Szabó elvtárs nem tudott elszaladni – a tiszaigari tanácselnök tragikus farsangja

Tiszaigar Jász-Nagykun-Szolnok vármegye északkeleti szélén, Tiszafüredtől 10 kilométerre délkeletre fekvő község, amely az 1949-es népszámlálás szerint 1659 fős lakossággal (2022: 753) rendelkezett. 1950-ig Heves vármegye része volt.

A települést a két világháború között Hering/Heringh János, a II. világháború után a Néprajzi Múzeum kiállítása miatt ismerhették meg az érdeklődők.

Hering János

Forrás: Egri Népujság, 1929. január 15. 2.

A tiszaigari földbirtokos[1] (Virág Zsolt szerint: helyi szűcsmester, felvásárló-kereskedő)[2] 1928-ban egy 24 oldalas füzetet adott ki, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy a Föld nem mozog.[3] Számos találmánya volt (pl. hókotró, „készülék a szelelőrosta egyenlő hajtásának jelzésére”, „talajmegmunkáló-gép”).

Kiállítás

1950-ben rendezett kiállítást a Néprajzi Múzeum „Tiszaigar egy alföldi proletárfalu” címmel.

A falu kiválasztásának okairól az alábbiakat tudhatjuk: „1. Tiszaigar alföldi agrárproletár falu, amelynek határa háromnegyed részben nagybirtok volt, [társadalmában] nagy gazdasági és társadalmi különbségek voltak. 2. Hatalmas változások mentek végbe az utolsó száz év alatt a földrajzi környezetben is (előbb vizes, majd teljesen lecsapolt, később öntözött terület). Így a változásokat könnyebben le lehet mérni. 3. Ez a község a felszabadulás óta a demokrácia adta lehetőségek következtében hatalmasat fejlődött. (Termelőszövetkezeti csoport alakulóban; állami gazdaság).[4]

Zempléni Múzeum, Szerencs – képeslapok. Online: https://gallery.hungaricana.hu/hu/

Farsang Igaron

A bevezetőben említett elvtársnők elgondolását tett követte.

Bruegel képének részlete

A farsangi hagyományok[5] fennmaradásán munkálkodó két hölgy először az ismerősöket látogatta végig (az 1949-es adatok szerint 388 lakóház volt a faluban),[6] majd egy bátor döntéssel a helyi párttitkárt, Császár Lajost is felkereste, aki nem volt elragadtatva az ötlettől és a látványtól.

Forrás: Szabad Nép, 1951. augusztus 11. 2.

A rövid helytelenítő monológ után már éppen hazafelé vették az irányt, ám útközben találkoztak a kocsmából érkező tanácselnökkel, T. Szabó Istvánnal, akit szintén várt az otthon melege.

Egy gyors konzíliumot követően elhatározták, hogy még „lefognak menni a czigányokhoz”. Ekkor azonban Szabó elvtárs – ezt bátran leszögezhetjük – váratlanul és talán szokatlan módon egy „nagy kocsi kerékkötő láncot kötött a derekára és az eggyik lábára, hogy az csörögjön”.

Az elvtársnők és a tanácselnök felbukkanása ezen a vasárnapi, téli éjszakán nem a várt hatást érte el: „a cigányok kijöttek, botokat szereztek és megindult a harc”. A trió két női tagja bemenekült a temetőbe, a tanácselnök azonban – nem függetlenül a magára aggatott súlyoktól – képtelen volt hosszú távon fenntartani a menekülő tempót: pillanatokon belül utolérték és „elkezdték ütni”.

Hamarosan konstatálták, hogy a település vezetőjét verik, így elengedték.

Szabót azonban nagyon megviselte az őt ért atrocitás: súlyos beteg lett, ami után a karcagi kórházban ápolták.

Forrás: http://kepeslaptar.vfmk.hu/kepeslapok/1316.jpg

Forrás: MNL JNSzVL XXXV.50/a-1. 27. ő.e.

Kardos László: Tiszaigar. Egy tiszántúli falu életrajza. Budapest, 1997. Online: http://mek.niif.hu/02100/02167/02167.pdf

Összeállította: Bojtos Gábor főlevéltáros