Régen a Károlyiaknak is szakszerű levéltára volt, az ott dolgozó archiváriusok, majd az Országos Levéltárba került iratok kutatói közül többen megírták a családtagok életét, de még számos feltáratlan esemény és életút ismeretlen. Többek között az is, hogy mi történt a családtagokkal a 2. világháborút követően. A különböző emlékiratok, levelezések alapján a különböző ágak meneküléstörténete kész kalandregénnyé állhatna össze. Az pedig, hogy a világ különböző országaiba került Károlyiak hol és hogyan találták meg a helyüket, szintén tanulságos történet lenne.

A források tükre néhol torzít, alkalmanként hiányos, egy szemtanú pedig mindig sajátos aspektust ad a történelemnek. Károlyi Krisztina Mária Franciska Ilona Zsófia - becenevén Ditta -  grófkisasszony könyve talán egy régi hagyomány folytatása: a családtagok mesélnek az elődökről, és persze saját magukról és közvetlen hozzátartozóikról is szól.  Mindezt egy olyan családi fotóalbum lapozgatása közben, amelyben soha nem látott képek is vannak. A fotók közül külön csoportot képezhetnek azok, amelyek a Magyarországra, a gyermekkort idéző Nagymágocsra való visszatéréskor készültek.  

Erre a könyvre annál inkább szükség van, mert az idegenbe kerültek asszimilációja elkerülhetetlen. Sokszor már két nemzedék alatt elfelejtődik az anyanyelv, a régi haza, a közös múlt - még akkor is, ha az elődök olyan nagy szerepet játszottak annak alakításában, mint a Károlyiak. A szerző is hangsúlyozza, hogy fiataljaik már nem tudnak magyarul, senki nem tanított nekik magyar történelmet, így a könyve egyszerre emlékirat, izgalmas, dokumentumokkal alátámasztott, valós történet, egy olyan családtörténet, amleyet lehet, hogy nem forgatnak majd gyakran saját család tajai, de ott lesz kéznél a polcukon, ha meg akarják ismerni gyökereiket, ha elveszettnek éreznék magukat ebben a gyorsan pörgő, lelki magányosságra hajlamos nagyvilágban. A Károlyiak közül többen írtak emlékiratot. Sophie édesanyja 82 évesen kezdte papírra vetni emlékeit. Sophei könyve elején szűkebb családjának és rokonainak is köszönetet mond, hiszen mindannyian ahol zudták, ott segítették a munkáját: ki egy emlékkel, ki egy fotóval, ki technikai tennivalókkal.Így lett ebből a kötetből egy különleges családregény, amelynek az első részében személyes emlékek olvashatóak arról az időszakról, amikor mindent fel kellett adniuk és emenekülni távoli országokba, 

A 2016-ban Új-Zélandon angolul megjelent könyv bizonyára érdekes családtörténetnek számított. De biztos vagyok abban, hogy a 2018-ban Magyarországon megjelent kötetet itthon másként olvassák - más történelmi háttérismerettel, más érzelmekkel. A könyv több dimenzióban való időutazás. A távoli elődökről csak a szakirodalom, leszármazási táblák és a családi emlékek által alkothat véleményt. Életüket alkalmanként a magyar történelembe helyezve mutatta be. A nagyszülőktől kezdve a közvetlen családtagokról saját tapasztalatai alapján alkot öszinte, a boldog gyermekkort idéző szubjektív képet. Az uradalmakat irányító, országos politi

kában is részt vevő családtagok mind iskolázottak, műveltek voltak, szakmai ismereteik mellett vezetői kpességekkel is bírtak és hasonló elvárásokat támasztottak a fiatalabb nemzedék elé is. Sophie nagyapjáról, Károlyi Imréről írja, hogy amikor Lajos unokája arra hivatkozott elkésve egy étkezésről, hogy felborult a kocsija, válaszként azt kapta, hogy "Ez nem mentség! Amikor az ember megtervezi a napját, be kell kalkulálnia az előre nem látható eseményeket is!" A mentalitásra jó példa Károlyi Alajos is, aki londoni követi munkájáért nem fogadott fizetést, mert úgy vélte, hogy hogy akinek annyi vagyona van, mint neki, az tartozik ingyen szolgálni a hazáját. Apjáról olyan jellemvonásokat idéz fel legendás modora mellett, hogy be tudta érni az egyszerű örömökkel, a kisgyerekek az ujjuk köré csavarták.  Anyját piciny, energikus, vasakaratú asszonynak írja le, akinek éltében és megélhetésében is fontos szerepet játszott a képzőművészet. Az elszántság  mindannyiójuk jellemvonásává kellett, hogy váljon, hiszen idegenbe kerülve csupán nyelv- , zenei és művészeti-, valamint szakismeretükre támaszkodva kellett megvetniük a lábukat, megalapozni jövőjüket.  "Szüleink egy erkölcsi iránytűt adtak a kezünkbe, valamint a noblesse oblige követelményét." - írja. 

A családtörténet csak úgy válhatott teljessé, hogy belefoglaltatnak a legújabb generáció képviselői is, akik a világ különböző pontjain élnek és többnyire nem beszélnek már magyarul. De ha tövább akarják vinni az "erkölcsi iránytűt", akkor hátha lesz köztük olyan, akinek a szívébe beköltözik Magyarország és fontosnak tartja majd a családja múltja iránti érdeklődést és értékeli az e célból folyó tudományos kutatásokat is. 

Sophie Edwards Károlyi: Emlékek és rejtélyek. A Károlyi család 25 nemzedékének története [Memories, Mysteries And Magyars : Twenty-Five Generations Of The Hungarian Karolyi Of Nagykaroly Family] Ford. Árokszállásy Zoltán. Szépmíves Könyvek, 2018. 304 p.