Kökösi Nagy Miklós címereslevele

Szerző: Sunkó Attila
2015.04.27.
Az erdélyi fejedelmek testőreiről mindezidáig csak a nevük alapján tudtuk, hogy egyenruhájuk kék színű volt. A „kék drabontok” egyetlen hiteles ábrázolása kökösi Nagy Miklós címereslevelén maradt fenn.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Erdélyi Fejedelemségre vonatkozó anyagában, mindenekelőtt a Királyi Könyvekben (F 1) és az erdélyi hiteleshelyi jegyzőkönyvekben (protocollumok) egyetlen címerkép sem található. Erre több magyarázatot is adhatunk: az Erdélyi Fejedelemség társadalma ugyanis erősen katonai jellegű volt, ebből következően főként a 17. században feltűnően elszaporodott az ún. kondicionális (feltételes) nemesítés önálló címeradomány nélkül, továbbá az is, hogy a címerkiállítás jelentős költséggel járt.

A kondicionális nemesség lényege, hogy a nemesi állapotot, az ebből következő kiváltságokat (ezek közül a legfontosabb a telek és a rajta álló ház adómentessége) feltételekhez (kondíciókhoz) kötötték. Ez általában időleges, ismétlődő katonai szolgálatot jelentett. A katonáskodó személy maga fedezte felszerelését, „karddal és [a tizenötéves háború (1593–1606) időszakára egész Európában kibontakozó hadügyi forradalom hatására] puskával illőképpen felszerelve” köteles volt szolgálni a fejedelmet és utódait, mind részleges, mind teljes hadfelkelés esetén. Mindkét nemű utódai és örökösei – amennyiben annak halála esetén nem érik el a teljes törvényes kort [24. életév] – saját költségükön kötelesek voltak helyettest állítani. A 24. életév elérése után személyükben voltak szolgálni kötelesek „a többi puskások [pixidáriusok] szokása szerint.”

A várakhoz rendelt puskások lehettek testőrök (praetoriani) is, akiket jobbágyi (providus) állapotból emel ki a nemesítő levél. A 16. század második felétől (1588-tól) már ők is „várakhoz szolgáltak”, például Váradon, Szamosújváron és más váraknál, többnyire hat hónap időtartamban.

Magáról az adományozott kökösi Nagy Miklósról, illetve a kökösi Nagy család 16–17. századi történetéről jelenleg nem állnak rendelkezésünkre források. Tisztsége militum nostrorum peditum praetorianorum vice ductor volt, vagyis a fejedelem testőrségének, másként udvari gyalogságának (peditatus aulae) alhadnagya, akiket egyenruhájuk színéről „kék drabantok”-nak neveztek. A testőrséget különböző elnevezésekkel illették: első említésekor 1557-ben udvari gyalogságként, 1573 októberében testőrgyalogságként (peditatus praetorianus), amelynek tagjait ruhaviseletükről „kékeknek” nevezték (qui ab habitu caerulati appellantur). Magyarul ekkor jelent meg a „kék darabont”, ritkán „kék haczér” kifejezés.

A kék drabantok, darabontok alapfeladata a fejedelem és/vagy az által kijelölt személyek, követek, továbbá Gyulafehérvár kapuinak őrzése volt. Közülük számosan, főként vezetőik „helyben” az Olasz utcában és környékén laktak, többnyire a fejedelemtől kapott, „adómentes”, házban.Báthory Zsigmond első, 1589-ben Meggyesen történt beiktatásán

„Nyolcz trombitást nehány dobossal a városház tornyán helyeztetek el, a fejedelem kék haczérit két sorban és két rendeben annak lakától a templom ajtajáig állíták fel. ... Most megkezdődött a nagy ebéd, melyre az országgyűlés hivatalos volt: mintegy 12 asztalra. A kék darabontok a kerek piacon körbe járva, háromszor lőttek egymás után, míg a vár faláról ágyúkkal s mozsarakkal durrogtattak.”

A Római Birodalom „császárcsináló” testőreihez, a praetorianusokhoz hasonlóan Báthory Istvánt is ők segítették uralomra 1571-ben. Báthory Zsigmond uralkodása alatt is fontos szerephez jutottak: az országgyűléseken a fejedelmi politikai nyomásgyakorlás eszközei voltak. 1594. augusztus 28-án a törökpárti tanácsosokat elfogták, közülük hetet ki is végeztettek.

A kék drabantok fegyverzetük, kiképzettségük okán, elitalakulatként vettek részt a 16. század fontos csatáiban, így Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király oldalán a IV. Rettegett Iván elleni hadjáratban (1579–1580) is. A tizenöt éves háború legsúlyosabb keresztény vereségét hozó Mezőkeresztes mellett (1596. október 26–28.) lezajlott ütközetében szintén meghatározó szerepet játszottak. Fizetésük éppen ezért „duplazsold”, azaz 4 ft hópénz volt. Létszámuk nem volt nagy (békében mintegy 500 fő), fizetésük mégis felemésztette a „fejedelem szükségére, udvara, népe tartására” szedett adó jelentős részét.

Az iratként fennmaradt címerábrázolásokat, ezen belül az udvari hadszervezet tagjaira vonatkozó címerábrázolásokat is, a következő öt csoportba oszthatjuk:

1. Az eredeti címereslevélen fennmaradt ábrázolások.

2. Az eredeti – címert is tartalmazó – címereslevél alapján heraldikai rajzban kiadott ábrázolások. Gyulafehérvár, 1619. augusztus 25. . „Donatio oppidi Thorda certis militibus pedestribus, Nobilitatio et armales eorundem.” MNL OL Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak, A Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára, Protocolla (F 2), V. 424–433. (Lásd még Sándor Imre: Czímerlevelek I–II. Kolozsvár, 1912. 74–76.)

3. Hiteles másolatban fennmaradt, csak címerleírást tartalmazó forrás alapján, heraldikai rajzban kiadott ábrázolások. Nagyszeben, 1613. július 26. „Nobilitatio Thomae Keouari de Fentes, et Stephani Rakossy peditum praetorianorum.” MNL OL Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak, A Kolozsmonostori Konvent Országos Levéltára, Armales (F 21) D. No. 9. (Megjelent: Johann Siebmacher: Großes und Allgemeines Wappenbuch. IV. Band, 12. Abteil. Der Adel von Siebenbürgen. Nürnberg, 1898. 183., 211. 121. oldal, 148. tábla.)

4. Hiteles másolatban fennmaradt, csak címerleírást tartalmazó források. Gyulafehérvár, 1642. február 19. „Armales Valentini Gedeőcz” MNL OL Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak, A Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára, Protocolla (F 2), VIII. fol. 87v–88v.

5. Nem iraton fennmaradt címerábrázolások. Sasa Jánosnak, a fejedelmi udvari gyalogság kapitányának (1567. és 1585. január 18.) 1585. február 5-én Gyulafehérvárott kelt végrendelete szerint az Ompolyon lévő „szigetecskén, az ispotály felől” felállítandó sírkövén lehetett címere, leírása azonban nem ismeretes.

Az első csoportba jelenlegi ismereteink szerint mindössze csak Kökösi Nagy Miklós címereslevele sorolható. Hasonló buzogányos tiszti ábrázolás figyelhető meg ugyan a Kereső család címerén (Kereső v. Kis-Selymos. Johann Siebmacher: Großes und Allgemeines Wappenbuch. IV. Band, 12 Abteil. Der Adel von Siebenbürgen. Nürnberg, 1898. 176–177. oldal, 115. tábla), keletkezési ideje, sőt az adományozott személye, rangja is ismeretlen.

„(égszín) kék katonai pajzs, melynek mezejében vagy területén alul kékbe, felül pirosba öltözött, felegyenesedve álló egész emberalak, mely baljában felfelé nyújtott buzogányt tartani, jobbjában rövid kardot kihúzni látszik. A sisak tetejéről pedig lefolyó sokszínű szalagok vagy foszlányok a pajzs mindkét részét díszesen veszik körül, ékesítik, amint ezek, jelen levelünk főrészében vagy elején — gyakorlott kézzel lefestve tisztábban látszanak.”

Az adománylevél – a szokásoknak megfelelően – nem nevez meg konkrét érdemet. Kökösi Nagy Miklós Bethlen Gábor és Brandenburgi Katalin „uralkodása alatt tanúsított és a jövőben tanúsítandó hűségéért és készségéért” kap nemességet és címert. Az adományozás időpontja (1630. június 28.) valószínűsíti, hogy a kiélezett politikai küzdelemben a hűség további igazolására nyílhatott volna alkalom. 1630. július 10-én ugyanis megkezdődött a meggyesi „veszedelmes országgyűlés”, ahol a kék darabontok Brandenburgi Katalin pártját elhagyva Bethlen István fejedelemmé választását segítették elő. A fejedelmi testőrségnek a főhatalom megragadását elősegítő szerepe azonban nem csak ekkor, hanem már a 16 században, Báthory István és Bekes Gáspár küzdelmének korszakában is meghatározó volt.

Klasszikus ellenpélda, amikor 1613. június 24-én és július 26-án Báthory Gábor erdélyi fejedelem által olyanok kaptak nemességet és címert, akik a szász városok, különösen Brassó elleni harcok idején mindenekelőtt a „barcasági mezőn” tanúsítottak hűséges szolgálatokat.

Az adományozott megszólítása a címerlevélben strenuus, amely strenuus miles, strenuus vir formában már a 14. század második felében a királyi, királynéi udvarhoz szolgálatai által szorosabban kötődő, zárt rétegnek nem nevezhető csoporthoz tartozó személyt jelöl. Az Erdélyi Fejedelemségben azonban tagjai nem tartoztak a legmagasabb rangú tisztségviselők közé. A pajzsábrázoláson kék katonai pajzsot látunk, amely a legelterjedtebb forma.

A szűkszavú címerleírás alapján a címeralak „alul kékbe, felül pirosba öltözött, egész emberalak”.

Összevetve a leírásokkal, továbbá a más alakulatok ábrázolásain alapuló szakirodalmi rekonstrukcióval, e téren eltérést találunk. Itt a buzogány gerezdes, míg az öv jobb oldalán függő tarsoly a címereslevélen nem szerepel. Az alak ruházatán legfontosabb a mente hiánya, eltérő a lábbeli és a tollas szőrme kalpag. A jobb vállnak támasztott buzogány és a baloldalon felkötött szablya viselésének módja azonban sokkal természetesebb megoldású. (B. Szabó János–Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege. Bp., 1996. XX. tábla 2. ábra. A „kékek” hadnagya.)

Az alak hajviseletében eltér a szokásostól, hiszen szakállt nem, csak bajuszt hord, míg a kor férfiai „általában török módra borotválták, a fejet s ehhez nagy szakállt viseltek”.

A 17. század első harmadára jól megkülönböztethetően elválik a közvitézi, tizedesi, alhadnagyi öltözet, ám szín és alapanyag tekintetében még a testőrségben sem ismerték az 18. században elterjedt egyenruhát. A kék darabantok viseletének azonban meghatározó anyaga egy kék posztófajta, egy suffolki falu, Kersey nevéből származó úgynevezett karasia volt. Nevüket is innen nyerték.

Kökösi Nagy Miklós, alhadnagyi tisztségének megfelelően, „baljában felfelé nyújtott buzogányt tartani, jobbjában rövid kardot kihúzni látszik.” A 17. század közepére az udvari gyalogság viselete, fegyverzete és az ezt ábrázoló címertípus általánosan ismert lehetett az Erdélyi Fejedelemségben, hiszen az 1642. február19-én, Gyulafehérvárott Gedőcz Bálint udvari gyalog részére kiállított nemeslevél címerleírása már csak „testőrgyalogoshoz illő ruházatot és fegyverzetet” határoz meg.

A viselet legérdekesebb, több funkciójú darabja az erdélyi fejedelmi hatalmi jelvényegyüttes egyik tagjaként is ismert buzogány. Jelen esetben az úgynevezett gömbfejű típussal van dolgunk, amelynek a viselő személyhez viszonyított mérete az ábrázoláson meglehetősen nagynak tűnik. A buzogány eredetileg fegyverként szolgált, de a 16. század végére a védőfegyverzet fejlődése miatt már rangjelző funkciója erősödik meg, ezért vas helyett aranyozott rézlemezből, aranyozott ezüstből készült. A sisakdísz szokványos, formulaszerű, sem a sisak típusáról, sem nyitott, illetve zárt helyzetéről nem tájékoztat.

A címerábrázoláson jól látható, hogy a jobb kéz a szablyamarkolat kupakján nyugszik. A bal kar rosszul csatlakozik a törzshöz, ez igen gyenge grafikai megoldás. Szerencsésebb lenne, ha a jobb kéz maradna a szablyán, a bal kezet a köpeny takarná. A lelógatott bal kéz azonban zavarta volna a szablyát, így került a bal kézbe a buzogány. A címerkészítő valószínűleg elfelejtette megfesteni a bal kezet, mulasztását utólag szükségmegoldással pótolta.

A címerábrázolás a 16. századi erdélyi fejedelmi testőrök ruházatának és fegyverzetének felbecsülhetetlen képi ábrázolása, amelyekről mindeddig csak írott forrásokból értesültünk, festmény vagy metszet nem maradt fenn róluk.

Megjegyzendő az is, hogy jóllehet a címertan, címerjog szerint mindig a leírás számít döntőnek és nem az ábrázolás, teljes forrásértékűnek azonban csak a szöveges leírás, valamint a festett címer egysége tekinthető. Mindez adja a bemutatott címereslevél kiemelkedő jelentőségét, amelyen eltér egymástól e kettő.

Ajánlott irodalom:

Sunkó Attila: Az Erdélyi Fejedelemség udvari hadszervezetének heraldikai ábrázolásai. KÖKÖSI NAGY MIKLÓS címereslevele. Turul 71. évf. 1998, 3–4. sz. 78–89.

Utolsó frissítés:

2017.04.12.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges