Mindenki, aki ismerte dr. Nagy Ferencet, úgy emlékszik rá, hogy rendkívül nyitott, barátságos, jó kapcsolatteremtő készséggel rendelkező, szívvel lélekkel ibrányi hajós, aki a Tisza partján nőtt fel és sajátos módon látta és láttatta a történelmet. 1944-ben született Ibrányban. Az érettségi után pedagógus diplomát szerzett Nyíregyházán, majd hazament és két évtizedig tanított az Ibrányi Általános Iskolában. Közben egyetemi diplomát szerzett, szakfelügyelő lett. Az oktatás mellett fontosnak tartotta a helytörténeti kutatást, a múlt megőrzésére való buzdítást, az emlékek gyűjtését, bemutatását. Lakóhelyén szerették, megbecsülték, a képviselő-testület tagjává, sőt díszpolgárrá is megválasztották.

A szakmában is elismerték, ennek köszönhette, hogy 1984-ben felkérték a Nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatóhelyettesi feladatainak ellátására, három év múlva pedig a Váci Mihály Megyei és Városi Művelődési Központ igazgatói tisztségére választották meg. Ekkor készült el Ibrányról szóló doktori dolgozata.

1990-ben lett a levéltár munkatársa, igazgatóhelyettese, 1993-ban az igazgatója. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár vezetését tizenöt éven keresztül, nyugdíjazásáig, 2008-ig látta el.

Az 1990-es évek történelmi lelkesedése, a megújulás szándéka azonban éppen akkor érte el az archívum zárt világát is, így a remetelét helyett korszakújító szerep hárult rá. Szélesre kellett tárni a kapukat, új értelmet adni és új irányt szabni az évszázadok formálta szakmai munkának és elérni a lehetetlent: olyan közgyűjteményt hozni létre, amit széles körben ismernek, elismernek, támogatnak, sőt még azok a határon túli intézmények is megnyílnak számára, ahol a régió írott anyagát őrzik. A szakmai kihívásokra adott válaszaként keze vonását őrzi a könyvtár állománya és a kutatószolgálati napló, ahol kezdetben dolgozott. Rá emlékeztetnek az általa kutatott irategyüttesek, amikből a Rétköz történetéről, a nyíregyházi zsidóság pusztulásáról vagy éppen a téeszesítésről születtek nagy visszhangot kiváltó könyvei, tanulmányai. Ösztönzésére kiemelkedő kutatóhely lett a levéltár, ahol sorra jelentek meg a megyével foglalkozó tanulmánykötetek, forráskiadványok, amelyek jelentős részét maga szerkesztette. A tervek, jelentések mellett megőrződtek a már-már irodalmi stílusban megírt beszámolók, amelyeket igazgatóhelyettesként, majd 15 évig igazgatóként készített.

Vezetése alatt a levéltár a helyi kulturális-tudományos élet központjává vált. Pályázatok, valamint a megye és a város által támogatott kiadványok sora, szakmai és nemzetközi konferenciák, levéltári napok, ismeretterjesztő előadássorozatok, levéltár-pedagógiai foglalkozások tették közkinccsé a levéltár addig raktárak polcain lapuló iratait. Jó kapcsolatot épített ki a hazai és határon túli levéltárakkal, közgyűjteményekkel, egyetemekkel, múzeumokkal, könyvtárakkal. Hadiárvaként addig kutatott, míg Szlovákiában meg nem találta édesapja sírját. Ezzel is példát nyújtott arra, hogy miként fonódik össze a múlt és a jelen, és az általa tett iskolai alapítvánnyal hogyan tudja fenntartani az emlékét.

Hatalmas eredmény volt, hogy 1999-ben lett a levéltárnak először önálló épülete.

Kiemelkedő munkájáért Nyíregyháza városáért” díjjal, „Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyéért” emlékplakettel, valamint 2006-ban Pauler Gyula-díjjal tüntették ki.

Tanított a Nyíregyházi Főiskolán, tagja volt a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle szerkesztőségének. Munkabírása végtelennek tűnt, beszédei szívig hatóak voltak, pozitív kisugárzása, dinamizmusa, empátiája és problémamegoldó képessége új színt, példát és mintát adott a levéltárosoknak. 2016. november 22-én hunyt el, az ibrányi temetőben nyugszik.