Családunk nyomában

Ma már igen ritkán fordul elő, hogy több generáció élne együtt és a nagymamák az unokáknak rendszeresen mesélnének őseikről. A családi legendák ritkán kerülnek szóba még a nagycsaládi ünnepeken is. Rohanó mindennapjainkban nincs idő arra, hogy elődeinkre akárcsak gondolnánk, egyre nagyobbá váló lakásunkban nem jut hely az ősökről maradt emlékeknek, a már alig-alig ismert rokonokkal is többnyire családi eseményeken: esküvőkön, temetéseken találkozunk. Egyre kevésebb gyermek tudja nagyszülei teljes nevét, élete fordulópontjának adatait, nem is beszélve a nagycsalád távolabbi tagjainak ismeretéről. Aztán egy váratlan esemény, egy élmény, egy információ hatására fellángol bennünk a családunk utáni érdeklődés. Minél hamarabb látunk neki, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy sokan élnek még a családból és megtörténhet a múlttal való szembesülés. De hamar eljön az a pillanat is, amikor már senki nem lesz olyan, aki tudna válaszolni a család történetével kapcsolatos kérdésekre és eltűnik a nemzedékről nemzedékre örökített információ is. Van, hogy későn döbbenünk rá: az érdeklődésünk hiánya miatt a múltunk „elveszett”.

Mi az, amit hordozunk a génjeinkben, a kulturális tudatunkban, a mentalitásunkban, mi motivál bennünket, mi ellen tiltakozunk viselkedésünkkel, milyen traumák alakítják szemléletünket, hangulatunkat, személyiségünket. A manapság egyre divatosabbá váló önismereti elemzés során ezekre a kérdésekre keresve a választ megkerülhetetlen a családunk múltjának ismerete. Számos olyan emlékszilánk él bennünk, amelyet hosszabb-rövidebb kutatással családtörténetté formálhatunk. Minél hamarabb elkezdjük a munkát, annál nagyobb eséllyel válthatunk szót a múlt szemtanúival, akik az iratokban lévő információkba lelket tudnak lehelni személyes történeteikkel. Pataki Éva Ami elveszett című könyve ennek az útnak a leírása révén idézi fel a mezőkövesdi Czeislerek fordulatos életét. A történet középpontjában Czeisler Éliásné Pollner Auguszta áll, aki 1892-ben a kor szokása szerint a házasságközvetítőre hallgatva ment hozzá a jóval idősebb, de szép embernek tartott özvegy fuvaroshoz. A csúnyácska vénlány örülhetett szerencséjének. Jó feleséggé vált, egy nap 6 gyermekével özvegyen maradt. Ekkor már Szikszóról Mezőkövesdre költöztek és az Auguszta által vezetett használtruha- és rövidáru kereskedés is prosperált. Férje halála után ebből a boltból nevelte fel gyermekeit. A politikai viszonyok változása többször próbatétel elé állította: a zsidóellenes törvények miatt két fiát külföldön kellett taníttatnia, akik aztán már nem tértek haza, a harmadik fia pedig, aki azért nem tanult tovább, hogy segítse az ő munkáját, végül emigrálni kényszerült. Zsidó volt, de nem tartotta szigorúan a hagyományokat, mégis veszélybe került. A háború utolsó éveiben a biztonságát szem előtt tartva gyermekei döntése alapján Amerikába kellett mennie fiaihoz. A határozott, mindig saját akaratát érvényesíteni tudó asszony értetlenül állt a történelem fordulatai előtt. Kísértette az 1919-es pogromok réme, a Soá és az AVO családjára vetülő árnyéka is. Nem tudta elfogadni, hogy több gyermeke sem akart Mezőkövesden a családjával élni, mint ahogy azt sem, hogy a fiatalabb nemzedékből 1945 után többen kommunistává váltak. Családjának tragédiái a 20. század tragédiáinak lenyomatai. A hagyományok kötelékében, ugyanakkor azokat szabadon és egyénien értelmezve élő zsidó család átlagos életének szürkeségét a családtagok erős egyénisége is megtörte alkalmanként. A legnagyobb lány, Ilona pl. nem a jó partit jelentő bankárfiút választotta, hanem egy szegény, családja által támogatott félárvát. A család másik lánya egy helybeli ortodoxhoz ment hozzá, míg a harmadik egy budapesti zsidó felesége lett néhány évre, majd elvált. A különböző nemzedékek a világ változását követve már más módon élték életüket, de az a 2. világháború utáni évekig nem volt kérdés, hogy társuk csak zsidó lehet. Később azonban már ez sem volt mérvadó.

A szerző dédunokaként – unokaként, maga is anyaként igyekszik visszaidézni az elődök világát és nemcsak feltárni, hanem meg is érteni a múltat. Édesanyja halála után a dobozban őrzött emlékek, a rokonokkal, ismerősökkel folytatott beszélgetések során hallottak, tapasztaltak segítségével próbál választ találni az anyjával való ambivalens kapcsolatra, sorsának alakulására.  A regényes családtörténet nem kronologikus múltmesélés. Az idősíkok változnak, de a történet linearitása megmarad. Mint ahogy bármelyik családtagról szól is az emlékszilánk, ott van benne – akárcsak a háttérben is – Auguszta. Az egyes epizódokban nem a pontos dátumok és események a fontosak, hanem a miliő, az érzések és jellemek. Hogy a SOÁ szörnyűsége miként nyomta rá a bélyegét az egész életükre, az életben maradottak világszemléletének, viselkedésének megváltozásából és lelki válságából fájóan körvonalazódik. Mint ahogy a tehetséges Vera tragédiához vezető útja, vagy Mari depressziója is életük következményeiként tűnik fel.

A könyv arra bátorít mindannyiunkat, hogy nézzünk szembe a múltunkkal, ismerjük meg elődeinket, hogy magyarázatot találjunk a jelenre, magunkra, illetve útmutatást, erőt kapjunk a jövőbeni terveink megvalósításához.

Pataki Éva: Ami elveszett. Családregény; Athenaeum, Bp., 2009

Kujbusné Mecsei Éva