Veres és kék zászlók alatt…

2020.06.09.

Veres és kék zászlók alatt…

Válogatott források Ónod város és végvár 17. századi történetéből

Szerző: Bodnár Tamás

Ónod az elmúlt évezred folyamán Borsod megye egyik stratégiai fontosságú helyén feküdt. Itt ágazott el az Árpád-korban az ország középpontja felől érkező hadi út Abaújon keresztül Lengyelország-, és Zemplénen keresztül az orosz fejedelemségek felé. A Sajó és a Hernád folyók is a település alatt egyesültek, nem beszélve arról, hogy az Erdélyből szállított só is az Ónodi réven érkezett a megyébe.

A falu neve először 1296-ban fordul elő egy határjárásban. A falu belterületén a Cudar család már feltételezhetően a 14. század közepén erődített épület építésébe kezdett,[1] azonban a ma ismert vár magvát biztosan csak a 15. század elejére építették fel. 1526 után, a fokozódó török jelenlét az erődített helyeket kiemelten fontossá tette az országban, és a meg nem hódított területeken ezekbe az erősségekbe idővel királyi katonaságot telepítettek. Így történt ez a már végvárnak számító Ónodban is, amelynek jelentősége igazán Eger 1596-ban történt elfoglalása után nőtt meg.

A ma is álló, négyzet alaprajzú, sarkain egy-egy óolasz bástyával és kaputoronnyal megerősített kővár mellett a mezővárost is palánkkal és bástyákkal erősítették, a miskolci és egri kaput kapuerődítésekkel védték.

A végvár és város palánkjának karba helyezése, a hozzávaló anyag beszerzése a környező megyék, de elsősorban Borsod feladatai közé tartozott. A „gratuitus labor” nagy terhet rótt a köznépre, az ezzel kapcsolatos feljegyzések sokat elárulnak a város védműveinek méretéről.

1683. augusztus 2-án az alábbi bejegyzést találjuk a megyei jegyzőkönyvben: „… megmérvén a város kerítését a régi helyin, az vár egyik szegletitül fogva másikáig ment és tölt hatszázhuszonhét ölre összösséggel. Az négy hantokbúl német által csináltatott s töltött bástyákot kívül hagyván az kimért palánkhelyeken. És mivel hogy az megnevezett több nemes vármegyék nem compareáltak, […] Abaúj vármegye részérül száz ölet, Borsod vármegye részérül száztíz ölet, […] nemes Bereg vármegyére másfélszáz ölet, Szatmár vármegye másfélszázat, Heves vármegye harminc ölet, Ugocsára nyolcvanhét ölet. És így tölt ki az hatszázhuszonhét öl száma az megépítendő palánknak. […] Hol pedig a Vár és Város között való palánknak helyeket meg kell építtetni, kiknek nem annyira szükséges megépíttetések, sőt el is múlható avagy tovább haladható, kiknek öleinek száma nyolcvan. Tehát abban Abaújvár tizenhárom, Borsod is tizenhárom, Bereg tizennyolc, Szatmárnak tizennyolc, Ugocsa tizenkettő, Hevesnek hat ölnyi palánkhelynek megépítésére felfogni tartozni fog. […] Az ölek nagysága pedig áll mindenik három kassai singbül. […] Továbbá az két kapu és az ahhoz való házak megcsináltatására rendeltünk közönségesen egyező akaratbul kétszáz magyar forintokat.”[2]

Tették ezt feltehetően abból a megfontolásból, mivel 1608-ban „az [város] kerítése olyan, hogy farkasok járnak minden éjjel alatta. Az oktalan állatok jönnek és mennek ki az oldalán.”[3]

A palánk elégtelen állapota okozhatta Ónod egyik legkomolyabb veszteségét okozó 1639. évi török rajtaütés szerencsétlen kimenetelét is. A meglepetésszerű támadásról és annak eredményeiről több forrásból tájékozódhatunk. A történet alapját az eseményeket átélők mondták el 1640-ben a törökadót- és a törökök portyázásait felmérő biztosoknak. A tanúk között a legbővebben a 26 esztendős Bekény János helyi lakos mondta el a történteket, aki az erdélyi fejedelem kapitánya volt ekkor a várban:

„Tudom azt, hogy az egri pogányság több szomszédival együtt Ónad alá becsapván sok ízben, szám nélkül való rabot vitt, és levágott. De kiváltképpen 1639. esztendőben ad 10. Octobris virradatán három és négy óra között reggel az egri basa több szomszéd törökökkel ostrommal megvévén, rabot vitt harminchetet, tűzben égett meg és az kit levágtak numero 10. Császár urunk őfelsége Ónodban lévő két falkon ágyúit, egy veres tarackot, szám nélkül való szakállasokat elvittek és több böcsülhetetlen házbéli és jószágbéli károkat, prédálásokat tévén, elvitték Ónadbul.” A többi hét tanú hasonlóképpen vallott, Szekeres György még egy jó seregbontóval is megtoldotta vallomásában az értékesebb odaveszett fegyvereket.[4]

Szendrői Bornemissza János Felső-magyarországi főkapitány-helyettes Kassáról így tájékoztatja erről Borsod megye nemességét két nappal később, 1639. október 12-én:

„Minémű nagy […] szerencsétlenség […] hogy az török ellenségnek dühösködése  […] reájok rohanása miatt annyira megromlottanak lenni […]. Éjszakának idején az egri és szolnoki törökök felesen rájok menvén oly apparátussal, hogy mihelyt oda érkeztenek, azonnal kapuikat levágták, palánkjokat lerontották, az városát felgyújtották, magokat ölték, vágták, nagyobb részét rabul vitték el. Az tömlöcből az török rabokat mind kiszabadították, […] marhájokat, barmokat elhajtották és az egész várost porrá tötték. Annyira […] löttenek, ellenség megrontván őket, hogy magok erejével nehezen állhatnak talpon. Meg sem épülhetnek, puszta kézzel maradván. …”[5]

Levele további részében arra kéri a vármegyét, hogy segítsen a város és palánk felépítésében, hogy a végbeliek ne maradjanak a közeledő tél előtt fedél nélkül, és ne kelljen őket máshol elhelyezni.

A későbbi nádornak, de ekkor még Fülek vára kapitányságát ellátó Wesselényi Ferencnek leveléből derül ki, hogy pontosan hogyan hatoltak be az erődítménybe a törökök és hogy mi is volt igazán a rajtaütés kiváltó oka:

„Ihon Ónodot nagy méltatlanul a szent békesség ellen az egriek sok másünnen öszvegyűlt tolvajjal éjszakának idején reá mentenek, ostrommal, létrákkal, vashorgokkal levonván a palánkot, megégették. A tarackot, és egyébféle muníciót kivittek belőle, s én elhiszem, hogy minket causálnak ezért is. De az Ónod égetése nem egyébért lött kegyelmes uram, hanem azért egy okért, hogy Egren lakozó kutya Baly, több hozzá hasonló tolvaj lator társaival alámenvén, ott leselkedtenek. Megértvén az ónodi vitézek, kimenve s reájok találva, mind kutya Balystul elfogták őket. Ezt szégyenlvén és gyalázatosnak tartván az egriek, s látván azt, hogy gyakorta az ónodi vitézek elszánt szándékjokkal, szokások szerint való útjokat megrekesztették, és rablást, lopást, tolvajlást nekik meg nem engedtek: ez a bosszú vitte az ónadi veszedelemre őket.”[6]

 

 

Johann Ledentu: Ónod látképe 1639 körül

(Hadtörténeti Intézet és Múzeum G I h 205/2)

 

A felégetett végvár levélírásra ösztönözte Homonnai Drugeth János országbírót is, ki szintén a vármegyéhez fordult:

„Vakmerő próbájábul az pogányságnak minémű véletlen veszedelem történt az Őfölsége ónodi végházán, kegyelmetek hallotta közönségesen. Mely végház derekas bástyája lévén az Tiszán innét való darab földnek, s kiváltképpen az Hegyaljának. Szerencséjét az ellen vakmerőségre vetvén az pogányság, ha most ezt praestálta szükség közönségesen, arra vigyázzunk, több hasonlót nagyobb kárunkkal ne próbáljon ezután. Minthogy pedig azon végháznak palánkját rész szerént ostrommal levonta az török, rész szerént pedig minden belső épületekkel, házakkal együtt tűzzel vesztette el, ki miatt az benne lakos vitézlő rendnek maradása, s benn lakásra való alkalmatossága nem lehet benn. Ki egyfelé, s ki másfelé, félő, el ne bujdossanak. Szükséges felettébb, hogy hazánknak olyan derekas oltalmára való végházat, mindnyájunknak megmaradására, közönséges és jó egyező tehetséggel restauráljuk mentül hamarabb. Kire mód ugyan kényszeredtünk magunktul is vigyázván tovább való megmaradásunkon. Értésére adjuk ugyan sietséggel Őfölségének is ezen véletlen esetet, könyörögvén Őfölségének kegyelmes gondviseléséért ez dologban. De míg arrul való kegyelmes dispositiója érkeznék Őfölségének, kegyelmeteket is haladék nélkül akartuk requirálnunk, és szeretettel kérnünk. Felettébb veszedelmes lévén ebben csak egy napig való halasztás is, benn lévén ideje a szüretnek is, igen magunk előtt kell viselnünk annak bátorságos és alkalmatos végben vitelét mindnyájan. Kegyelmetek mentül rövidebb terminusra lehet egyben gyülekezvén nemes vármegyéül, indíttassék fel édes hazájához való szeretetétül, és tegyen oly rendelést kegyelmetek, hogy az közelebb való vármegyékbül palánkfát, vesszűket és egyéb épületre való fákat, gyalog embereket, épülethez való eszközöket, ásókkal, kapákkal, fejszékkel, késedelem nélkül küldjön mentül többet. Távolabb való vármegyékbül pedig ember, és pénzbeli segítséget nyújtsa kegyelmetek[nek] sietséggel, kikkel mind palánkját építtethessük meg az elrontott végháznak, mind pedig benn lakásra való annyi alkalmatosságot, kiben kikeletig lakhassanak, az míg az építésnek jobb ideje érkezik. Mert (Kitül Isten oltalmazzon.) ha annak az végháznak ilyen derekas pusztulása után, épületi halad, az tél reánk érkezvén, az egész darab földet utolsó veszedelem követhetné. Meggondolván azért kegyelmetek mindeneket, nem kételkedünk kész minden késedelem nélkül ez requisitiónkra, hazánk javáért, mindeneket teljes tehetségek szerint örömest megcselekedni, kire mégis felettébb igen kérjük és intjük kegyelmeteket. […] Datum Homonna, die 25. Octobris Anno 1639.

Comes Johannes Drugeth de Homonna mp.”[7]

 

Homonnai Drugeth János levelének részlete, melyet Borsod vármegyének írt

(MNL BAZML IV. 501/b. III. III. 334.)

 

Az ostrom után Keglevich Miklós ónodi kapitány erélyes kézzel fogott hozzá a mezőváros és palánk felépítéséhez. Nem csak Borsodból, de Abaújból is igyekezett mielőbb behajtani a megítélt palánkfákat és ingyenmunkát, levelei pedig egyre türelmetlenebbül hangzottak:

„Köszönetem után adjon Isten minden jót.

Jó atyámfiai, szikszai és aszalai bírák, hagyom és parancsolom, hogy valamint fejeteket, életeteket, s megmaradástokat szeretitek, ez levelem látván minden haladék és késedelem nélkül küldjetek embereket alá ide Ónodban császár mívére, ásóval, kapával, tekenyőkkel. Szikszórul száz embert, Aszalórul pedig hatvant. Annak felette mindenik városról egy-egy hordó bort, kenyeret és abrakot elégségest küldjetek mindjárást. Ezt el ne halasszátok, mert bizony reátok küldök és megdúlatlak benneteket érette, annak felette meg kell az bírónak érette halni.

Isten veletek. Írtam Ónodban 11. Novembris 1639.

Jóakarótok: Keglevich Miklós ónodi kapitány mp.

Az szikszai ha fejét, életét szereti, az fát az kit az vármegye reájok vetett. Mert bizony, meg kell érette halnia, ha meg nem küldi.”[8]

Következő levele még keményebben szól:

„Hány fejetek bestye, áruló kurva fiai, hogy parancsolatunkat elmertétek hallgatni? Eljöjjetek, bestye hitetlen kurva fiai, valakiket az bíró elvetetett. Azt ne nézzétek, hogy nemes emberek vagytok, mert érettetek küldök, elhiggyétek, nyakon kötve hozatlak el benneteket s az marháitokban szakmányt hányatok. Ebben egyebet ne cselekedjetek!

Datum in confinio Ónod, 15. die Novembris. Anno 1639.

Keglevich Miklós, ónodi főkapitány mp.”[9]

A várat rövidesen jó karba helyezték, mert az elkövetkező években is ellátta feladatát, ellenállt a török terjeszkedésének és akadályozni próbálta a királyi Magyarország irányába induló portyáikat.

Eger török általi elfoglalása előtti időkben a vármegye gyűléseit nem csak egy helyen, hanem a megye jelentősebb mezővárosaiban, Miskolcon, Szentpéteren, Muhiban, Aszalón, stb. tartotta. Eger eleste után, a török torkába kerülő dél Borsod területén nem szívesen tartották a közgyűléseket, de az újdonsült török vilajet székhelyéhez viszonylag közel eső Ónod sem volt népszerű a megyei nemesség előtt. A törvényszékek helyéül ezért egy viszonylag békésebb állandó helyet, Aszalót jelölték ki. Aszaló azonban nem volt megfelelő védelemmel ellátva, ezért a megyei sedriák színhelyeként 1635-ben Szendrő mezővárost tették meg, amely ekkorra már Borsod megye kiemelkedő erődítettségű helye lett. Ez ellen viszont az Ónodban élő nemesség tiltakozott. 44-en írták alá a „petíciót”, köztük ismertebb megyei nemesek, úgy mint Chernel György, Fighedy Mihály, Bük Zsigmond, Szentpétery Imre ónodi provizor, Bekény János, Bellény János.

„Mivelhogy az nemes Borsod vármegyének régtől fogván való statútuma az, hogy az törvényszék Aszaló nevű mezővárosban celebráltassék, most immár, minthogy nyilván látjuk, hogy elrendelt végezet az nemes vármegyének, némely nemzetes és vitézlő uraink nem akarják az megmondott helyen az vármegye sedesét observálni, mi fejenként felül megnevezett személyek, protestálunk ezen, hogy ha az megmondott, és elrendelt helyen nem celebráltatik az törvényszék, hanem Szendrőben, mi item atque item protestálunk, hogy az Alsó confiniumból, úgymint Ónodból Szendrőben nem járunk. Mert látjuk naponként az töröknek erre az földre való kijárását, és sok keresztyén atyánkfiain való károk tételét, megöletéseket s sokaknak rabságra való viteleket. Ha azért az vármegyének törvényszékinek nem szolgáltatásában, valami fogyatkozások esnének, mi okai nem vagyunk, ez felül megmondott ratiok szerint, hanem azok, az kik által az törvényszéknek kiszolgáltatásának helye mutáltatott.”[10]

A tiltakozás hathatósnak bizonyult, mert 1635. augusztus 29-én a sedriák megtartásának helyéül ismét Aszalót jelölik ki, a congregaciók helyét pedig az alispán elhatározására bízzák.[11]

Az ónodi vitézek részt vettek a felszabadító háborúkban is, ami konkrétan ismert, az Eger 1687-ben történő ostroma és blokádja. Közel háromnegyed évszázaddal később tartott tanúkihallgatás alkalmával így emlékeznek a városból kivonuló katonákra:

„[A tanú] jól emlékezik és érte, midőn a kereszténység Eger alá szállott és vítta, s azután meg is vette, mert akkoron az ónodi seregnek kapitánya Engedi lévén, kinek maradéki Miskolcon laknak. Két zászlóval, melynek egyike veres, a másika kék vala, innét Ónodbul Eger alá ment, s midőn kitakarodtanak volna a sánc kapuján, mely az álláson és mészáros házak között, kevéssé beljebb a vár fele volt, oda gyűlött a vár népe, ki férjét, ki atyafiát, rokonját s jó barátit úgy siratta, jajgatta, hogy úgymond most veszedelemre mennek, egy lábig odavesznek, mert a pogány és török igen elbúsult. A tanú a kitakarodott sereget maga is ott nézte, azután Eger vétele után Engedi a kék zászló alatt lévő maga seregével szerencsésen Ónodba visszajött nagy örömmel, de a veres zászlóalja nép és katonák mind zászlóstul odamaradtanak és az országba széjjel oszlottanak.”[12]

Feltételezni tudjuk, hogy a „veres zászlóalja” katonák a további felszabadító harcokban vehettek részt.

Ugyanez az irat a mezőváros kiterjedésére és részire is értékes információval szolgál:

„Azon időben a Sajó a nemigen régiben ásott Sajó árkán innen, igen közel folyván el, annak partján a serház arányába kezdve, majdnem a várig a Rácz város feküdött és volt annyi helyen, amennyin eltér egy jó falu. Túl a Sajón és váron, az hol a rév vagyon, volt Sajó Kövesd városa, de már azon hely innét a Sajón vagyon, köveccsel borította be a víz a hátas földet, […]. Ónod városa határja s kiterjedése is sokkal túl volt a mostani holt Sajón, úgy hogy sokkal nagyobb helyen feküdött azon régi időben Ónod […] Várig le árok helyett szolgált a Sajó partja, melyet a németség östörü és serte falakkal erősített meg…”[13]

A fent idézett válogatás mellett még sok értékes és érdekes tartalmú dokumentumot őriz levéltárunk Ónod várára és mezővárosára vonatkozóan.

 


[1] Tomka Gábor: Az ónodi vár. 157. In.: Veres László - Viga Gyula: Ónod monográfiája

[2] MNL BAZML IV. 501/a. 10. kötet, 321.

[3] Takáts Sándor: A budai basák magyar nyelvű levelezése I. (1553-1589) 123.

[4] MNL BAZML IV. 501/b. II. I. 6.

[5] MNL BAZML IV. 501/b. III. III. 332.

[6] Merényi Lajos: Wesselényi Ferenc levelei füleki kapitánysága idejéből. 1639-1644. 163. In.: Hadtörténelmi közlemények, VI. évfolyam. 1893.

[7] MNL BAZML IV. 501/b. III. III. 334.

[8] MNL BAZML IV. 501/b. III. III. 337.

[9] MNL BAZML IV. 501/b. III. III. 339.

[10] MNL BAZML IV. 501/a. 5. kötet, 261-262.

[11] MNL BAZML IV. 501/a. 5. kötet, 265

[12] MNL BAZML IV. 501/c. XVII. XV. 3463.

[13] MNL BAZML IV. 501/c. XVII. XV. 3463.

 

Utolsó frissítés:

2020.06.09.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges