burány János: Esztergom talajvizei s a vizvezeték. Javaslat egy Esztergomban tervezett artézi kút és vizvezeték létrehozása tárgyában. Külön lenyomat az „Esztergom és Vidéke” czimü lapból. Esztergom, 1887.
Csurgó-kút: https://www.turistautak.hu/poi.php?id=38642
Esztergom és Dorog. Várostérkép. 1:10.000. TopoPress.Map. Budapest, 2006.
Esztergom, dunai nullszint – ÉDUVIZIG, Esztergom:
Horváth István–H. Kelemen Márta–Torma István: Komárom Megye Régészeti Topográfiája. Esztergom és a Dorogi Járás. Budapest, 1979.
Kutassy Emese: Geodéziai alapismeretek I. Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Víztudományi kar. Budapest, 2021.
Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adatbázis: https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/22598
Pifkó Péter: Hidak a Kis-Dunán. In: Esztergom és Vidéke 2002/10. sz. 7.
Új hozzászólás