Megfélemlítés, „erkölcsi mocsár” és „rabszolga időkre jellemző” viselkedés a Szigligeti Színház zenekaránál

A Kádár-rendszer első éveinek egyikében, egészen pontosan 1960-ban járunk. Ebben az évben mutatják be (többek között) Alfred Hitchcock „Psycho”, Federico Fellini „Az édes élet” és John Sturges „A hét mesterlövész” című filmjeit, és ekkor jelenik meg John Updike „Nyúlcipő” és Harper Lee „Ne bántsátok a feketerigót!” könyve. Miközben Elvis Presley elénekli az „It's Now or Never”-t, addig Hantos János, Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnökhelyettese azt hangsúlyozta, hogy „a fiataloknak inkább népdalokat kellene énekelniük munka közben, mintsem »mai, oly nagy népszerűségnek örvendő, semmitmondó, értelmetlen szövegű slágereket«”.[1]

1960 kora nyarán, valószínűleg a színházi évad lezárása után született meg az a levél,[2] melyről az alábbiakban részletesebben szó esik. Ez az év (1959-1960) volt Berényi Gábor (1927-2014) igazgató és Behár György (1914-1995) zenei vezető első évada a szolnoki Szigligeti Színháznál, és ahogy ez az iratokból kiderül, nem volt konfliktusoktól mentes az indulás.

A Pártbizottsághoz intézett négy oldalas, dátum nélküli levelet három zenész fogalmazta, akik a Megyei Pártbizottságtól várták az igazságtételt Berényivel és Behárral szemben.

A muzsikusok szerint a direktor hat ember elbocsátását helyezte kilátásba a karmesterrel kapcsolatos problémájuk miatt.

Négy témában vártak választ és támogatást:

• felmondhat-e az igazgató („akit színházunk zenekarával szemben vad gyűlölet hat át”) a zenészeknek, mert egy összeférhetetlen karmesterrel nem tudnak kijönni?
• megengedhető-e, hogy az igazgató „a színház dolgozóival szemben a megfélemlítés különböző eszközeihez nyúlva bosszút álljon mindazokon, akik nem voltak egy véleményen vele és bírálni merészelték, tudva azt, hogy az amúgy is opportunizmusra hajló embereket ezzel még inkább arra az álláspontra neveli, hogy nem érdemes szólni, nem szabad őszintének és igaznak lenni, legjobb a hallgatás”
• érdeke-e a színháznak a városban megtelepedett zenészeket elbocsátani és helyettük olyanokat szerződtetni „akik a várost és a színházat átmeneti helynek tekintik”?
• van-e értelme a színházi pártszervezetnek, „ha annak élére az igazgató a maga emberét választatja”?

Az egyik zenész külön levelet intézett a Pártbizottsághoz. Ezt azzal indokolta, hogy Berényi szerint ő a karmester elleni fellépés vezetője, és ezen írással gondolta tisztázni szerepét, másfelől igyekezett cáfolni az ellene felmerült antiszemita vádakat.

Megfogalmazása szerint Behár „a zenekar többi tagjaival, azok közül is egyik-másikkal szinte a rabszolga időkre jellemző módon viselkedett, amivel a zenekar teljes egészének utálatát váltotta ki”, az igazgató pedig a karmester mellett foglalt állást, és „szadista dühvel engem brutálisan el akar távolítani” a színházból. Ebben a helyzetben pedig sem a minisztériumra, sem a pártszervezetre nem számíthatott.

1960. július 9-én Elek Lajos népművelési csoportvezető jelentette a lefolytatott vizsgálat és meghallgatások eredményét: a panasztevők nem képviseltek egységes álláspontot és állításaik túlnyomó része szubjektív vélemény. Mivel mind a karmester, mind a külön levelet megfogalmazó zenész távozott a színházból, a „panasz lényege automatikusan elintéződött”.