„A legény csak úgy szólította: Rózsabimbóm.”

A per

1920 tavaszán hoztak ítéletet abban a 11 vádlottat felsorakoztató gyilkossági ügyben,[1] amelyet egy évvel korábban szolnoki vasutasok követtek el László Imre vasúti detektív ellen. Az 1919. májusi vészterhes napok eseményeivel jelen sorok szerzője is foglalkozott korábban, ezért itt és most csak a fenti esetet járjuk körbe nagyon röviden.

László kivégzésével Zubek Lajost, K. Bózsó Károlyt és Munkácsi Istvánt vádolták: „3-4 lépés távolságból, lőfegyverükből reá irányított lövésekkel, előre megfontolt szándékból megölték”. A sortűz előtt Munkácsi fegyverével László vállára ütött, mert nem akart letérdelni – az ítélet szerint Munkácsi elismerte, hogy „ráütött László Imrére, de nem fegyverrel, rá is kiáltott, ezt valószínűleg idegrohamában tette”. Állítása szerint „éppen a teheneket hajtotta el”, amikor a lövések eldördültek. Zubek és K. Bózsó is letagadta részvételét.

A törvényszék Zukeket és K. Bózsót kötél általi halálbüntetésre, Munkácsit 15, a III. rendű Gajdos Bélát 10 év fegyházra ítélték. Munkácsinál enyhítő körülményként vették figyelembe harctéri sérüléseit és az abból fakadó idegességét. Nem elhanyagolható, hogy Munkácsit munkatársai is „kisebb beszámító képességűnek” írták le, akinek „műveltsége is alacsonyabb fokon áll”.

A halálraítélteknek Horthy megkegyelmezett, az ítéleteket a Kúria életfogytiglanra enyhítette, a következő években pedig mindannyian – fogolycsere útján – a Szovjetunióba távoztak.

Munkácsi István IV. rendű vádlott

1890. május 25-én született Szolnokon. Szülei – Munkácsi István és Vécsei Katalin – római katolikus vallású napszámosok voltak. Napszámosként, majd a MÁV-nál fűtőként dolgozott. Huszárként harcolt az első világháborúban. 1912. november 27-én vette feleségül Urbán Rozáliát (1892).[2] „Szerelem első látásra. Tizennyolc éves volt akkor, s a legény csak úgy szólította: »Rózsabimbóm«.”[3] Egy gyermekük, Károly élte meg a felnőttkort (1917-1974).

A Munkácsi család 1919 előtti szolnoki lakhelyei.

1920. május végétől Jászberényben töltötte büntetését. 1922 tavaszán került ki Szovjet-Oroszországba. A „forradalmi munkásmozgalom megyei harcosainak” életrajzait tartalmazó „Értünk éltek” adatai szerint[4] először Moszkvában, a Belorusz pályaudvar fűtőházában dolgozott fűtőként, majd mozdonyvezetőként. Később a kurszki, majd 1944-től a novoszibirszki fűtőházban kapott beosztást.

Hazatérés

A Munkácsi-Urbán házaspár a Vöröskereszt segítségével talált ismét egymásra – a férj, apa és immár négyszeres nagyapa 1960-ban hazatért.

„Olyan ez, mintha halott jönne vissza a sírjából… Negyven évig halottnak hittem, hányszor elsirattam. S aztán jön az értesítés, hogy kerestet minket… Háromszor is visszaküldtem a vöröskeresztnek, azt hittem tévedés. Aztán levél jön, meg a kép. Istenem. Az ő vonásai, ő az. Tessék belegondolni. Egy pirinyó gyereket hagyott itt, még mászni is alig tudott. […] De nem ismertem én embert rajta kívül, ő volt az első, s az utolsó. S negyven év után most egymásra leltünk. […] Délutánba csendesedik az idő. Ülnek egymás mellett az összetalálkozott öregek. Nézem őket. Kiszámíthatatlanok az élet útjai! Negyven esztendő. […] Megöregedtek. Úgy látszott, az élet már nem hozhat újat. S most visszaadta őket egymásnak.”[5]

1963. augusztus 28-án újraházasodtak.[6] Munkácsi István 1965. november 2-án hunyt el Szolnokon.[7] A munkásmozgalom „érdemeket szerzett harcosaként” búcsúztatta a megyei és városi pártbizottság, a munkásőrség és a veteránok.[8]

Munkácsi István Novoszibirszkben. (Fent első világháborús katonai képe)

Munkácsi István nejével és fiával

Utóélet

A csavar ezután jött. Négy évvel Munkácsi István halála után Kendi Mária, aki két hosszú cikkben számolt be az Ország-Világ hasábjain e rendkívüli hazatérésről, rádiójátékot készített (majd filmforgatókönyvet írt) – a feleségről. Szerinte Munkácsiné a „mindennapok hőse”, akiben testet ölt Gorkij „Anyá”-ja,[9] s „a világ valamennyi öregasszonya”.[10] Kendi szerint a történet igazi főszereplője a nej, ezért ragaszkodott hozzá, hogy Urbán Rozália saját hangján mondhassa el élete történetét a Szolnoki Szigligeti Színház színészeinek segítségével.

Munkácsiné történetéből („Egy rendkívül megható és egyben felemelő emberi élet, asszonyi sors dokumentumait szeretnénk filmszalagra rögzíteni.”) B. Megyeri Gabriella[11] készített dokumentumfilmet „Pavilon a főutcán” címmel, melyet 1972 nyarán mutattak be a televízióban.

A Baross (akkor Beloiannisz) és Petőfi út sarka 1970 körül. Piros nyíllal Munkácsiné bódéja.

Forrás: A Szolnok Megyei Á.É.V. szolnoki munkái, 1961-1970. (VFMK) https://mandadb.hu/tetel/679218/Iparitanulo_Iskola

A májusi forgatásról így számolt be a megye lap: „A filmet a televízió munkatársai készítik és a forgatás tegnap már el is kezdődött. A stábra, a szolnoki házasságkötő teremben találtunk rá munka közben. A széksorok között sínpár, rajta a felvevőgép kocsija, köröskörül kábelek, huzalok és lámpák. Mondhatni teljes a felfordulás. De csak a felületes szemlélőnek tűnhet így. Megyeri Gabriella rendező biztos kézzel „tart rendet”. […] Általában azokat a helyeket keressük fel, ahol Munkácsiné, vagy a férje életének valamilyen tárgyi emléke, dokumentuma található. Forgatunk a vasút területén, a fűtőházban, – a férj munkahelye volt – a főutcán és Munkácsi néni elárusító bódéjánál.[12] Körülbelül négy napig tart a forgatás, majd a munkát Vácott, illetve Budapesten folytatjuk.”[13]

A film végén „Munkácsi néni utólag felteszi magának a kérdést: érdemes volt-e végiggürcölni egy életet? A kérdésre csak egyetlen válasz van: nem lehetett mást csinálni. Ezért a válaszért igazán jó művészi alkotásnak is B. Megyeri Gabriella filmje. Emlékeztessenek és figyelmeztessenek ezek a sorsok.”[14]

Összeállította: Dr. Bojtos Gábor főlevéltáros