Az apák és fiúk küzdelme – Az Erdélyi Fejedelemség születése

A Magyar Nemzeti Levéltár és a Magyar Történelmi Társulat közös tudományos ismeretterjesztő sorozatának újabb előadása hangzott el április 14-én, kedden a Levéltári Délutánok programban. Ezúttal Oborni Teréz történész, az ELTE BTK Történeti Intézetének docense, „Sorsfordító évek. A keleti Magyar Királyságtól az Erdélyi fejedelemségig (1541-1571)” címmel tartott előadást a Bécsi kapu téri levéltári palota kiállító- és konferenciatermében.

Lakatos Bálint és C. Tóth Norbert témáinak folytatásaként Oborni Teréz az 1541 és 1571 közötti három évtized bonyolult és ellentmondásos történéseit mutatta be gazdagon illusztrálva, hangsúlyozva, hogy előadása a Mohács 500 emlékév részeként értelmezhető.
 

Előzmények

A mohácsi csatát követő évtizedek oszmán politikájának egyik fő törekvése az volt, hogy a Nándorfehérvártól Budáig tartó hódoltsági részt folyamatosan tágítsa. A két uralkodó (I. János és I. Ferdinánd) közötti ellentétek és a kirobbant polgárháború a hódítók érdekét szolgálta, ami fokozatosan vezetett az ország három részre szakadásához, így a Magyar Királyság korábbi területének csaknem 40 százaléka felett, mintegy 120 ezer négyzetkilométeren a szultán fennhatósága érvényesült. Az Erdélyi Fejedelemség születése is ebbe a folyamatba illeszkedett bele. A drinápolyi békéhez (1568) szorosan kapcsolódott az 1538. évi váradi szerződés alapján megkötött speyeri egyezmény (1570), amelyben II. János Zsigmond lemondott a magyar királyi koronáról, I. Miksa pedig elismerte, hogy a Magyar Királyság részének tekintett Erdély és a hozzá csatlakozó Partium felett fejedelemként János és utódai uralkodnak. Az előadó által nagyon részletesen, források ismertetésével bemutatott harminc esztendő alatt a Magyar Királyság fokozatosan három részre szakadt, és jogi értelemben megszületett az Erdélyi Fejedelemség.
 

Fotó: Lantos Zsuzsanna (MNL)

Terület és népesség

Az előadó hangsúlyozta, hogy a Magyar Királyság keleti felének leszakadása és az Erdélyi Fejedelemség születése alapvetően nem egy belső folyamat része volt, hanem azt döntő mértékben külső tényezők, nevezetesen az oszmán hódítók és a két uralkodó közötti konfliktusok együttesen határozták meg. Ez a folyamatot ugyanakkor tágabb értelemben a korabeli európai hatalmi viszonyok, a Habsburg és a Valois uralkodóházak közötti ellentétek, illetve a lengyelországi események is befolyásolták. A Magyar Királyság sorsát azonban elsődlegesen I. Szulejmán határozta meg, akinek döntése értelmében Izabella királyné és II. János Zsigmond a keleti országrészt kapta meg, szoros oszmán felügyelet alatt.
 

Az uralkodók és lakosok

Erdély három rendi nemzetből állt: a magyar nemesség, a székely határőrzők és a szász polgárok határozták meg a politika alakulását, amelyek mellett több nemzet (román, ruszin, örmény) élt a keleti országrészen. Az előadó több korabeli forrás alapján mutatta be a korszak szereplőjét, Izabella királyné személyét, az oszmánok befolyását és annak hatását az erdélyi politikai viszonyokra. Külön kiemelte Fráter György szerepét és személyiségét, a tevékenységének ellentmondásosságát, ami meghatározta a negyvenes években az erdélyi politika irányvonalát. Ellentmondásos politikája és a személye iránti bizalmatlanság vezetett később a meggyilkolásához.
 

Az alkotmány kialakítása

Az előadó részletesen ismertette az erdélyi politikai rendszer jellegzetességeit, amely korábban az országos általános rendi gyűlésnek alárendelten működött. Ez a folyamat évről évre fokozatosan kiteljesedett 1541 és 1545 között, és a rendi gyűlés önálló hatásköröket kapott. Az 1544-es tordai országgyűlésen a partiumi megyék döntést hoztak arról, hogy nem a pozsonyi országgyűlésre mennek, hanem elismerik Izabella és II. János Zsigmond hatalmát. Az előadó hangoztatta azon véleményét, hogy a Habsburg országrész története eddig nagyobb hangsúlyt kapott, miközben a keleti országrész korántsem kis területet (az ország csaknem fele volt) jelentett. Pedig – mint mondta – a korszak történetének megértéséhez elengedhetetlen a keleti országrész folyamatainak megismerése és megértése. A jogi, közigazgatási és gazdasági folyamatok, valamint az oszmán beavatkozás együttesen vezettek fokozatosan a keleti Magyar Királyság önállósodásához. 1556 és 1559 között teljesedett ki a keleti országrész szuverenitása, amelyet az egymás után alkotott törvények is megerősítettek. Ez alatt az időszak alatt létrejöttek a keleti országrész jogi alapjai, amelyekhez az ország több része (például Kassa és környéke) is csatlakozott.
 

Nemzetközi környezet

A diplomáciai folyamatok is függetlenedés folyamatát erősítették, a Habsburg uralkodók mindenféleképpen annak a rendezésére törekedtek, hogy ne legyen két királya az országnak, II. János Zsigmond mondjon le a választott királyi címről, a majdani titulusban Magyarország ne szerepeljen, és csak fejedelmi címet kapjon. Az 1564-ben uralkodói székbe ült I. Miksa rugalmasabb álláspontot képviselt, de alapvetően ő is azt akarta, hogy II. János Zsigmond ismerje el a főhatóságát. Az 1568-ban született drinápolyi béke egy nemzetközi megegyezést jelentett, amely a status quo szerint elhatárolta egymástól a dinasztiák területét a béke értelmében meghatározott nyolc esztendőre, de Erdélyben továbbra is a szultán szava volt a döntő. Az 1526 után elkezdődött folyamat 1571-ben zárul le, amikor a speyeri szerződés értelmében II. János Zsigmond lemondott a választott királyi címről, és helyette felvette az Erdély fejedelme címet. 
 

Fontos szerződés született

Az előadó részletesen ismertette az 1570. augusztus 16-án megkötött speyeri szerződés rendelkezéseit, annak következményeit. Az I. Miksa és II. János Zsigmond által megkötött, majd ratifikált szerződés rendelkezései lényegében nem tudtak érvényesülni, mivel Erdély sorsáról az oszmán uralkodók döntöttek. János Zsigmond 1571. március 14-i halála után a Habsburgok nem tudták érvényesíteni a Magyar Királyság keleti felére vonatkozó rendelkezéseket, miközben az erdélyi rendek török támogatással Báthory Istvánt választották meg fejedelmüknek. 

Az előadást itt lehet teljes terjedelmében megtekinteni: