Eltitkolt történeteink, avagy a családkutatás jelentősége

Orvos-Tóth Noémi „Örökölt sors” című könyvének ismertetése
2020.01.28.
A szerző klinikai szakpszichológus. Az „Örökölt sors” első könyve, mellyel kivívta nemcsak a média, de a szakma elismerését is. Transzgenerációs elmélete szerint minden generáció meghatározza az utána jövő generációk sorsát, éppen ezért nagyon fontos, hogy megismerjük felmenőink történetét, veszteségeit, hogy megértsük önmagunkat, cselekvéseink mozgatórugóit. Önismeret nem létezik, ha nem tudjuk, hogy honnan jöttünk. Nagyon fontos tehát, hogy megtudjuk, hogy a porcelánokon kívül milyen szituációkat, szokásokat örököltünk őseinktől. Minél inkább tisztában vagyunk felmenőink sorsával, annál szabadabban élhetjük meg életünket. Az önismeret segít abban is, hogy leküzdjük szorongásainkat. De miért is szorongunk ebben a világban? A könyv erre is választ ad.

Az okokat egyrészt történelmi múltunkban, másrészt az egyéni traumákban kell keresnünk. Az egyéni traumák alatt a családon belül elszenvedett testi és lelki sérüléseket értjük. A gyermekek bántalmazásának szokása a szülői minta alapján is öröklődik a családban. Gyakran elhangzik a szülő szájából: „Engem is vert az apám, mégis ember lett belőlem!” Igen ám, de milyen ember? A fizikai vagy érzelmi bántalmazás ráadásul nemcsak annak fáj, aki elszenvedi, hanem az utódainak is. A traumák ugyanis sejtszinten öröklődnek egyik generációról a másikra. Ezt a tényt többek között állatkísérletekkel igazolták.

A 2013-ban egerekkel végzett kísérlet során cseresznyevirág-illatot permeteztek az állatok ketrecébe, közben áramütésnek tették ki őket. Néhány alkalom után az egerek már az illat hatására is rettenve rándultak össze. A kísérlet eredménye Pavlov kutatásai után nem tűnnek szenzációnak. A kísérlet azonban folytatódott a második és harmadik generációval is. Az egérporontyok, még az unokák is, ijedten reagáltak a virágillatra, holott soha nem volt részük áramütésben. A fájdalom tehát generációkon keresztül átöröklődött, zsigeri szinten az utódokban is megjelent. Ez az embereknél sem működik másként.

Orvos-Tóth Noémi könyvének megírásakor személyes tapasztalataiból is merített. A transzgenerációs hatások nyomaival először lánya születésekor találkozott: amikor hazavitte a csecsemőt a kórházból, a szívét elöntő melegség helyett hirtelen olyan mély fájdalmat élt meg, mint a gyermekét elveszítő édesanyák. A szörnyű érzés okát csak később fejtette meg, miután megismerte családjának történetét. Nagyszülői szinten ugyanis nagyon sok trauma érte őket: mindkét nagymamája több gyermeket is elveszített, mire szülei megfogantak.

A transzgenerációs hatások a szerző pályaválasztását is jelentősen befolyásolták. Szülői nyomásra kezdett projektmenedzserként dolgozni egy amerikai multicégnél, holott mindig is pszichológus akart lenni. A segíteni akarás belső kényszere génjeiben öröklődött, erre családneve is utal. A Mária Terézia korában élt egyik őse a kolerajárvány idején olyan jelentős gyógyító tevékenységet folytatott ugyanis, hogy ezután megkapta az Orvos előnevet.

Az a tény, hogy sorsunkat „örököljük” nem ment fel minket annak tudatos formálása alól – írja a szerző – hiszen nemcsak saját életünket alakítjuk, hanem gyermekeink, unokáink életét is. Meg kell nézni tehát, hogy hogyan tudunk változni, hogy jobb sorsot adjunk örökségbe. Ehhez önismeretünket kell fejleszteni: elgondolkodni érzéseinken, viselkedésünkön. Az önismereti munka éppolyan fontos, mint a fogmosás! Tudni kell szabályozni feszültségeinket, hogy ne váljunk kiszolgáltatottakká. Manapság gyakran elhangzik a jó tanács: „Lépj túl, engedd el a dolgot!” Ez azonban csak akkor lehetséges, ha először elfogadom, megélem a fájdalmat, a veszteségemet. A titkok és elhallgatások megkötik pszichés energiánkat, és akár generációkon át akadályozzák fejlődésünket.


Orvos-Tóth Noémi

A 21. század emberének a családi tragédiákon túl meg kell birkóznia az előző század számtalan kollektív traumájának feldolgozásával is, melyek szétzilálták több generáció biztonságérzését. A két világháború, a Holokauszt borzalmai olyan mélyen beivódottak a túlélők zsigereibe, hogy a ma élő unokákban is szorongást okoznak. A kitelepítettek leszármazottjaiban is tovább él az üldöztetés, a földönfutóvá válás félelme. A kommunista uralom szörnyűségei szintén máig feldolgozatlanok, így a „mindenki mindenkit megfigyel” tapasztalat az utódokba a kapcsolatok bizalmatlanságát kódolják. Sok szexuális probléma az orosz katonák által megerőszakolt nagymama traumájáig nyúlik vissza.

Fel kell tehát tárnunk múltunk titkait. A kollektív traumák megismerése és megismertetése elsősorban a történészek feladata. Nekünk levéltárosoknak, mint az elsődleges források őrzőinek, különösen nagy a felelősségünk. De nemcsak az írott forrásokra kell hagyatkoznunk, ki kell aknázni az elbeszélt történelem, az „oral history” által nyújtott lehetőségeket is.

E könyvismertetés bevallott célja a családkutatás jelentőségének tudatosítása. Nem azért kell családfát rajzolni, hogy bizonyítsuk jeles őseink még jelesebb tetteit. Nem az számít, hogy kik voltak a felmenőink, sokkal inkább az, hogy mit teszek le én az asztalra, hogy a rám osztott feladatot tehetségemhez mérten végzem-e. Meg kell viszont ismernünk családunk titkait. El kell beszélgetnünk szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Elő kell venni a régi családi iratokat, majd bemenni a levéltárba további kutatás végett. Fel kell tárnunk őseink történetét. Vajon mit üzennek életükkel? Ennek megismerése talán az egyik legfontosabb hozadéka a családkutatásnak.

Közel kell engednünk magunkhoz a múltat. Ez bizony sokszor nagyon nehéz feladat. Félünk a szembesüléstől, hogy az igazság kimondása túlságosan fájni fog. Pedig enélkül a feszültségeket nem tudjuk feloldani. A múltunk ismerete segít a rugalmas alkalmazkodásban, ugyanakkor boldogabbá is tesz minket. Ne feledjük azt sem, hogy identitásunk alakításában nem a boldog pillanatok, hanem a küzdelmek játsszák a legfontosabb szerepet. Az egykori traumák tehát idővel értékké válhatnak.

A Hetedíziglen projekt idén is folytatódik, ragadjuk meg hát az alkalmat családunk történetének megismerésére!

 

Szendiné dr. Orvos Erzsébet

 

 

Utolsó frissítés:

2020.01.29.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges