„A köz szolgálatában szerzett érdemek jutalma” – a Szent István-rend
A Szent István-rend megalapítása idején a Habsburg Monarchia legjelentősebb kitüntetésének számított, amelyet polgári és egyházi érdemekért adományoztak „érdemdús és hűséges alattvalók számára”. Alapítója Mária Terézia volt, aki a magyar udvari kancellár, gróf Eszterházy Ferenc javaslatát támogatva döntött a rend létrehozása mellett. A rendbe nem csak magyarokat vagy a Magyar Királyság társult országaiban született egyéneket vettek fel, hanem nyitva állt a Habsburg Monarchia valamennyi tartományának elitje számára, sőt nem ritkán más államok uralkodóházainak tagjait is kitüntették.
A Szent István-rendnek három fokozatát állapították meg, a kitüntetettek nagykeresztet, középkeresztet és kiskeresztet kaphattak, és tagjai csak férfiak lehettek. Csupán az alapító, Mária Terézia jelentett kivételt, aki azonban 1765-ben hitvese, Lotharingiai Ferenc István német-római császár elhunyta után fiára, II. Józsefre ruházta át a rendnek a nagymesteri tisztét is. A rendtagok száma korlátozott volt, elhunytuk után a kitüntetés és a rendi jelvények visszaszálltak a kincstárra, amelyet ezután egy újabb, arra érdemesnek ítélt személynek adományoztak. A nagykeresztesek számát eredetileg húsz, a középkeresztesekét harminc főben állapították meg, a kis- vagy lovagkeresztesek pedig ötvenen lehettek egy időben. Mária Terézia nagymesteri időszakának másfél éve alatt 14–14 nagykeresztet és középkeresztet, illetőleg 18 kiskeresztet adományozott. Uralkodása végéig a három fokozatban 171 személyt 194 alkalommal tüntettek ki. A különbség onnan ered, hogy egyesek a rend különböző fokozatatait is elnyerték egymás után.
A kitüntetettek között voltak uralkodóházak tagjai, előkelő magyar, osztrák, cseh, németalföldi és itáliai családok leszármazottai, magas rangú és középrangú hivatalnokok. Ez utóbbiak különösen közel álltak a bécsi udvarhoz, vagy a helyi kormányszervek vezetői közé tartoztak. A kitüntettek egy részének érdemei így ismertek voltak az uralkodó előtt, akik vagy pártfogók javaslatára kerültek be a jelöltek közé, vagy saját maguk jelentkeztek a rend tagjai közé. Kérvényeikben részletesen indokolták, milyen érdemeket szereztek ők vagy felmenőik, miért méltók a kitüntetésre.
Ezek a kérvények a rend levéltárába bekerültek, akár ténylegesen felvették a beadóját, akár figyelmen kívül hagyták. Az iratokat sokáig Bécsben őrizték, mivel 1867-ig a mindenkori magyar udvari kancellár volt a rend kancellárja, így a levéltárat is a kancellária épületének egyik helyiségében tárolták. Az iratokat az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után Budapestre, a Miniszterelnökségre szállították be, majd a korábbi irattárat 1938-ban (a rend újraélesztési kísérletekor) átadták az Országos Levéltárnak, ahol azóta is őrzik a P 1058 törzsszám alatt.
Ebben a mai napig megtalálhatók a rend ügyeinek intézése során keletkezett ügyiratok, az adományozással kapcsolatos elfogadott és elutasított kérelmek is. A lajstromozott kérvényeknek a 18. század második felétől a 19. század első évtizedéig terjedő gyűjteménye több mint 350 ilyen kérelmet tartalmaz. Néhányan többször is nyújtottak be kérelmet, sőt akár egyszerre kettőt is, az egyiket Mária Teréziához, a másikat a társuralkodó II. Józsefhez címezve.
Martin van Meytens: Bánffy Dénes gróf, 1750 körül
Forrás: Wikipédia
Bánffy Dénes (1723–1780) erdélyi gróf azok közé tartozott, aki kétszer is megpróbálta elnyerni az érdemrendet. Kérvényében saját érdemeit felmenőinek érdemeivel kapcsolta össze, akik már több évszázada a magyar főnemesek közé tartoznak. A gróf a legelső erdélyi gubernátornak, a református Bánffy Györgynek (1661–1708) volt az unokája, majd 1755-ben konvertált, vagyis áttért a katolikus hitre. Közvetlenül katolizálása után 1755-ben Doboka vármegye főispánja lett, 1763 és 1773 között Küküllő, míg 1762 és 1777 között Kolozs vármegye főispáni címét is megszerezte.
Saját érdemeit szerényen említve folyamodott maga számára a nagykeresztért még a legelső ünnepélyes kitüntetés előtt. „Saját érdemeim, melyeket az elmúlt 15 évben különféle állami tisztségekben szereztem, túlságosan jelentéktelenek, semhogy egy ilyen magas rangú érdemrend reményével kecsegtessem magam...” Ennek ellenére bizonygatta nagymértékű hűségét, mivel az uralkodónő szolgálatára kész lenne nem csupán vagyonát, hanem „életét és vérét mindenkoron feláldozni”.
Bánffy Dénes gróf első kérvénye a Szent István-rend nagykeresztjének elnyeréséért, Nagyszeben, 1764. április 10.
Jelzet: MNL OL, Szent István Rend (P 1058), 2. tétel. Lajstromozott kérvények, No. 146.
Bánffy Dénes nem járt sikerrel, így tíz év múlva újból próbálkozott, ezúttal csupán a középkeresztért folyamodott. Ekkor már nem csak családjára és nagyapjára hivatkozott, hanem jóval hangsúlyosabban emelte ki negyed évszázados szolgálatát. Fontosnak tartotta azt is megemlíteni, hogy elsőként tér át családjából a katolikus vallásra, és ezért érdemes „az első keresztény [magyar] király emlékjelére”. A tékozlásáról ismert és botrányos viselkedésű gróf kérelmei nem jártak sikerrel.
Bánffy Dénes gróf második kérvénye a Szent István-rend nagykeresztjének elnyeréséért, 1774
Jelzet: MNL OL, Szent István Rend (P 1058), 2. tétel. Lajstromozott kérvények, No. 155.
A távoli tartományok nemesei kétségkívül nehezebb helyzetben voltak, mint azok, akik akár napi rendszerességgel megfordultak Bécsben, a bécsi udvarban. A főnemesi családok sarjai kérvényükben általában elegendőnek találták, ha csak annyit említenek, hogy a Habsburg Monarchia melyik dicső és neves famíliájából származnak. A kitüntetés iránti kérelem bizonyos mértékben formalitást jelentett, hiszen az uralkodó teljesen tisztában volt személyükkel és érdemeikkel. Így került a kiskeresztesek közé már 1764-ben, az első kitüntetéskor Esterházy Pál Antal, apjának, Esterházy Miklós hercegnek az érdemeire való tekintettel. 1769-ben már a harctéren szerzett sebesülései és „mindenkoron bizonyított ügybuzgalma” voltak fő érvei, amelyek meg is hozták számára a sikert, felvették a középkeresztesek közé – a nagykereszttel viszont csak jóval később, 1792-ben tüntették ki.
Esterházy Pál Antal kérvénye (1769. február 4. előtt)
Jelzet: MNL OL, Szent István Rend (P 1058), 3. Évrendezett kérvények. 1771. No. 6.
Akik nem a főnemesek közé tartoztak, azok sokkal részletesebb indoklásokat nyújtottak be, és nem csak a felmenőik érdemeire, hanem a köz szolgálatában eltöltött sokéves munkájukra is hivatkoztak. Ez utóbbi egybecsengett a Szent István-rend eredeti latin nyelvű jelmondatával: „Publicum Meritorum Praemium” – „A köz szolgálatában szerzett érdemek jutalma”. A rend levéltárában fennmaradt kérvények nem csak azt bizonyítják, hogy milyen rangosnak számított a Szent István rend már alapításától kezdve, hanem azt is, hogy az uralkodók milyen sikerrel „használták fel” a kitüntetéseket, érdemrendeket és -jeleket alattvalóik ösztönzésére.
Iratképek: Lukács-Berkesi Anikó (MNL)
Felhasznált irodalom:
Gödölle Mátyás–Pallos Lajos (szerk.): Szent István lovagjai. A legrangosabb magyar kitüntetés 250 éve. Kiállítási katalógus, Budapest, 2014.
Kökényesi Zsolt: Die bedeutesten politischen Stützen des Hauses Habsburg: Die Großkreuzler des Königlich-Ungarischen Sankt Stephans-Ordens zwischen 1764 und 1780. In: Kulcsár Krisztina–Forgó András (Hg.): „Die habsburgische Variante des Aufgeklärten Absolutismus”. Beiträge zur Mitregentschaft Josephs II., 1765–1780. "A felvilágosult abszolutizmus Habsburg-variánsa". Tanulmányok II. József társuralkodói időszakáról, 1765–1780. Wien, 2018. 95–117.
Kulcsár Krisztina: „nézzen leginkább a szeretetre” – Egy erdélyi főúri házasság.
Pandula Attila: A Magyar Királyi Szent István Rend (1764–1918, 1938–1945) és a Magyar Szent István Rend (2011– ). In: Gödölle Mátyás–Pallos Lajos (szerk.): Szent István lovagjai. A legrangosabb magyar kitüntetés 250 éve. Kiállítási katalógus, Budapest, 2014. 31–75.
Új hozzászólás