A kutya az ember leghűségesebb társa
A hasznos és kedves négylábúak előkelő helyet vívtak ki maguk számára mind az állatok, mind az emberek világában. Ismerünk olyan híres kutyákat, mint Rin Tin Tin, Lajka, Kántor, Mancs. Tudunk neves történelmi személyiségek kedvenc kutyáiról, Odüsszeusz hűséges kutyájáról, Argoszról, Bonaparte Napóleon tacskójáról, Napóleonról, Viktória királynő spánieljéről, Dash-ről, II. Vilmos császár Erdmann nevű dakszlijáról, Churchill Rufus és II. Rufus névre hallgató uszkárjairól, Hitler németjuhászáról, Blondiról.
Kutyák szerepelnek az ókori hitvilágban, mitológiában is. Anubisz, az egyiptomi vallás kutyafejű halálistene volt. A görög mitológiából ismert az alvilág őre, Kerberosz (Cerberus), a háromfejű kutya. Kutyák éppúgy bekerültek a mesékbe (Egyszer volt Budán kutyavásár), mint közmondásokba (A kutya ugat, a karaván halad; Egyik kutya, másik eb), témái verseknek, regényeknek (Ady Endre: Kutyáim; József Attila: Kutyák csendje; Jack London: Éneklő kutya, Eric Knight: Lassie hazatér), megörökítették őket népdalokban (Azt a kutya mindenit a világnak), nótákban (Kis kutya, nagy kutya, nem ugat hiába), könnyűzenében (Elvis Presley: Hound dog), festményeken (Thomas Gainsborough: Midjam William Pointe és kutyája, Amber), szobrokon (Franklin D. Roosevelt kutyájával, Falával), de filmek is készültek róluk (Benji, Beethoven). Bármilyen meglepő, de levéltári iratokban is találhatók kutyákra, kutyatartásra vonatkozó adatok, részben a hasznosításukról, részben a megbecsültségükről, vagyis az emberi társadalomban történő szerepükről.
A kutya (Canis lupus familiaris), amelynek őse a szürkefarkas (Canis lupus) egy mára már kihalt alfaja lehetett, az ember első háziasított állatai közé tartozik. Domesztikációjuk története több tízezer évre nyúlik vissza, és szorosan összefonódik az emberi civilizáció fejlődésével.
Az emberek és kutyák közötti kapcsolat mindig is különleges volt: a kutyák sokoldalúságuk révén számos feladat végrehajtásában nyújtottak jelentős segítséget. A korai időkben a háziasított kutyák elsődleges felhasználási területe őrzés-védés és a vadászat volt. A különféle vadászkutyák – mint például az agarak, kopók, vérebek, vizslák – különböző módon segítették a zsákmány elejtését: míg az agarak gyorsaságuk, éles látásuk révén a préda követésében és elfogásában jeleskedtek, a kopók a vad felhajtásában, a vadász felé való terelésében segédkeztek, a kiváló szimatú vérebek a sebzett vad hatékony felkutatásában játszottak szerepet, a vizslák pedig a vad jelzését, majd a lelőtt zsákmány visszahozását végezték.
A vadászatot az őskorban elsősorban létfenntartási célból folytatták, és az elejtett állat minden részét felhasználták: húsát elfogyasztották, bőréből ruházatot, csontjából, agyarából, agancsából szerszámot és fegyvert készítettek. Az ókortól kezdve, mondhatni az újkorig mind külhonban, mind a történelmi Magyarországon a vadászat elsősorban az uralkodó osztály, a nemesség kiváltsága volt. A magyar nemesség is szívesen vadászott, a várak, várurak, nemesi udvarházak egyáltalán nem létezhettek vadászkutyafalka nélkül. A vadászat főúri szórakozásnak is számított, de az vadhúst is biztosította a konyhára. Erről több írásos emlékünk is tanúskodik.
Zrínyi Miklós szigetvári kapitány az 1561. október 10-én kelt levelében a következőket írta Oláhcsászár Miklósnak: „Vizslát örömest küldenék kegyelmednek, de én nekem most sincs annál egyéb kit kegyelmed adott, Bécsben meghiggye kegyelmed énnekem egyéb vizslát nem adtak.”
Somlyói Báthory István 1582. november 1-jén levélben fordult eszenyi Csapy Kristóf kállai főkapitányhoz, hogy egy agarat küldjön neki, mert mostanság kedvesebb ajándékot nem tud elképzelni a maga számára egy jó agárnál. Ugyanő 1591. augusztus 18-i levelében „Rőt Burda nevű veres vizsláját” szerette volna elkérni Csapytól. Bocskai István – a későbbi erdélyi fejedelem - 1582. július 20-án keltezett levelében ugyancsak Csapy Kristófot környékezte meg a következőképpen: „megszolgálom, ha kegyelmed egy jó futosó vizslát küldene”. Öcsei Barnyai Bálint pedig egy igen szép öreg hím agarat várt Csapy Kristóftól, minthogy neki csak nőstény agarai voltak. Bedeghi és berencsi Nyáry István felső-magyarországi főkapitány 1624 és 1626 között szentmiklósi udvarbírájához, Batáry Mártonhoz írt majd mindegyik levelében kihangsúlyozta, hogy az agarakat jól tartassa, hogy kövérek legyenek, és nyakörvet is készíttessen számukra. Nyáry István felesége, Telegdy Anna sem mulasztotta el 1625. január 10-én írt levelének utóiratában Batáry udvarbírót az alábbiakra figyelmeztetni: „Az mely agarakat küld oda uram őkegyelme, azokat kegyelmed jól tartson (sic), és akik falukon is vannak, azokat is jól tartsák, hogy mikor onnan őkegyelme aláhozatja, szépek lennének.”
Botra támaszkodó juhász és kutyája Bukóc (ma Bukovce, Szlovákia) helység pecsétjén
Jelzet: MNL OL, Pecsétgyűjtemény, Altenburger Gusztáv és Réső Ensel Sándor címer- és pecsétgyűjteménye (V 5), D. sorozat: Alap-, közép- és felsőfokú közigazgatási egységek pecsét- és bélyegzőlenyomatai, címerkivágatai. I. a. 1. 9. Bukóc/1
Madarakra célzó vadász és kutyája alakja Keresztéte (ma Borsod-Abaúj -Zemplén vm) helység pecsétjén
Jelzet: MNL OL, Pecsétgyűjtemény, Altenburger Gusztáv és Réső Ensel Sándor címer- és pecsétgyűjteménye (V 5), D. sorozat: Alap-, közép- és felsőfokú közigazgatási egységek pecsét- és bélyegzőlenyomatai, címerkivágatai. I. a. 1. 1. Keresztéte/1.
Földműves alakja előtte ugrándozó kutyával Kiszács (ma Kisač, Szerbia) település pecsétjén
Jelzet: MNL OL, Pecsétgyűjtemény, Altenburger Gusztáv és Réső Ensel Sándor címer- és pecsétgyűjteménye (V 5), D. sorozat: Alap-, közép- és felsőfokú közigazgatási egységek pecsét- és bélyegzőlenyomatai, címerkivágatai. I. a. 1. 5. Kiszács
Az alsóbb néprétegekbe tartozók, mesteremberek, városi polgárok, jobbágyok nem vadászhattak, és maguk számára vadászebeket sem tarthattak.
Homonnai Drugeth György az 1612. évi urbáriumban úgy rendelkezett, hogy homonnai uradalmában senkinek sem szabad agarakat tartani, nyulászni és vadászni. (MNL OL, Magyar Kamara archivuma, Urbaria et conscriptiones (E 156), Fasc. 109. No. 2/a. 234. oldal
Bizonyos tisztségviselők számára, mint a kenézek, soltészok, elrendelhették azonban a téli ebtartást és a kutyakölyök nevelését. A hencóci (Hencóc, Zemplén vm., ma Hencovce község Szlovákiában) soltész az 1664. május 4-én készült urbárium szerint „Ebeket nevelni is tartozik.” (MNL OL, Magyar Kamara archivuma, Urbaria et conscriptiones (E 156), Fasc. 68. No. 42.
Thököly Imre 1684. július 14-én Szerencsről keltezett levelében azt kérte makovicai uradalmának provizorától, Domik Menyhérttől, hogy az uradalomban a soltészoknak nevelésre kiosztott kopó kölyköket szedesse össze és bízza a makovicai pecérre, vagyis a vadászkutyákat gondozó, őket felügyelő és idomító személyre. (MNL OL, A Thököly- és a Rákóczi szabadságharcok levéltárai, A Thököly-szabadságharc levéltára, Thököly Imre iratai (G 2), II. 3. Thököly Imre levelei, 1684.07.14.)
A kutyákat sokszor képi ábrázolásokon láthatjuk viszont, megjelennek például nemesi és rangemelő adománylevélen is.
II. Ferdinánd 1630. január 5-én kiadott címereslevelében nemességet adományozott Treher András pozsonyi polgárnak és általa feleségének, Katalinnak, továbbá unokatestvéreinek, Treher Jánosnak, Györgynek, Farkasnak, Mátyásnak és Andrásnak. A pajzsban látható egy nyitott szájú, kilógó vörös nyelvű fehér kutya, amely a pajzs jobb oldala felé fordul, a hátsó lábaival zöld dombon egyenesen áll, nyakában nyakörvet visel. A címer sisakdíszén szintén a pajzsban ábrázolt kutya látszik.
A Treher Andrásnak adományozott címerkép
Jelzet: MNL OL, Jeszenák család levéltára, Jeszenák család lajstromozott iratai (P 1391), VI. sorozat, Fasc. V. No. 83. a.
A Buttler János Lajos részére kiállított oklevélben III. Károly magyar király grófi címet, továbbá magyar indigenatust adományozott neki, és címerét megerősítette. A címer sisakdíszén egy olyan fekete szelindeket, egy őrzésre, védelemre használt erős, nagytestű kutya képét láthatjuk, amely kiterjesztett ezüst és vörös sasszárny között ül, vörös nyelvét kiölti, nyakában arany nyakörvet, mellén tükröt visel.
Butler János grófi rangemelő oklevelén szereplő címerkép
Jelzet: MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címereslevelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel. Eredeti címereslevelek és nemesi iratok. No. 700. Pozsony, 1712. június 18.
A kutyák a nők körében elsősorban házi kedvencként szerepeltek. Esterházy Orsolyának Pikulina névre hallgatott egyik kedvenc kutyusa. A festő az úrnőről készült egyik festményen magát Pikulinát is megörökítette.
Esterházy Orsolya kiskutyájával
Jelzet: MNL OL, Esterházy család hercegi ágának levéltára, Vegyes iratok, Varia (P 113), IV. sorozat, B alsorozat, 34. tétel, No. 5.
A férjéhez, Esterházy Pálhoz 1681. május elején írt leveléhez mellékelt néhány sorából kiderül, hogy elvesztését mekkora csapásként élte meg.
Esterházy Orsolya levele férjéhez, Esterházy Pálhoz, 1681. május
Jelzet: MNL OL, Esterházy család hercegi ágának levéltára, Esterházy Pál nádor iratai (P 125) No. 353.
P. S. Kiemednek tudtára adni, az én legkedvesebb kiskutyám keserűségemre, igen nagyra, megdöglött szegény ma 7 órakor.
A szerető férj 1681 május 5-i levelében már tudatta is feleségével a jó hírt: „szereztem annál kisebbet, ez is vörös, s fehér foltos kutyácska, de az orra nem oly fitos, másképpen igen szép, s friss. Gyöngynek, azaz Perlinek hívják”.
De azt, hogy nemcsak a hölgyek, hanem a férfiak is megszenvedték kutyájuk elvesztését, jól példázza az alábbi irat. Radvánszky György ugyanis versben állított emléket hű és elsőrangú vadászebeinek, így enyhítve elvesztésük miatti fájdalmát. Radvánszky esetében fontos megemlíteni, hogy jól ismerte a kutyás „szakirodalmat.” Verséhez sokat merített Plinius (Caius Plinius Secundus Maior (Kr. u. 23/24 – Kr. u. 79.) Természetrajzából (Naturalis historia 8. könyv).
Radvánszky Györgynek egy szives barátjához küldet kopóiban lött kárvalásárúl szóló versekben foglaltt panasza (részlet)
Jelzet: MNL OL, Radvánszky család radványi levéltára (P 566), 1.osztály, IV. csomó, XV. No. 1.
Azt hozza természet kiki maga súlyát,
Sőt sokszor is titkos elméjének baját
Meghitt barátjának panaszolja s mondja,
Jaj-enyhétésének csak a lévén módja.
Te vagy pedig lelkem, szívemnek egy része,
kinek, tapasztaltam, oly jeles az esze,
Hogy szeressed aztat, ki téged is kedvel,
Vadászatban mulass magad is jó szívvel
Aesopus Xanthis kedves kutyájának,
Plinius Lisimachus jó vizslájának,
írásba foglalták jeles szép híreket,
Álmélkodásra való, hogy írják ezeket.
Durindes volt egynek urátul a neve,
Mely Lisimachusnak volt oly jeles híve.
Ura testit midőn égetni, hogy látta,
tűzbe ugrik, maga életét ott hagyta.
Castabanus béliek ebbel harcolni,
Albanus királyok oroszlánt fogni
szoktak. Elefántot, hogy kutya megöli,
azt Nagy Sándor király csudálva szemléli.
Egyiptomban ebek oly okosan élnek,
krokodilusoktól, mert egyedül félnek,
Nilus víziben futva és másként nem isznak,
lássad ezekben is, mely szép példát adnak.
Aldinát parnassus régenten siratta,
Minap Urpin hegye velem együtt látta
kutya miatt való egy úrnak szegény öccsének nagy kínját,
búslakodván azon, hogy elveszti faját.
Meg nem ítélsz azért, hogy kopókról szólok,
mely másoknál csekély és megvetett dolog.
Mi kettőnknél pedig igen jeles marha,
és mi nálunk annak becses nagy az ára!
Egyébféle marhát mindítig [mindig] vehetek.
minden mulatságra, ha tetszik, mehetek;
Lehet részem abban, kit kívánja szívem,
ha hogy vagyon pénzem és hozandja kedvem.
De jó ebet minálunk nem szoktak árulni,
s kedveskedésképpen nekünk azt küldeni,
A jó fajtú kölket, csak magunk tanítjuk,
megcsal a reménység, ha azt másba vetjük.
Ily kutyáim voltak Hangos, Sípos nevük (nevüek)
vadászimmal velem együtt olykor majd egy tálból évők,
melyek nyárban sokszor őzet kifárasztják,
s minden búmat könnyen elmémből kihajtják.
Volt ezekben jó vér, s nem tudtak hazudni,
melyeknek én többet cselédemnél hinni
szoktam; voltak ezek kedvem nevelői,
sok nyulaknak, őznek koporsót szerzői
Sokszor csudáltam én, mi okbul cselekszik,
Hogy kutyáknak eszét okosak némelyek nem hiszik,
Mondják bennek nincs azoknak semmiféle eszük elme-hasonlatosságot
Adott csak nyelv nélkül hiányosok ezek
Bánom, hogy nincs nyelvek, látnak okosságot.
Kopómban kiki tudta maga nevét,
Szomorú volt nem látván urának kedvét,
vég, ha tapasztalta. Ösmérik szavamat,
Tudják, ha én lőttem, szózatból flintámat.
Az ember felejti, kit azelőtt látott,
Térésben is olykor elveszti az utat,
ezek pedig engem jól megösmértenek,
Kalauz nélkül haza mindenkor tértének.
Kerestek szüntelen, mindnyájan télbe s nyárba szépen
lövés nélkül fogott vadat hagyták épen,
vízben is az őzet hamar kinyomozták,
prédájuknak jelét ordítással adták.
De imé jaj! már hogy ezen drága kincsem.
szomorú házamnál, s udvaromban nincsen,
Mert egy csupor farkas elállja útjokat,
felkoncolta őket, s megette csontjokat.
Óh te kegyetlen vad, átkozott bestia!
Hogy lettél kopómnak iszonyú hóhéra,
holott ökröt inkább adtam volna néked,
melyből éhgyomrod is jobban megtelheted.
Barátim is bánják, cselédem siratja,
szokott örömünknek ez keserves gátja.
Hegyek, völgyek erdők, ti is már sírjatok,
A levéltári anyagban a kutyatartásról árulkodó egyéb forrásokat is találunk.
Kutyaól alaprajza és homlokzatrajzai a 19. századból
Jelzet: MNL OL, Tervtár, Családi fondokból kiemelt tervek, Szunyogh család levéltára (T 49), No 5.
Marhaterelést, itatást, illetve a vevő és tőzsér vásári alkuját megörökítő jelenet a Komárom vármegyei Bábolna és Kajánd puszták 1756. évi birtokmegoszlási és mezőgazdasági térképén
Jelzet: MNL OL, Térképtár, Kormányhatósági fondokból kiemelt térképek, Helytartótanácsi levéltári térképek (S 12), Div. II. No. 7.
A kutyák háziasítása az emberiség egyik legeredményesebb és legsikerültebb vállalkozása volt. Farkasból lettek partnerek és barátok, akik sokoldalúan alkalmazkodtak az emberi elvárásokhoz. Nélkülük ma már elképzelhetetlen lenne az emberi élet. Jóllehet szerepük folyamatosan változik, állandó maradt viszont a kutyák és emberek közötti kölcsönös bizalmon, hűségen és szereteten alapuló különleges kapcsolat.
Köszönöm Kurecskó Mihálynak, Török Enikőnek és Tóth Ákosnak a források feltárásához nyújtott szíves és hatékony segítségét.
Új hozzászólás