Női emancipáció Makón,

avagy egy névtelen feljelentés nyomában

             1928. június 22-én egy Makóról küldött névtelen levelet érkeztettek a Belügyminisztériumban, melynek verzójára a feladó azt írta, hogy „Jelentése egy megfigyelőnek”. Az irat tárgya sem kevésbé kacifántos, amit szintén a verzóra írt az ismeretlen makói feljelentő: „tulságos női alkalmazottakról és a fiatalbani félmeztelen nők ellen. Nem kell itt gyufa, gyujtanak a nők ugyis szikra nélkül”. A levelet az alábbiakban változtatás nélkül közöljük, csupán a könnyebb érthetőség kedvéért a hiányzó központozásokat pótoltuk.

A M. Kir. Belügy Minisztérinak!

                                                                                                                                                      Budapest.

            Alázattal értesitem, hogy önök folyton takarékoságrol beszélnek, sőt ország házban is hangsujozák, és persze ide lent, sőt más városban is nem tudják, illetve nem tartják be a saját hivatalnokjaink; mert a hivatalnok, én úgy tudom, nem azért van, hogy pöffeszkedjen, hanem a népnek pénzéből fizetett egyén.
              Itt nállunk, ha be megyek egy hivatalba, mindenütt aszt látom és tudom, hogy a hivatalokban 50% hölgyekböl álanak, hiszen még Tisza Pista Kegyelmes Úr is azt mondotta! az leánynak és asszonynak a főzőkalnál van helye, meg a konyhai és háztartási dologban, nem pedig az irodák asztalánál, hát, Kegyelmes Uram, milesz így, ha minden hivatalba nők vannak, az emberek fognak ezután mosni; főzni; vasalni!!! 
              Az irodákban, mint látom szemeimmel, a kisasszonyok félmesztelenül terpeszkednek és flanzolnak; ha pedig egy akta, avagy hivatalos írás elintézni való van, nem tud semmit, küldik az embert le meg fel. Ez szép közigazgatás!!!

Makó, 1928. júni 14-én

                                                                                                                                                      tisztelettel

                                                                                                                                                                            Egy képviselő

            Íme, a levél eredetiben:

            Az éber makói feljelentő levele minden bizonnyal komoly fejtörést okozott a Belügyminisztérium VIII. Igazgatási Rendészeti Osztályán, ahová szignálták, mert elég sokáig megült ott az ügy. Közel másfél hónapi töprengés, tanakodás és tusakodás után aztán arra jutottak az ottani tisztviselők, hogy a jelzett nagy probléma megoldásában ők mégsem illetékesek. Ha Makó, akkor hát legyen Makó. Ott kell a világ rendjét helyreállítani. Bajlódjanak csak ezzel a helyiek. Így hát a levelet dr. Kontz Endre miniszteri tanácsos, osztályvezető-helyettes 1928. július 26-án leküldte Csanád-Arad-Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék alispánjának, azzal a frappáns, de igen csekély útmutatást nyújtó szöveggel, hogy „Alispán úrnak megküldöm”.

          A névtelen levélírónak mindenesetre lehetett némi igazsága a makói ügyintézés hatékonyságát illetően, de persze az sem kizárt, hogy csupán a posta volt ennyire lassú, mindenesetre tény, hogy a makói alispáni hivatalban csak 22 nap múlva, augusztus 17-én érkeztették a belügyminisztériumi (vissza)küldeményt. Ettől fogva aztán felpörögtek az események. A fővárosi ügyintézéshez képest meglepően gyorsan, az iktatást követően bő két héttel megszületett Tarnay Ivor alispán határozott és visszavonhatatlan verdiktje: „Irattárba”.

            A makói feljelentőlevél azóta is az alispáni iratok között piheni örök álmát. Szerencsére senkinek sem jutott eszébe az elmúlt közel egy évszázad alatt, hogy kiselejtezze ezt a gyöngyszemet, s megfosszon bennünket a rátalálás örömétől. Így aztán ma is elmerenghetünk azon, kinek is szúrhatta a szemét ennyire a hivatalokban ülő „félmesztelenül terpeszkedő” kisasszonyok látványa. Egy dühös férfikollégának, akire több akta jutott a női munkatársak „flanzolása” miatt? Vagy tényleg egy városi képviselő volt a levélíró, aki csak rendet akart a közigazgatásban? Esetleg egy sértett ügyfél, aki még a „tiszapistai” ügyintézés világában szocializálódott, s pontosan tudta, hogy az asszonynak a főzőkanál mellett van a helye? Vagy csupán egy prűd férfi volt, akiben mégiscsak szikrát lobbantott a fiatal hivatali hölgyek látványa, s a kísértés elől akart ilyképpen menekülni?

           Aligha remélhető, hogy valaha is választ tudunk adni erre az igencsak fogós kérdésre. Béküljünk meg tehát azzal, hogy a szerző kiléte örök homályban marad. Meg azzal is, hogy az egykori éber „megfigyelő” aggodalma és óvó intelme ellenére a hivatali pályák az elmúlt évtizedekben még inkább elnőiesedtek. Ennek kapcsán persze óhatatlanul tör elő a késői olvasóból az újabb megválaszolatlan kérdés. Ha az érzékeny lelkületű konzervatív makói atyafi az 1928-as állapotokon annyira felháborodott, hogy a Belügyminisztériumig futott a panaszával, akkor a mai viszonyokra vajon hogyan reagálna?

         No, de hagyjuk is a további elmélkedést. Mint Tarnay Ivor alispán perfid ügyintézése mutatja, az egykori makói névtelen feljelentőnk nem érte el a célját. A kihívóan öltöző fiatal hivatali kisasszonyokat 1928-ban (sőt, azóta sem) nem tiltották el a foglalkozásuktól. Levele így, ha másra nem is volt alkalmas, arra mindenképpen, hogy most, egy pillanatra, mosolyt csaljon az arcunkra. S valljuk be, százévnyi mellőzöttség után ez sem csekély teljesítmény tőle.

                                                                                               Marosvári Attila

                                                                                             levéltáros