Árkus papírosok, kréta, spongya és néhány fájin plajbász
Kunszentmárton 1807-ben nyerte el a városi rangot és a vásártartás jogát.[1] Ekkor a fiúk és a leányok külön iskolában, külön épületben tanultak. A fiúiskola a mezővárosokra jellemző kéttanítós népiskola volt, ugyanakkor a leányok iskolájában mindenki egy osztályba járt, amit egy tanító vezetett.[2] 1817-ben a fiúkat már három tanító oktatta s ezzel az osztályok száma is háromra emelkedett; ekkor már több mint 300 diák látogatta az intézményt, ami hamarosan szűkösnek bizonyult.[3] Az 1820-as években egyre többször napirendre került egy új iskola építésének terve, ami végül 1838-ban valósult meg.[4] Az 1840-es években változatlanul három tanítója volt a fiú- és egy a leányosztályoknak, de a tanulói létszám fokozatosan emelkedett.[5] Az elemi iskolát 1852-ben már 406 leány és 427 fiú látogatta, akikkel összesen négy pedagógus foglalkozott.[6] A 19. század első felében a kunszentmártoni gyermekek alapvető ismereteket sajátíthattak el. A hittan fő tantárgynak számított; mellette az írás és olvasás művészete, valamint a matematika állt az oktatás középpontjában. A felsőbb évesek latinul is tanultak.[7] E tantárgyak mellett speciális ismeretek oktatására is felkérték a tanítókat. Amikor 1817-ben a városi tanács megbízta Sipos Jánost az éppen megnyíló harmadik fiúosztály vezetésével, a következő elvárásokat támasztották vele szemben: „Tartozik azonban a rendes tárgyakon kívül: Geografiát, Honistatutumokat, Contractusokat, Testamentumokat, Visitantiákat, Missilis és Ausciqlis leveleket tanítani, úgyszintén a felsőbb iskolába kerülőket a Gramaticális oskolára előkészíteni és a többivel is különösen foglalkozni, hogy jól kipallérozódjanak s helyben viselendő hivatalokra alkalmatosak legyenek.”[8]
Grapka Mihály tanító krétát és „író ónt” vásárol a leányok számára (1847)
(HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, No. 158.)
Arról, hogy az oktatáshoz milyen tanszereket és szemléltetőeszközöket használtak Kunszentmártonban, elsősorban az iskolai alapítványok számadásaiból, a tanszerek beszerzésekor keletkezett számlákból, elismervényekből és a városi tanács üléseinek jegyzőkönyveiből értesülhetünk.[9] Egyes tanszereket ugyanis maga az iskola, vagy a tanács vásárolt meg és osztott ki a tanítók, valamint a rászoruló, szegényebb gyermekek között. Korábban a Kunszentmárton oktatástörténetével foglalkozó kutatók e források közül jobbára csak a jegyzőkönyvekre koncentráltak, s témánkat alig érintették,[10] ezért érdemesnek gondolom néhány szóban megemlékezni az alkalmazott tanszerekről, 1814 és 1847 között megvonva a vizsgált korszak határait.[11]
Különösen az írás oktatásához, de az egyéb tantárgyakhoz is szükség volt különböző írószerekre. Mai értelemben vett füzeteket a 19. század első felében még nem használtak, helyette papírra írtak. A tanulók és oktatóik számára leggyakrabban megvásárolt termék tehát a papír volt. Korszakunkban a forgalomban lévő papírok merített papírok (rongypapírok) voltak, melyek döntően még hagyományos eljárással, papírmalmokban készültek.[12] A papírt különböző méretekben és minőségben állították elő. A kunszentmártoni diákok számára általában regeszt, ritkábban regál papírokat vásároltak. Ezek a megkülönböztető jelzők a papír méretére és súlyára utalnak. A regeszt mérete 40x50 cm volt, közönséges fajtája 82, a finom változata pedig 75 g/m2. Egyértelműen az írópapírok csoportjába tartozott, színe lehetett fehér, sárgás, szürkés és zöldeskék is. Nem véletlen, hogy van olyan kontó, például 1830-ból, amikor a vásárolt papírnál a „fejér” megkülönböztető jelzőt használták.[13] A regál a regesztnél nagyobb, 46x60 cm-es, 98 g/m2 tömegű papíros volt, s már inkább a rajzpapírok kategóriájába tartozott.[14] 1839-ben Tigyi György képíró mester ebből a papírból adott át három árkust a „leánykák oskolája” számára.[15] Az árkus ívpapírt jelent, tehát a megvásárolt papír mennyiségét jelöli. A legtöbb számlán azonban a papír mennyiségét nem árkusban, hanem koncban és rizsmában adták meg. Egy konc 24 ív írópapírt jelentett, 1 rizsma pedig 20 koncból állt.[16]
Írótollak és tintatartó
(Fotó: Mucsi László)
A papírra valamivel írni is kellett. Ez történhetett tollal (pennával) és tintával vagy ceruzával. Érdekes, hogy tollakra vonatkozó adatokat csak a vizsgált korszakunk első felében találtam. 1815-ben a szegényebb fiú tanulók számára az iskolai alapítványból kalamárisokat és penecilusokat biztosítottak,[17] míg 1823 márciusában 19 lat tintát vásárolt az alapítvány kurátora. Ugyanebben az évben Csáki Mihály köszörűs adott bizonylatot arról, hogy az iskolák papírnyíró ollóit és 2 penecilusát megélezte.[18] Ezek az eszközök mind a tollak használatához kapcsolódtak. Magyarországon a középkor óta elsősorban madarak tollait használták íráshoz. Szinte bármilyen madár tolla alkalmas volt erre, de hosszútávon a legjobbnak a lúdtoll bizonyult. A tollak előkészítése és kifaragása azonban nagy gyakorlatot igényelt. Annak érdekében, hogy a toll tartósabb legyen, használat előtt gyertyaláng felett vagy forró vízben edzették, majd ezt követte a faragás, amit az iskolákban valószínűleg a tanítók végeztek el. A tollakat pontosan megadott szögben kellett bemetszeni, élesíteni, végül hosszanti irányban középen bevágni. Ehhez a munkához a penecilust (penicilus), azaz a tollkést használták, amely tulajdonképpen egy kisméretű faragókés volt.[19] A tollakat a 19. század közepéig folyamatosan használták, s bár próbálkoztak fém heggyel ellátott tollakkal is, amik jobbak voltak, de kisebb mértékben terjedtek el.[20] Az íróeszközt speciális receptek alapján elkészített tintába mártották. Ez volt a tintaspecies, vagy ahogy a kunszentmártoni forrásokban olvashatjuk: „spéties Atr.”, azaz species atramentum. Anyagát tekintve ez valószínűleg gubacstinta volt, melynek előállítása oly szakértelmet igényelt, hogy Balogh József orvostanhallgató egész tanulmányt szentelt a kérdésnek 1829-ben, a Tudományos Gyűjtemény 13. évfolyamának 4. kötetében.[21] Kunszentmártonban a beszerzett tinta mennyiségét latban adták meg, ami korabeli súlymérték volt és 1,74 dkg-nak felelt meg.[22] A toll és a tinta tárolására szolgált a kalamáris, amelyben az úgynevezett porzó is helyet kaphatott. A porzó a mai sószórókra hasonlított, amibe finomra őrölt homokkő törmeléket helyeztek, s az írnok ezt szórta a frissen papírra vetett szövegre, hogy a tinta száradását gyorsítsa.[23]
A legtöbb kunszentmártoni forrás ceruzák vásárlásáról tesz említést, ezért úgy tűnik, hogy itt a 19. század első felében végig a plajbász volt az elsőszámú íróeszköz, amivel a gyerekek gyakorolhattak. A ceruzák kezdetben ólompálcikákból vagy szénvesszőkből készültek, a népies plajbász kifejezés is a német Bleiweiss (ólomfehér) szóból ered, s a ceruzák eredeti anyagára utal az írón (vagy író ón) terminus is. A grafit csak a 16. századtól jelent meg, ám a későbbi századokban kiszorította a korábban használt nyersanyagokat. A 19. században már grafitot használtak, aminek a minősége nagyon széles skálán mozgott. Az angol grafitot tartották a legjobbnak, míg a kontinensen, elsősorban cseh és osztrák területeken bányászott grafitok és a belőlük készült ceruzák rosszabb minőségűek voltak.[24] Beregszászi Pál a rajzolás tudományáról írt 1822-es művében úgy nyilatkozott, hogy a legjobb plajbász onnan ismerhető meg, hogy gyertyaláng felett való hevítés után sem törik el a papíron. Beregszászi amellett is letette a voksát, hogy az ideális ceruza nem lehet kemény, hiszen akkor teljesen belevág a papírba, de túl puha sem, akkor ugyanis túlságosan vastag vonalat húz.[25] Sajnos nem derül ki egyértelműen, hogy Kunszentmártonban pontosan milyen ceruzákat használtak a tanulók, a forrásokban megjelenő „fáin”[26] jelző ugyanis meglehetősen elnagyolt stílusban jelöli meg az íróeszköz minőségét.
Ceruzával írt jászberényi végrendelet részlete (18. század)
(HU-MNL-JNSZVL-V.1. Végrendeletek, Cap. 26. Fasc. 6. No. 88.)
Kunszentmártonban minden tanévben nagy mennyiségű krétát vásároltak, amihez szinte elválaszthatatlanul hozzátartozott a táblák törléséhez használt spongya, azaz a szivacs. A krétát a tanítók használták; ezzel írtak a különböző táblákra. A tantermeket a nagy falitábla mellett más szemléltetőeszköz is díszítette. A városi tanács jegyzőkönyve szerint 1824-ben Tóth András úr Pesten vásárolta meg „Magyarország Térképét” 10 forintért.[27] 1846-ban pedig Tigyi György képíró egy igen érdekes szemléltetőeszközt alkotott az iskola számára. Munkájáról a következő leírást adta: „Egy viaszkos vászonból készült Táblát készítettem, melynek az egygyik oldalán Formulanak az Nagy és kis ABC van ki irva az másik oldala pedig kiléniázva az irásra tészen.”[28] Világos, hogy a tábla egyik oldalán az ABC betűi a szemléltetést szolgálták, a másik, vonalazott oldalra viszont írni lehetett. A viaszosvászon (vastag lenolaj kencével bevont szövet) ugyanis lehetővé tette, hogy krétával ráírjanak, amit később ugyanúgy le lehetett mosni, mint a hagyományos mázolt táblák esetében.[29]
Kréta vásárlásakor készült nyugta (1842)
(HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, No. 127.)
A tanteremben papírból készült ABC táblák is voltak, amiket a diákok használtak az olvasás és írás művészetének elsajátításához. 1825 októberében például 8 ilyen „papíros ABC táblát” számlált össze az iskolai alapítvány kurátora, de emellett talált 17 úgynevezett „pontos táblát” is.[30] A pontos táblán a pontok valószínűleg a vonalvezetést segítették. Az 1850-es években a gimnáziumokban használtak olyan négyzetesen, pontokkal ellátott papírokat, vagy táblákat, amelyeken a diákok könnyedén ábrázolhattak síkidomokat, körző és vonalzó nélkül.[31] Talán hasonló célt szolgáltak a kunszentmártoni pontos táblák is az 1820-as években.
Mérőeszközökkel játszadozó puttók Jászfelsőszentgyörgy 1730 körül készült térképén
(HU-MNL-JNSZVL-XV.1.a. 176.)
A matematika oktatásához speciális eszközöket is használtak. 1821-ben a tanács határozatot hozott arról, hogy a harmadik osztályosok számára mérőláncot, fa ölt, colstokot, szeglet mértéket, vízmértéket, függő mértéket, léniákat (vonalzókat), és cirkalmat (körzőt) vásárolnak. Ugyanekkor olló és pecsétnyomó beszerzéséről is döntött a testület. A jegyzőkönyv szövege egyértelműen arra utal, hogy a pecsétnyomót a tanulók számára vásárolták, tehát nem az iskola egyedi nyomójáról van szó.[32] Korábban láthattuk, hogy Kunszentmártonban éppen a harmadik osztályosok számára már a hivatalnoki tevékenységhez kapcsolódó ismereteket is igyekeztek tanítani, aminek fontos részét képezte a pecsétek megfelelő elhelyezése a különböző iratokon. Könnyen elképzelhető, hogy ennek gyakorlására vásároltak nyomót 1821-be. A pecsétnyomóhoz rendszeresen gondoskodni kellett a pecsétviasz utánpótlásáról, ezért a spanyolviasz rendre előfordul az iskola számára megvásárolt tételek között.[33] A spanyolviasz a 16. század végén kezdett elterjedni és hamarosan teljesen felváltotta a korábban pecsételéshez használt méhviaszt.[34] Alapanyaga a sellak volt, amely egy állati eredetű természetes gyanta, amit a Délkelet-Ázsiában élő lakktetű váladékából készítettek. A spanyolviasz gyártása során ezt az anyagot keverték velencei terpentinnel, magnéziával és különböző festékanyagokkal. A pecsétek színe a 19. században általában piros volt, ehhez cinóbert (higany-szulfid) kellett keverni a már említett összetevőkhöz.[35] A spanyolviaszt kis rudakban árulták, így a levéltári forrásokban is e mérték szerint szerepel.
Kunszentmártoni pecsétnyomók és pecsétviasz
(Fotó: Mucsi László)
A feltárt forrásokból úgy tűnhet, hogy a 19. század első felében a tankönyveken, néhány ív papíron és pár ceruzán kívül alig volt másra szükség a népiskola elvégzéséhez. Ezt azonban a korszak követelményeinek figyelembevételével kell értékelnünk. Meglehet, hogy a falusi, kisvárosi iskolákban igen egyszerű eszközöket használtak, ugyanakkor az alapismeretek átadására ezek is tökéletesen megfeleltek. Kunszentmártonban ráadásul a fejlődés jelei is megmutatkoztak, amikor a mértan számára szükséges eszközök beszerzéséről határozott a tanács. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a sikeres oktatás legalább annyira múlott a tanítók kvalitásain és szorgalmán, mint a szemléltetőeszközök és írószerek mennyiségén és korszerűségén. E téma kifejtése azonban már túllépne írásom keretein.
A felhasznált iratokat válogatva, csak a téma szempontjából releváns forrásokat megtartva adjuk közre.
A források jelzete:
HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, Az 1815–1816 oskolai fundatioból ingyen kiadott könyvek és íróeszközök feljegyzése; Oskola fundatio documentumai 1825–1826.; Számadása az oskola fundationak 1829–1830.; No. 42.; No. 52.; No. 88.; No. 99.; No. 122.; No. 127.; No. 148.; No. 158.
HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 312. Instantiák, 182/1823.
HU-MNL-JNSZVL-V.1900. Tanácsülés jegyzőkönyve 1817–1821. 1999/1821.
Összeállította: Mucsi László főlevéltáros
[1] Botka János – Szabó László: Kunszentmárton. In: Adatok Szolnok megye történetéből. I. kötet. Szerk.: Tóth Tibor. Szolnok, 1980. 569.
[2] Mucsi László: Kunszentmárton oktatástörténete a 18. században. In: Egy jász település a Nagykunságban. Kunszentmárton a 18. században. Szerk.: Barna Gábor. Kunszentmárton, 2019. 488.; 497.
[3] Dósa József – Szabó Elek: Kunszentmárton története. VII. közlemény. Kunszentmártoni Híradó, 1936. december 13. 9.
[4] Józsa László: A kunszentmártoni nagyiskola története1838–1968. Kunszentmárton, é. n. 16–18.
[5] Dósa József – Szabó Elek: Kunszentmárton története. IX. közlemény. Kunszentmártoni Híradó, 1936. december 25. 10.
[6] Botka – Szabó 1980. 578.
[7] Mucsi 2019. 493–495.; Dósa – Szabó 1936. december 25. 9.
[8] Dósa – Szabó 1936. december 13. 9. A felsoroltak a geográfián (földrajz) kívül nem valódi tantárgyak, inkább praktikus, a korszak hivatali munkájához kapcsolódó ismeretek, amibe beletartozott a hazai törvények és különösen a jászkunokra vonatkozó jogszabályok (honi statutumok) ismerete, a különböző okiratok (szerződések, végrendeletek, jegyzőkönyvek) elkészítésének tudománya, valamint a levélírás készsége. Az oktatás célja tehát nemcsak az volt, hogy a továbbtanulásra („Gramaticális oskola” – kisgimnázium) felkészítse a diákokat, hanem az is, hogy a település a maga számára kitermelje azt az adminisztrációs, vezető réteget, amely később a tanácsban, vagy jegyzőként és más tisztviselőként szolgálhatja a várost.
[9] 1808-ban Turcsányi Gergely, 1812-ben pedig Bíró István és Zsidó Mátyás tettek alapítványt arra, hogy a szegény gyermekeket könyvekkel és írószerekkel lássák el. Dósa József – Szabó Elek: Kunszentmárton története. VI. közlemény. Kunszentmártoni Híradó, 1936. december 6. 8.
[10] Itt elsősorban Dósa József és Szabó Elek cikkeit kell megemlítenünk, amely a Kunszentmártoni Híradóban jelent meg 1936. november 1. és december 25. között, valamint Józsa László korábban idézett munkáját.
[11] A vizsgált időszak kezdő- és végpontjának kijelölése részben önkényes, részben a források előfordulása diktálta.
[12] Bogdán István: Papirológia. In: A történelem segédtudományai. Szerk.: Kállay István. Budapest, 1986. 90–93.
[13] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, Számadása az oskola fundatioinak 1829–1830.
[14] Bogdán István: A magyarországi papíripar története (1530–1900). Budapest, 1963. 264–266.
[15] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, No. 99.
[16] Bogdán István: Régi magyar mértékek. Budapest, 1987. 30. p.
[17] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, Az 1815–1816 oskolai fundatioból ingyen kiadott könyvek és íróeszközök feljegyzése
[18] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 312. Instantiák, 182/1823.
[19] Horváth Jánosné: Adatok az írószerek használatához Magyarországon a 12–18. században. Levéltári Szemle, 14. évf. (1964) 4. sz. 163–165.
[20] Uo.; Beregszászi Pál: A rajzolás tudományának kezdete. Debrecen, 1822. 8.
[21] Balogh József: A’ ténta csinálás’ tudományos előadása. Tudományos Gyűjtemény, 13. évf. (1829) 4. sz. 79–117.
[22] Bogdán 1987. 30.
[23] Horváth Jánosné 1964. 171–172.
[24] Horváth Jánosné: A ceruza alkalmazása az ügykezelésben. Levéltári Szemle, 24. évf. (1974) 2–3. sz. 174–175.
[25] Beregszászi 1822. 11.
[26] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 312. Instantiák, 182/1823.
[27] Dósa József – Szabó Elek: Kunszentmárton története. VIII. közlemény. Kunszentmártoni Híradó, 1936. december 20. 8.
[28] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, No. 158.
[29] Ki.: Állandó tanszer-kiállítás Lipcsében. Néptanítók Lapja, 1868. december 17. 731. p.
[30] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, Oskola fundatio documentumai 1825–1826.
[31] Kovách M. Antal: A’ mennyiségtan a gymnasiumokban. In: A nagyváradi nyolc osztályú gymnasium’ évkönyvei. II. folyam. 1851–1852-ik tanév. Szerk.: Krausz G. László. Nagyvárad, 1852.
[32] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. Tanácsülés jegyzőkönyve 1817–1821. 1999/1821. Idézi: Dósa – Szabó 1936. december 20. 7.
[33] HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 312. Instantiák, 182/1823.; HU-MNL-JNSZVL-V.1900. 818. Iskolaalap számadások, No. 52.; No. 148.
[34] Bertényi Iván: Szfragisztika. In: A történelem segédtudományai. Szerk.: Kállay István. Budapest, 1986. 180.
[35] K. K.: A spanyolviaszról. Vasárnapi Újság, 1867. február 10. 65–66.
Új hozzászólás