„Eszellöségén kévül semmi egyébb ki nem világosodott légyen” avagy Adolf Dániel esztergomi takácsmester esete az együgyű legényével
A hónap dokumentuma: 2025. május
2025.05.05.
Élt Esztergom sz. kir. városában egy takácslegény, aki meglehetősen habókos volt: ha rájött a bolondóra, kiszökött a város határába, s éjt nappallá téve gyakran több napon keresztül járta a hegyeket s a völgyeket földbe rejtett pénzek után kutakodva. Emiatt nemigen tudott szolgálatba állni: senki sem akadt, aki szívesen alkalmazta volna. Végül Adolf Dániel helybeli német takácsmester vette magához, ő is csupán szánalomból. Szegény feje! Nem is sejtette, hogy ezzel mit vállalt magára…
Történt pedig, hogy a takácslegény, becsületes nevén Benke József egyik alkalommal, visszatérvén a szokásos, hosszúra nyúlt bolyongásaiból, váratlan lépésre szánta el magát. Nem elégedett meg azzal, hogy csupán mesterének számoljon be – mint annyiszor előtte – a legújabb „felfedezéseiről”. Nem: ez alkalommal, ki tudja, milyen indíttatásból, tollat ragadott, s egy terjedelmesebb felterjesztésben a Magyar Királyi Udvari Kamarát is tájékoztatta minderről, bejelentvén, hogy tudomása szerint a korábbi évek során Esztergom sz. kir. városában több ízben is napvilágra kerültek ilyen (földbe rejtett) kincsek.
1827 december havát írták ekkor. A Kamara, a takácslegény bejelentésére, egy leiratot menesztett Esztergom városába, felszólítván benne a helybeli tanácsot, hogy vizsgálja ki az ügyet.
Következzék most, fordításban, a kamarai leirat (lásd 1. kép) szövege:
„40639
Bölcs és Megfontolt Urak!
Jóllehet a jelen [leiratunkhoz] csatolt bejelentésben foglaltak, meglehet, semmiféle hitelt nem érdemelnek – a bejelentést a jelenleg Stájerországban tartózkodó Benke József takácslegény intézte az uralkodóhoz arról, hogy évekkel ezelőtt Esztergom sz. kir. város földjében kincsekre leltek (az eredetiben átküldött bejelentés visszaküldendő!) –, s a bejelentés többi [része] is, különösen a bolygók könyvéről, s a hozzá hasonló, vagyon- s csodaszámba menő értéktárgyak megszerzéséről szóló csalóka, gyanúra okot adó részletek egyértelműen arra utalnak, hogy a bejelentő teljességgel elmeháborodott, mindazonáltal, minthogy ugyanő akként nyilatkozott, hogy mind a négy, kincstalálásról szóló történetet Adolf Dániel ottani polgártól hallotta, aki e történeteket szavahihetően (magabiztosan) adta elő, ennélfogva annak érdekében, hogy ezen ügy minden részletére fény derüljön (egyetlen mozzanata sem mellőztessen el), s hogy mindkét személy ez ügyben játszott szerepének feltárásával az uralkodó, illetőleg az [illetékes] kormányzati szervek, erre nézve, a továbbiakban már semmiféle aggodalommal ne terheltessenek, Kamaránk meghagyja a tanácsuknak, hogy Adolf Dánielt, városuk említett polgárát szembesítse mindazzal, amit állítólag a szóban forgó takácslegénynek, jelenlegi segédjének mondott a kérdéses kincsek felfedezéséről, s abban az esetben, ha továbbra is kitartana amellett, hogy mindez valóban így történt, akkor szólítsák fel arra, hogy állításának igazolására mutasson fel bizonyítékokat, s erről: a bizonyítási eljárás eredményéről (a tapasztaltakról) kormányszéküket [a maga idejében] hitelt érdemlően tájékoztassák.
A Magyar Királyi Udvari Kamara tanácsának Budán, 1827. december 24-én tartott üléséből
Zichy Károly gróf
Szögyémy Lőrinc s. k.”
1. kép
A Magyar Királyi Udvari Kamara leirata Esztergom sz. kir. város tanácsához.
Buda, 1827. december 24.
MNL-KEML-IV.1001.g. 1828.1.45. sz.
A tanács a karácsonyi ünnepeket követő ülésén tárgyalta a leiratban foglaltakat, s a Kamara utasításának eleget téve azonmód intézkedett is: még az üléséből kirendelte Pinke István városi kapitányt és Kiss Mihály főügyészt azzal a megbízással, hogy keressék fel a takácsmestert, és tudakolják meg tőle: a legénye valóban tőle szerezte értesüléseit az említett kincsek megtalálásáról, vagy sem.
Egy hétre rá (ekkor már az új esztendő: 1828 januárjában járunk) a tanács kirendelt tagjai, megbízatásukat, már le is bonyolították; jelentésükből, melyet a tanács egy hónappal később, egy február elején kelt felterjesztéséhez csatolva továbbított a Kamarához, egyértelműen kiderült, hogy a Kamara meglátása, a takácslegény elmeállapotát illetően, teljesen megalapozott volt (az alábbiakban közreadjuk a szóban forgó jelentés szövegét – lásd 2. kép –, ugyancsak fordításban):
„1828 1 45
Tekintetes Városi Tanács!
Alulírottak a Magyar Királyi Kamara múlt évi 40639. számú leiratára – ezen leiratot a Kamara azon utasítással menesztette a tanácsukhoz, hogy az uralkodó meghagyására behatóan vizsgálódjanak a tudomására jutott kincsleletek ügyében (azon kincsekről van szó, melyekre állítólag a városuk földjében leltek rá, s melyek létéről városuk egyik takácslegénye: Benke József értesítette az uralkodót) – a következőket jelentik (jelentésükhöz egyszersmind csatolják a szóban forgó leiratot, valamint az uralkodó említett rendeletét): tanácsuk vonatkozó határozatának értelmében, a határozatban foglaltak szerint eljárva folyó év január 5-én, a városházában összeülvén, Adolf Dániel városi takácsmestert a mondott kincsekre nézve kifaggattuk: a [takácslegény által készített] beadványt pontról pontra haladva felolvastuk neki, melyekkel kapcsolatban a takácsmester az alábbiakat válaszolta:
a beadvány 1–4. pontjaiban foglaltakat illetően semmiféle tudomással nem bír, azokról ő is csupán a [kincseket] bejelentő legényétől, az említett Benke Józseftől értesült;
az 5. pontban foglaltakra nézve: egyik alkalommal a szőlőskertjében megjelent a legénye, ahol is megpillantott egy hatalmas szikla[tömböt], s azonmód arról kezdett el fantáziálni neki, hogy alatta nagy mennyiségű pénz van elrejtve, és minden igyekezetével azon volt, hogy azt a sziklatömböt elhengerítse, s az alárejtett pénzt megszerezze. S [minthogy hasztalan próbálkozott vele], elborult az agya, s hevesen és kitartóan kérlelve őt arra buzdította, hogy próbálják meg egyesült erővel elmozdítani a sziklatömböt. Jómaga ezt hallván, annak tudatában, hogy már korábban is látta: a legénye zavart elméjű ember, mosolyogva azt válaszolta neki, hogy ezen herkulesi munka elvégzésére kőfejtő szerszámokra lenne szükségük, melyek [beszerzésére] azonban pénz szükségeltetik, s jómaga, rossz anyagi helyzete miatt, ezen költségeket, melyek könnyen meglehet, hogy akár 3 forintot is elérhetnek, nem tudja vállalni. Legénye, minderről – ti. hogy ő, az ura s mestere, ennyire csekély anyagiakkal rendelkezik – értesülvén, annak érdekében, hogy a szóban forgó sziklatömb elmozdítására vonatkozó tervét végre tudja hajtani, s a pénzhez, mely állítása szerint ott, [a földben] rejtőzik, hozzá tudjon férni, újabb ötlettel állt elő, s [azt megvalósítandó] kérte, hadd mehessen el, anélkül azonban, hogy felfedte volna: hová s milyen célzattal készül útra kelni. S el is távozott; néhány hónapra rá aztán visszatért hozzá, hozván magával 3 forintot, s ezen összeget elegendőnek vélvén ahhoz, hogy a sziklatömb elgörgetését végre tudják hajtani, hevesen ostromolni kezdte őt, hogy lássanak már [végre] munkához – hanem ő a legénye amúgy látszatra igen méltányosnak [tartható] kérésével [egyáltalán] nem tudott rokonszenvezni, minthogy [azt nem lehetett volna] anélkül [teljesíteni], hogy a szőlőskertjében tetemes kár ne keletkezzék: ti. hogy a szőleje jelentős részét [próbálkozásaik során] ne változtassák át [valóságos] kőfejtővé.
A 6. pontot illetően [pedig]: kijelenti, miszerint arról, hogy városuk földjében állítólag imitt-amott elásott pénzek [rejtőznének], [többek között] az [Esztergomból] Tát községbe vezető út mentén – utóbbiak mennyiségét a legénye igen tetemesnek: 7 szekérnyire becsüli – jómaga semmit sem tudott, azokról csupán a legénye révén értesült, aki az efféle pénzleletekről, szokása szerint, [gyakorta] fecsegett neki.
A fentebb [mondottakkal] kapcsolatban megismétli: legénye egy zavart elméjű ember, aki emiatt itt, Esztergomban nem igen talált volna meg a helyét, jómaga is csupán könyörületből tartotta [magánál]; továbbá: az is a gyengeelméjűségére vall, hogy időnként teljes napokat és éjszakákat tölt el a városuk földjébe rejtett pénzek keresésével, hegyeket, dombokat, völgyeket jár be [ilyenkor] keresztül-kasul, s mikor onnan hazatér, gyakorta mondogatja: nem szeretne csekély vagyonnal bíró alacsony rangú valaki lenni, hanem csakis nemesember, sőt egyenesen gróf vagy herceg lesz belőle. Mindezeket alázatosan jelentvén maradunk Esztergomban 1828. február 4-én a tekintetes városi tanács alázatos szolgái:
Pinke István kapitány s. k.
Kiss Mihály főügyész s. k.”
2. kép
Pinke István kapitány és Kiss Mihály főügyész jelentése Esztergom sz. kir. város tanácsához.
Pinke István kapitány és Kiss Mihály főügyész jelentése Esztergom sz. kir. város tanácsához.
Esztergom, 1828. február 4.
MNL-KEML-IV.1001.g. 1828.1.45. sz.
Szegény takácsmester! Elképzelhetjük, hogy mit élhetett át a kihallgatása során! Nyilván nem lehetett számára túlságosan kellemes, hogy egy ilyen procedúrának kellett alávetnie magát (ráadásul annak tudatában, hogy azt a legfelsőbb szinten rendelték el!); hogy bizonygatnia kelljen: az elrejtett kincsek megtalálásáról szóló fantasztikus történeteket nem tőle hallotta a legénye, hanem éppenséggel fordítva: a legénye volt az, aki ezekkel a fantazmagóriákkal előállt; hogy számolnia kelljen annak eshetőségével, hogy még anyagi kár is érheti, ha a szőlőskertjében a legénye hozzálátna a kincsek utáni kutatáshoz; stb.
S mindezt akkor kellett elszenvednie, amikor amúgy is komoly problémák nyomasztották. Anyagi természetű gondok voltak ezek, mi mások is lettek volna. Több mint hat éve már, hogy leégett a háza (egyik legényét vádolták meg a felgyújtásával), s legalább öt éve, hogy a megrongálódott épülettől, mert mást nem tehetett, megvált. Azóta pedig hasztalanul próbálkozott azzal, hogy újra saját otthonra leljen.
Az adólajstromokból kigyűjtött adatok szerint ez időtől kezdve mások házában élt, idegen szállásokon. Hátralévő élete során végiglakta csaknem az egész várost: egy ideig a város külső részeiben: a Terézvárosban, aztán a Tabánban volt elszállásolva, majd a belső részekben, a különböző fertályokban (a vonatkozó adatokat, valamint az egyéb vele kapcsolatos életrajzi adalékokat lásd az írásunk végéhez csatolt Függelékben).
Pedig annak előtte nemigen szűkölködött az anyagiakban. Akkortájt még tisztességgel meg tudott élni a mesterségéből. Erre ékes bizonyíték lehet az alábbi eset: 1812 áprilisában a zselizi grófnak, Eszterházy János Károlynak a hitvese: tolnai Festetich Rozina grófné megbízta a takácsmestert azzal, hogy háztartása számára készítsen asztali kendőket és abroszokat. A mester felvállalta a munkát, s legényeivel rövid időn belül hozzá is kezdett a kendők szövéséhez. Vállalása nagyságát jelzi: több mint 5 hónapra, s hét legénye szorgos közreműködésére volt szüksége ahhoz, hogy a szövéssel végezzenek! S minthogy nem volt egyszerű dolog a munkájuk végére jutni (a mester állítása szerint a szövéshez kapott lenfonalak gyatra minőségűek voltak), így a kész termék ára, azaz a járandóságuk, melyet a mester a munkájukért kért, meglehetősen borsos összeget, összesen 180 forintot tett ki (ebben szerepelt, plusz költségként, a fonalak felcsévéléséért, kezelésükért – keményítőt tartalmazó vizes oldattal való átitatásukért –, valamint a textil anyagába szövendő minták sablonjainak az elkészítéséért igényelt összeg is).
A történet báját persze az adja, hogy a mesternek, az említett járandóságáért, külön meg kellett küzdenie. A gróf ugyanis nem akarta átvenni a kész terméket, minthogy sokallta az előállításukért kért bért. Hónapokon át húzódott átadás-átvételüknek az ügye. S ez alatt egyre csak nőtt annak a veszélye, hogy a kész textíliák – melyek, hosszukat tekintve, összesen 89 rőföt (mintegy 54-55 métert!) tettek ki – tönkremennek (a textíliákat ugyanis záros időn belül ki kellett volna mosni, majd fehéríteni, nehogy a fonalak kezelésére használt keményítő „megegye” az anyagukat). Mindent összevetve: a mesternek majd egy évébe telt, míg a pénzéhez végül hozzájutott…
Minderre (megrendült anyagi helyzetére) vélhetően az a magyarázat, hogy ez idő tájt már idős ember lehetett (az egyik korabeli – 1816. évi – forrásunk már „élemedett” korúként említi; történetünk idején már a második házasságát élte: új hitvesével, Balla Katalinnal ekkortájt már 24 éve voltak frigyben), s emiatt minden bizonnyal már ritkábban vállalt fel komolyabb munkákat.
Egy idő után (1844/45-től kezdve) aztán nyomát veszítjük a forrásokban (az adólajstromokban, de másutt is). Nem tudjuk, életének utolsó szakaszát hol, kinél töltötte.
Egy biztos: 1852-ben még életben találjuk. A második felesége halálakor felvett halotti anyakönyv ugyanis ekként fogalmaz: „Vixit in matrimonio annis 48.”, azaz ’48 évig élt házasságban’ – ti. vele. Valóságos aggastyán lehetett már ekkor.
Forrásaink szerint 1850–1853 között az egyik lánya (Rozália) a férjével, Singer Péter esztergom- vízivárosi szappangyártómesterrel s annak egyik rokonával (még bizonyosan) Esztergom-Vízivárosban lakott. Nem kizárt, hogy a leány, a szokásoknak megfelelően, idős apját magukhoz vette. S ez esetben a szóban forgó rokon személyében, meglehet, a takácsmestert kell tisztelnünk.
Rozália élete végén, ha nem tévedünk, Nyitra városába költözött – abból gondoljuk ezt, hogy a végakaratát, 1862-ben, e városban foglaltatta írásba –, s ahová, ha ugyan még életben volt, az agg takácsmester is követhette...
*
A fenti történetünkkel kapcsolatban egy kérdést kell még tisztáznunk.
Az kérdés pedig így szól: a Kamara miért érezte szükségét annak, hogy a takácslegény által említett kincsleletek ügyében lefolytassa a vizsgálatot, annak ellenére, hogy számára is nyilvánvaló volt – s melynek, mint fentebb olvashattuk, hangot is adott –, hogy a legény összes állítása képtelenség, minthogy azok nem mások, mint egy láthatóan elmeháborodott személy agyszüleményei.
Ennek oka véleményünk szerint az, hogy a Kamara, az előírásoknak megfelelően, biztosra akart menni. Ugyanis a korabeli törvényi szabályozás értelmében, kincsek vagy értékesebb leletek napvilágra kerülésekor, komoly pénzek forogtak kockán. Ti. a leletek megosztásra kerültek a királyi kincstár, valamint a lelet bejelentője vagy megtalálója és a lelőhelyet magába foglaló ingatlan tulajdonosa között, mégpedig – a hatályos rendelkezéseknek megfelelően (a Magyar Királyi Helytartótanács 1813. augusztus 3-án kibocsátott 18788. sz. rendelete, illetve annak 1815. évi 10308. sz. megerősítése értelmében) – egyharmad-egyharmad arányban. S ebből kifolyólag, nagyobb mennyiségű pénzérmék vagy valódi ritkaságok napvilágra kerülésekor megvolt az esélye annak, hogy mind a kincstár, mind pedig a kincset bejelentő személy és az ingatlantulajdonos anyagilag jól járjanak. (A fenti rendeletek azokra a leletekre vonatkoztak, melyek értéke elérte vagy meghaladta a 150 forintot. Ennél kisebb értékű leletek esetében a korábbi – az 1787. és 1792. évi – szabályozások voltak az irányadóak. Utóbbi szerint a kis értékű leletek, amennyiben olyan ingatlan földjéből kerültek elő, mely ingatlan városi polgár tulajdonában állt, a városi pénztár, az ingatlan tulajdonosa, valamint a leletek megtalálója között oszlottak meg, hasonlóképpen egyharmad-egyharmad arányban; ellenben, ha városi közösségi tulajdonban lévő földben bukkantak rá a leletekre, akkor azokat a városi pénztár és a megtaláló között osztották meg, mégpedig kétharmad-egyharmad arányban. S utóbb megszabták a kiosztás módját is: korábban az rendszeresen természetben: „in natura” történhetett; később azonban – lásd a fentebb említett 1813. évi rendeletet – már tekintetbe vették, ha a kincsleletek egyedi, numizmatikai szempontból ritka vagy értékes darabokból állnak, s ez esetben, értéküket felbecsülvén, az illető hányadok érték szerint: „in valore”, azaz pénzben – nemesfémértékük szerint átszámított összegben – kerültek kiosztásra. S ettől kezdve a kincsleletekkel kapcsolatos összes ügyek és tennivalók intézése rendeletileg is a Magyar Királyi Udvari Kamara feladata lett.)
Zárásként pedig hadd hívjuk fel a kedves olvasó figyelmét még egy dologra. A fentebb ismertetett eset: a történet a nem létező kincsekről, egyáltalán nem volt kirívó vagy egyszeri. Korábban is megtörtént, hogy földbe rejtett kincsekről szóló álhírek kertek szárnyra. Az esztergomi városi tanácsülési jegyzőkönyvek három ilyen esetről is beszámolnak. Vegyük sorra őket: 1793-ban a híresztelések szerint Schirmitz József esztergomi nyereggyártólegény nagy értékű: mintegy 30 ezer (!) forintra becsülhető kincset talált; 1795-ben Fehérváry Pál esztergomi kereskedő azt állította, hogy a városa és a Dorog település között elterülő földekben tetemes mennyiségű pénz rejtőzik; 1799-ben pedig arról érkezett bejelentés, hogy Esztergom városában, a Reiszl-féle ház egyik kútjában igen értékes drágaságok fekszenek. Utólag azonban, az elrendelt vizsgálatok során, egytől-egyig hamisnak bizonyultak a fenti híresztelések. S akkor mégis, miért ültek fel az emberek ezen kétes eredetű híreknek? Minden bizonnyal a remélt jutalom csábította őket, a bejelentőket – hacsak nem voltak maguk is, történetünk takácslegényéhez hasonlóan, kissé – vagy talán nagyon is? – ütődöttek.
S miért is érdekes mindez? Azért, mert a jegyzőkönyvek ezek szerint egyetlen olyan esetet sem rögzítettek, mely arról szólna, hogy Esztergom városában valóban találtak földbe rejtett kincseket: a vonatkozó városi jegyzőkönyvekben – az 1701 és 1879 között felvett jegyzőkönyveket faggattuk ez ügyben – egyetlen egy ilyen adatra sem sikerült bukkannunk!
Persze, az okokat keresve, nem kell sokáig találgatnunk. Rögtön adódik a magyarázat: nyilvánvalóan akkoriban is napvilágra kerültek efféle kincsleletek, s bizonyára ez sokszor megeshetett, csak éppen az efféle „felfedezésekről” nem tettek bejelentést. Nem, mert a bejelentésért járó jutalomnál is busásabb haszonnal kecsegtetett, ha a bejelentők maguk értékesítették a földben lelt értékeket. S nem lehet kérdéses, hogy alkalomadtán igencsak szép haszonra tehettek szert. Gondoljunk csak a múlt század nagy leleteire, köztük az Esztergomban talált két legjelentősebb éremleletre: 1926-ban, a Bibliotheca mellett futó utcában, árokásás során, XVI. századi ezüstpénzekre bukkantak, melyekből több mint 10 ezer darabot gyűjtöttek össze; 1973-ban pedig a Szamárhegyen, egy dózer által megbolygatott földbe rejtett cserépedényből, egyebek mellett 570 pénzérme (zömében XVI. századi veretek) kerültek napvilágra – az efféle leletek igen jelentős értéket képviselnek! S számolnunk kell annak eshetőségével, hogy a múltban is kerülhettek elő hasonló leletegyüttesek, akár nagyobb számban is.
Méltán borongott hát anno emiatt az Esztergom és Vidéke (1889. évi 48. sz.) cikkírója: „Többnyire pénzmaradványok jutnak felszínre, melyekből vajmi csekély kerül az illetékes gyűjtők kezeihez. A régiség gyűjtők többnyire üzleti szempontból kapkodják össze a talált tárgyakat és rendesen érczérték szerint nyújtják a hasznot, – az oroszlán részt természetesen a magok számára tartva fenn. Régi érmeink eddig hosszú időn keresztül nagyrészben beolvasztó aranymivesekhez kerültek, vagy pedig házalók kapzsi kezéhez, a kik Pestre vagy Bécsbe adták a jutányosan szerzett matériát. Ezeknek nincs érzékük és hajlamuk a történeti becset mérlegelni; sőt a gondos megőrzésre czélzó szándék, más értelmesebb egyén biztatására is csak addig tart, mig a gyűjtemény elárusitására legtöbbet ígérő vevő akad…”
Ebben egyébként közrejátszhatott az is, hogy a korabeli törvényi szabályozás meglehetősen engedékeny volt azokkal szemben, akik bejelentési kötelezettségüknek nem tettek eleget.
A fentebb már szóba hozott (1813. évi) helytartótanácsi rendelet értelmében ugyanis a kincsleletek eltitkolóinak mindössze azzal a büntetéssel kellett számolniuk, hogy az őket amúgy ilyenkor megillető harmadrésztől elesnek; sőt, amennyiben bebizonyosodott, hogy közrendűek s tudatlanságuk okán, minthogy nem ismerték a vonatkozó felsőbb rendelkezéseket, vagy egyéb, nekik fel nem róható okok miatt mulasztották el bejelentésüket megtenni, akkor még kevésbé bűnhődtek, ti. ez esetben a rájuk eső harmadrész egyharmadát mégiscsak megtarthatták, s csupán a kétharmadát vették el tőlük!
Idővel aztán a szükség rászorította a kormányzatot, hogy nagyobb szigorral járjon el a kincsleletek eltitkolóival szemben. Az 1872. május 19-én kibocsátott 14136. sz. belügyminisztériumi rendelet már komolyabb szankciókkal sújtotta őket: „a kincstalálók eltitkolás esetében nem csak az őket megillető részt veszítik el, hanem a bíróság belátása szerint súlyosabb megtorlásnak is [ki]teszik magukat”. S emellett ezen szabályozás már azzal is számolt – ne feledjük, a honi múzeumalapítások lázas időszakában járunk! –, hogy a napvilágra került leletek tudományos értéket is képviselhetnek, ennélfogva szorgalmazta, hogy a régészeti vagy művészettörténeti szempontból értékesnek tartott darabok az illetékes tudományos intézetekhez kerüljenek.
Esztergom, 2025. május 5.
Iván László történész-levéltáros MNL KEVL
Függelék
Az alábbiakban felsoroltuk a történetünk központi alakjára: Adolf Dániel esztergomi takácsmesterre vonatkozó életrajzi s egyéb adatokat – gondolván a családfakutatókra, illetve mindazokra, akiket a részletek is érdekelnek.
A takácsmester 1799-ben tűnik fel a forrásainkban (tehát nem ismerjük sem a származását, sem az előéletét):
1799. január 29. Esztergom sz. kir. városában házasságot kötött Wohlreich (Vollreich) Máriával, Wittmann József özvegyével. Az özvegy ez idő tájt már a 39. életévében járt. Három (közös) gyerekük született, sorban: Rozália (1799 augusztusában), János (1801 júniusában) s Katalin (1803 májusában).
1799 decembere. Városi polgárjogért folyamodott, melyet meg is kapott.
1803 decembere – 1825 áprilisa. Az adólajstromok szerint saját házzal bírt, nevezetesen: Esztergom sz. kir. városában, az 5. fertályban, a Hosszú soron (a mai Simor János utcában; s volt egy szőleje is fent a szőlőhegyen).
1805. október 5. Felesége időnek előtte (45 évesen) elhalálozott. A takácsmester, három kisgyermekkel, nem sokáig maradt egyedül: a korban egyáltalán nem kirívó módon csakhamar, néhány hónapon belül, újra asszonyt hozott a házhoz. Új hitvese, név szerint Balla Katalin, jóval fiatalabb volt nála (mintegy 21 éves lehetett akkortájt). Az ő oldalán élte le öregedő éveit. Csaknem fél évszázadon át volt hűséges társa: 1852-ben, 48 évnyi házas együttlét után ragadta el tőle a halál.
1808 novembere. Az első felesége özvegy édesanyjának (Till Rozáliának, Vohlreich János özvegyének) a halálát követően a városi törvényszéktől az őt mint gyámatyát megillető vagyonrész kiadatását kérte.
1812–1813. Eszterházy János Károly gróf hitvese (tolnai Festetich Rozina grófnő) számára asztalkendőket és abroszokat készített.
1816 januárja. Vonatkozó forrásunk már élemedett korúként említi, annak kapcsán, hogy a helybeli „polgári katonaságtól” (a város által létrehozott katonai egylettől) érkezett felszólításnak – kora („éltessége”), illetve rossz egészségi állapota miatt – nem engedelmeskedett. A takácsmestert emiatt megbüntették (minthogy megjelenési kötelezettségének nem tett eleget, pénzbüntetésre ítélték). Kérésére aztán büntetését elengedték. Ellenben az egyleti díj („közönséges költségek”: összege 10 forint) megfizetése alól nem nem mentesítették.
1816–1817. Egyik mestertársa (név szerint Litsauer János) Király nevezetű legényével összeszólalkozott. Az ügyet a városi takácscéh megpróbálta kivizsgálni, ám a takácsmester a céh felszólításának nem tett eleget: nem járult a színe elé – ezért büntetésül kilátásba helyezték, hogy mestersége űzésétől el fogják tiltani.
1820 júliusa. A városi törvényszéken pert indított a szomszédja: Edenberger András özvegye ellen a házához tartozó kert visszaszerzéséért. A kertet annak idején (1795 előtt) a ház akkori tulajdonosa: Végh Ferenc adta zálogba Edenberger András mészárosnak, s mely után ő (a takácsmester) mindvégig: azaz 22 éven át (tehát 1798-tól) fizette az adót (a háznak abban az időben – az 1798-at követő néhány évben – Vittman Jakab takácsmester özvegye volt a tulajdonosa).
1821 májusa. Rozália nevű lánya (Singer Péter vízivárosi szappangyártómester hitvese) eljárást kezdeményezett ellene annak érdekében, hogy az anyai örökségéhez hozzájusson (egy szőlőskertről volt szó, pontosabban – minthogy a szőlőskertet idővel elcserélték – a csereügyletből származó bevételről).
1821. június 24. Gyanús körülmények között leégett a háza. Két legényét, ezzel kapcsolatban, beidézték kihallgatásra, de egyikük ez elől megszökött – mint utóbb kiderült, Kunszentmiklósra. (A gyanú ezzel reá terelődött: ti. hogy ő lett volna a tűz okozója. S nem is alaptalanul: az ügy kivizsgálása során az akkori viselkedése ugyanis valóban gyanúra adott okot: ti. a híresztelések szerint mielőtt a lángok felcsaptak volna, az összes ruháját, „noha azokra szüksége nem volt”, a ház padlásáról lehordatta.) Ezen legénye szlovák származású lehetett: egyik ránk maradt levelét ugyanis szlovák („tóth”) nyelven írta. A takácsmester a házát utóbb (1822 márciusa előtt) eladta egy nagymarosi gazdának.
1822 márciusa. Singer Péter szappangyártómester pert indított ellene, hogy az adósságát rajta behajtassa (a takácsmester 130 forinttal tartozott neki).
1825 novembere. Eljárást indított, hogy Konedl Antaltól, aki az adósa volt, a tartozását megvegye.
1826 tavaszától már bizonyosan nem rendelkezett saját házzal. Az adólajtromokból gyűjthető adatok szerint ettől kezdve egy-egy esztergomi család fogadta be, s nyújtott neki hosszabb-rövidebb időre (néhány évre) szállást – életének ebben a szakaszában lakott a Terézvárosban, a Tabánban, majd az első, aztán újra az ötödik, majd a hatodik, majd ismét az ötödik s végül a negyedik fertályban.
1827 decembere előtt. Egyik legénye, név szerint Benke József írásbeli bejelentést tett a Magyar Királyi Udvari Kamarának arról, hogy annak idején, Esztergom sz. kir. városában, kincseket találtak. (A legény a bejelentést követően külhonba: Stájerországba távozott, s többé nem hallunk felőle.) Az állítólagos kincsleletekkel kapcsolatban utóbb a takácsmestert, a városi tanács meghagyásából, kifaggatták.
1845 áprilisa. Hitvese: Balla Katalin eljárást indított azért, hogy – 1807-ben eltűntnek nyilvánított – nővére: Balla Erzsébet után az őt megillető örökségi tőkevagyonhoz hozzájusson. Próbálkozása sikerrel járt: három hónapra rá, Singer Péter kezességvállalása mellett, meg is szerezte a mondott összeget (az összeg átvételéről kiállított nyugtatványon a takácsmester aláírása is olvasható).
1850–1853. Rozália nevű leánya a férjével, Singer Péterrel s annak egyik rokonával Esztergom-Vízivárosban lakott, a 28. sz. házban.
1862 márciusa. Ugyanezen leánya Nyitra városában végrendeletet tett (a német nyelven írott dokumentum kivonatban maradt ránk), melyben mind az esztergom-vízivárosi, mind pedig a királyi városi plébániatemplomra 100–100 forintot hagyott a célból, hogy halálának napján gyászmisét mondassanak az emlékére.
Felhasznált források:
MNL Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára:
IV.1001. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai
a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1701–1849.
g. Tanácsi iratok, 1700–1849.
IV.1003. Esztergom sz. kir. Város Adóhivatalának iratai
b. Hadi-és háziadó lajstromok, 1739–1843.
e. Háziadó kivetési lajstromok, 1747–1848.
Vagyonösszeírási lajstromok, 1803–1847.
IV.1007. Esztergom sz. kir. Város Törvényszékének iratai
a. Törvényszéki jegyzőkönyvek, 1787–1849.
IV.1101. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai
a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1850–1871.
b. Tanácsi iratok, 1850–1871.
IV.1102. Esztergom sz. kir. Város Adóhivatalának iratai
c. Hadi-és háziadó jegyzőkönyvek, 1850–1855.
IV.1402. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai
a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1872–1876.
b. Tanácsi iratok, 1872–1876.
V.21. Esztergom-Víziváros iratai 1848–1893.
Esztergom sz. kir. város római katolikus keresztelési anyakönyvek, 1774-1824:
Esztergom sz. kir. város római katolikus házassági anyakönyvek, 1709-1856:
Esztergom sz. kir. város római katolikus halotti anyakönyvek, 1788-1866:
Irodalom:
Esztergomi régiségek. In: Esztergom és Vidéke 1889/48. sz. 3.
Horváth István–H. Kelemen Márta–Torma István: Komárom Megye Régészeti Topográfiája. Esztergom és a Dorogi Járás. Budapest, 1979.
Szepessy Géza: Egy esztergomi pénzlelet a XVI. századból. In: Numizmatikai Közlöny 1969– 1970. 75–76.
Új hozzászólás