„Miniszter Úr elrendelte, hogy az államrendőrség körzeti szemlélőjét tartóztassam le” – Választási vétségek 6.

Az MKP már jó előre tudatosan készült az 1947-es választások minden lehetséges eszközzel történő befolyásolására, győzelme kierőszakolására. Ennek keretében több ponton is módosították az addigi választójogi törvényt:

A legveszélyesebbnek tartott ellenzéki párt vezetőjét, Sulyok Dezsőt kizárták a választhatók köréből, ezzel ellehetetlenítve képviselővé válását. („lex Sulyok”)

A megmaradó ellenzéki pártokat ajánlások gyűjtésére kötelezték, hogy megnehezítsék indulásukat, és utólag ürügyet teremthessenek az ajánlási ívek megtámadására.

A kommunistákkal együtt induló kormánykoalíció várható győzelmének arányát ellenben jutalommandátumok lehetőségével kívánták növelni, amennyiben a szavazatok több, mint hatvan százalékát megszereznék.

A választójogosultak újbóli összeírását is elrendelték, amelynek során a kommunista összeíró biztosoknak titokban utasításba adták, hogy az ismert ellenzéki szavazókat hagyják ki a névjegyzékekből, vagy alaptalan vádakkal zárják ki a választójogból, hogy így, már jó előre, adminisztratív eszközökkel csökkentsék a rivális pártokra adott szavazatok számát. A megvádolt személyeknek maguknak kellett bizonyítaniuk a felhozott vádak valótlanságát, és voltak, akiknek erre sem volt esélye, mert késve értesültek a szavazójogból történt kizárásukról. A választási csalások sorozatában ez volt a legnagyobb arányú beavatkozás a voksolás végeredményébe.

Ennél kisebb arányban befolyásolta a szavazatok számát, ám jóval nagyobb botrányt kavart az ún. „kékcédulás” csalás, mely lényegében azt jelentette, hogy az MKP hamis szavazatokkal igyekezett növelni eredményét. A párt tömegével nyomtatott ki ehhez szükséges névjegyzékkivonatokat, melyeket valótlan adatokkal kitöltve szétosztott aktivistái között, akik azután szavazókörről szavazókörre járva sorra leszavaztak minden útba eső helyen. Több névjegyzékkivonatra azért volt szükség, mert egy-egy „kékcédulát” mindig le kellett adniuk az adott szavazókörben a helyi bizottságnak.

A névjegyzékkivonatokat egymással és a választói névjegyzékekkel összevetve kideríthető, hogy kik adtak le szabályosan szavazatokat és mely „kékcédulák” azok, amik biztosan hamis szavazókhoz köthetők. Utóbbiak felemás tintával, azonos nevekre kiállított papírosok. Az ezekkel voksolókat olykor maguk a szavazóköri bizottságok tagjai is leleplezték, amikor rákérdeztek a szavazó nevére, születési adataira, és az egyszerű munkáspárti csaló hirtelen nem tudta felidézni a papírján szereplő hamis személyazonosságát, belezavarodott „saját” kilétébe. Volt, hogy a csaló már kitöltötte a szavazólapját és lezárta a borítékot, amikor lebukott és így utólag egyértelműen kideríthető volt, hogy az MKP listájára szavazott volna.

Ezeket az eseteket jegyzőkönyvezték is, és a lefogott csalókat átadták a hatóságoknak, a kékcédulákat pedig mellékelték a választási jegyzőkönyvekhez. Évtizedekkel később így vált lehetővé levéltárunkban a csalások mértékének vizsgálata, annak kiderítése, hogy a végeredményt döntően nem befolyásolták, csak a kormánykoalíció győzelmének mértékét növelték a jutalommandátumok segítségével.

De vajon miért nem vizsgálták meg a hamis kékcédulákat és egyéb iratokat azonnal, a választásokat követően? Miért nem került börtönbe senki választási csalásért, ha egyszer már elfogták a hamis szavazókat és bizonyíték is volt ellenük? A választ a Szolnok Megyei Főügyészség iratai között fellelt pár oldalas dokumentum adja meg.

A vezető államügyész által legépelt iratból kiderül, hogy hiába utasította az államrendőrség vármegyei kapitányát és az összes járási és városi rendőrkapitányságot, hogy a választási bűncselekményekkel gyanúsítottakat azonnal vegyék őrizetbe, és a legrövidebb időn belül szállítsák be a szolnoki törvényszéki fogházba, a legtöbb településen a kommunista rendőrök egyszerűen szélnek eresztették a kommunista párt letartóztatott tagjait. A csalók „adatait” rögzítették ugyan, csakhogy nem a valós, hanem a névjegyzékkivonatokon szereplő valótlan adatokat! Így azután utólag már nem lehetett bíróság elé citálni senkit, hisz kideríthetetlen volt igazi kilétük. Szolnokra mindössze két személyt állítottak elő és adtak át az államügyészségnek, de a vármegyei rendőrfőkapitány, Kraiczi Kálmán a kommunista belügyminiszterre, Rajk Lászlóra hivatkozva ezeknek is a szabadon engedését követelte. A másik munkáspárt, a szociáldemokraták igazságügyi minisztere, Ries István erre az államrendőrség helyi vezetőjének letartóztatását kérte az államügyésztől. Utóbbi telefonon jelezte „azokat a technikai és politikai nehézségeket, melyek a Miniszter Úr rendelete végrehajtásának útját állják”, s így Ries csak annyit kért, hogy ha végre nem is tudja hajtani a letartóztatást, legalább mondja meg neki…

Az államügyész végül távbeszélőn közölte a karhatalom tisztjével, hogy bűnpártolás címén őrizetbe fogja venni, amennyiben nem teljesíti az ügyészség utasításait. Természetesen erre az őrizetbe vételre soha nem került sor, ellenben a rendőrség következetesen szabadon engedett minden elfogott személyt. Az ezt kifogásoló egyik szociáldemokrata párttagnak egy szolnoki rendőr egyenesen azt mondta: „hogy juthat eszébe másnak kellemetlenkedni”.

A vezető államügyész esete is rávilágít arra, hogy a belügyminisztérium és az alá rendelt rendőrség politikai ellenőrzése miért kulcsfontosságú a jogrend fenntartása, a választások tisztasága szempontjából, vagy épp hogyan lehet eszköz a választási csalások eltussolásához.

Levéltári források:

Az államügyész bizalmas jelentése:

MNL JNSZML XXV. 3/a. Szolnok Megyei Főügyészség Elnöki iratok, 1. rsz. Bizalmas jelzésű felső rendeletek, 1947. augusztus 31.

Szavazóköri dokumentumok:

MNL JNSZML IV. 406. Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye választási iratai, 1947.

A választási csalásról egy kisújszállási kommunista rendőr megdöbbentően őszinte visszaemlékezését közli:

Csalog Zsolt: Egy téglát én is letettem. Budapest, 1989. 40-42. p.

Készítette: Csönge Attila főlevéltáros, levéltár-igazgató