Trianon 101: „Tört remények”

2021.06.15.

Trianon 101: „Tört remények”

(Az 1921. évi XXXIII. törvény 27. cikkének végrehajtása Zemplén vármegyében)

Írta: Kálmán Éva

 

A trianoni békeszerződés néven elhíresült diktátumot, mint a Magyar Királyság és az Antant közötti hadiállapot lezárását és a háború utáni békeidőszak alapelveit kodifikáló nemzetközi jogi okmányt 1920. június 4-én írta alá a magyar kormány, illetve 17 állam meghatalmazottja. A Nemzetgyűlés 1920. november 15-én, ünnepélyes tiltakozó nyilatkozat tételt követően elfogadta, 1921. július 26-án hatályba lépett Magyarország és a ratifikáló országok között a Nemzetgyűlés általi törvénybe iktatásával.

Köztudomású, hogy a gróf Apponyi Albert vezette magyar delegáció dokumentumok és térképek segítségével hiába mutatta be az ország népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket hozott fel ellene, minden érvelése hiábavaló volt a békefeltételekkel szemben.

Még a „békecsinálók” között is akadtak, akik érezték a Magyarországra kiszabott példátlan büntetés igazságtalanságát. Egyikük a brit miniszterelnök volt, aki a határok kérdésében síkraszállt az etnikai elvek betartásáért. A határokat megállapító bizottságokban azonban még saját munkatársai számára is csak egy volt ez a sok szempont között: közlekedési utak, gazdasági szempontok, politikai, kapcsolati szempontok is szerepet játszottak. Lloyd George hiába figyelmeztetett a várható súlyos következményekre a Tanácsban. Igazságtalanságnak tartotta, ahogy a magyar érveket kezelték, de végül az erős ellenállás miatt feladta az álláspontját.

A békeszerződésnek azonnali következménye volt a határ helyszíni kitűzéséének ügye. (https://docplayer.hu/2794500-1921-evi-xxxiii-torvenycikk.html Magyarország határai.) Mivel a határmeghúzásról szóló 27. cikk tele volt olyan kitételekkel, hogy a „helyszínen megállapítandó”, a határmegállapító bizottságoknak annál nagyobb lett a felelőssége. Ehhez járultak a magyar oldalról azok az elvárások, amelyek az 1920. májusi, úgynevezett Millerand-féle kísérőlevél egyes megfogalmazásai kapcsán születtek: ez a levél, amellyel a békeszerződés végleges szövegét elküldték Párizsból Budapestre, homályosan célozgatott korrekciókra a helyszíni kijelölés kapcsán. A határmegállapító bizottságok paritásos alapon jöttek létre, bennük a magyar küldöttekkel és az érdekelt szomszédos országok képviselőivel, illetve olasz, francia, brit és japán katonatisztekkel, a vezetés pedig általában brit vagy francia kézben volt.

A törvénycikk 27.§-ban kijelölt, Cseh-Szlovákországgal közös új határ, minden téren rendkívül súlyos helyzetbe hozta Zemplén vármegyét és székhelyét, Sátoraljaújhelyt. A h.alispán és Törvényhatósági Bizottság a városba első alkalommal érkező antant bizottság fogadására készült. Bernáth Aladár h. alispán 1921. március 18-án kelt levelében arról tájékoztatja a Tekintetes Törvényhatósági Bizottságot, hogy február 23-án Cholnoky egyetemi tanár úrnál járt, akitől azt az értesülést kapta, hogy Zemplén vármegye területére március vagy április hónapokban antant bizottság fog érkezni, amit szükségtelennek tart ecsetelni milyen nagyfontosságú a vármegye számára. Azt is leírja, hogy konkrét javaslattételre nem lesz illetékességük, de a vármegye minden lakójának rendíthetetlen kívánsága, hogy a vármegye egész területe a legrövidebb időn belül felszabaduljon az idegen megszállás alól és amíg ezt a célt el nem érik, a határkijelölő bizottságoknál legalább annyit el kell érni, „hogy határul a Clemanceau-féle régi vonal fogadtassék el”, vagyis szabaduljon fel a sátoraljaújhelyi és a bodrogközi egész járás, valamint a nagymihályi járás színmagyar alsó községei. Kéri a Törvényhatósági Bizottságot, hogy adjon neki felhatalmazást arra, hogy egy demonstratív küldöttséggel járuljon a Magyarországra érkező Antant Bizottság elé és egy, a vármegye súlyos helyzetét és panaszait feltáró emlékiratot nyújthasson át nekik, és minden szükséges intézkedést megtehessen a cél érdekében.

Zemplén Vármegye Törvényhatósági Bizottsága az 1921. március 22-én tartott rendes évnegyedes közgyűlésén megtárgyalta és elfogadta a h.alispán előterjesztését és a 30/3365/számú határozatában kimondta, hogy a szükséges intézkedések megtételével az h.alispánt megbízza.

Két hónap elteltével, 1921. június 24-én keltezett levelében, Bernáth Aladár h.alispán arról tájékoztatja a Törvényhatósági Bizottságot, hogy  a külügyminisztérium tudományos osztályától szerzett információi szerint, még a külügyminisztérium sem tudja, hogy mikor érkezik Magyarországra a határmegállapító bizottság, hogy az milyen formaságok és rendszer szerint fog működni, fogad-e majd küldöttséget a helyszínen és átnyújtható lesz-e az elhatározott memorandum. Továbbá, azt írja: „Jelentem, e kérdéssel kapcsolatban azonban azt, hogy a külügyminisztérium tudományos osztályában a békeszerződés végrehajtásával kapcsolatos teendők megbeszélése végett úgy a Főispán Úr Őméltósága, mint én saját magam is már több alkalommal értekezleten vettünk részt s az értekezletekből kapott utasításoknak megfelelőleg a vármegyénk határvonalainak esetleges kiigazításánál figyelembe veendő érveket és adatokat részletesen megindokolt és térképpel felszerelt felterjesztésben a külügyminisztérium tudományos osztályához eljuttattam, - s vármegyénk súlyos helyzetére és kívánságaira a külügyminisztérium figyelmét már felhívtam. Ezen felterjesztésem adatait s kívánságainkat tekintettel határszéli helyzetünkre és a demarkacionalis vonal nagyon is közelségére, melyen minden szó és hang nagyon is gyorsan ellenségeinkhez jut, a Tekintetes Törvényhatósági Bizottság engedélyének reményében most még nem részletezném, a legnagyobb készséggel közlöm azonban magán úton a Tekintetes Bizottság tagjaival, ha ez iránt hozzám fordulnak.”

A h.alispánnak a külügyminiszterhez címzett, itt közölt írásában valóban felhívja a figyelmet a vármegyében kialakult tarthatatlan helyzetre, a békeszerződésben egyébként deklarált elvek súlyos megsértésére.

 

Sátoraljaújhely látképe a trianoni határ felől 

MNL BAZML XV. 98/b. Képeslapgyűjtemény XIX–XXI. század.

A Sátoraljaújhelyi Fióklevéltárban őrzött képeslapok gyűjteménye XIX–XXI. század

 

"Nagyméltóságú Külügyminiszter Úr!

Ki nem írtható meggyőződésként él minden magyar szívében, hogy a békekötés, mely a magyar kormány aláírásával várja a törvényhozás jóváhagyását, még ha minden formaszerű kellékekkel is el lészen látva, soha nem fog megállapodott békeviszonyt jelenteni. Abból csak ideig-óráig való tényleges állapot keletkezhet és ez az állapot is olyan vulkanikus talajon ingadozik majd, melynek forrongásai messze területeket folytonos megrendülésnek veszedelmeivel fognak fenyegetni.

         Úgy látszik érezték azok is, kik a békefeltételeket ránk kényszerítették és a mai békedelegációnak megcáfolhatatlan érveivel szemben egyszerűen a meg nem hallgatás és merev elutasítás rideg álláspontjára helyezkedtek.

         A békefeltételekkel együttesen átadott kísérő irat talán éppen ezért volt hangjában valamivel szelídebb és éppen azért engedte meg, hogy sorai között a reménykedésnek némi halvány sugarait fedezhessük fel. Azt a reménységet t.i. hogy a reánk kényszerített határvonalat még a békét diktáló szövetséges és társult főhatalmak sem kívánják véglegesnek tekinteni. –

         A békefeltételek 11. részének 29-ik 7.§-ában említett „határkijelölő bizottságok” feladatát is úgy szeretnénk értelmezni, hogy ez lesz az a fórum, mely újabb diplomáciai tárgyalások és formaszerű újabb szerződéskötés nélkül is orvosolni fogja azokat a kiáltó igazságtalanságokat, amelyek a békeszerződében megvont határok létesítése által megcsonkított országunk egyes vidékeire különösen ránehezedtek. Maga a szerződés szövege ugyan nem nagyon támogatja ezt a reménységet, mert e szerint ezek a bizottságok csak azoknak a határrészeknek a megállapítására fognak bírni felhatalmazással, melyek a Magyarország határait leíró szövegben mint „egy helyszínen megállapítandó vonal” vannak felemlítve és azonkívül” a közigazgatási határok által meghatározott határrészletek újból való megvizsgálására /revíziójára/”.

         Egyetemes nemzeti és országos szempontból végtelenül kevés, majdnem semmivel egyenlő tehát az, amit ezen határkijelölő bizottságoktól a fentebbi felhatalmazás alapján várni lehetne. A közhiedelem mégis azzal biztatja magát, hogy ha a szövetséges és társult főhatalmak megbízottai a helyszínen megösmerik a való tényeket és saját szemükkel fogják látni, hogy az ős magyar nemzet millióit szükség nélkül kényszerítették idegen népek szuverenitása alá, - mert hisz az elszakított részek egyes zónáin tiszta faj magyarság százezer számra lakik összefüggő, más nyelvhatárok és nyelv szigetek által meg nem szakított területeken; - ha tapasztalni fogják, hogy új gazdasági élet forrásait akarván fakasztani, meglévő és viruló gazdasági organizmusokat pusztítottak el: ha meggyőződnek arról, hogy a testvérek közé ékelt határvonal és vonalon át a kölcsönös gazdasági érintkezés megszűntetése nem csak azt eredményezte, hogy az elszakított részek lakossága a megélhetés legelemibb feltételeitől is megfosztatott, hanem a pusztulásba belenyugodni nem tudó életösztön által állandó küzdelemre kényszerítve a meglévő helyzeten minden kínálkozó eszközzel és alkalommal változtatniok és ez által a békés együttélést állandóan veszélyezteti, mégis csak fel fog ébredni egy jobb és méltányosabb belátás, amelynek eredményei egyelőre ki nem számítható.

         A határkijelölő bizottságok elkövetkezendő működését tehát kínálkozó alkalomnak tekintjük arra, hogy a megcsonkított országunk összetákolt pántjai alá feszíthessük a mi igazságaink vasékeit és tágítsunk azokon, amennyire bírunk.

         Ennek a feszítő munkának a megcsonkított Magyarország keleti határvárosánál, Sátoraljaújhelynél kell kezdődnie, mert ezt a várost a békeföltételekben meghatározott határvonal valósággal megfojtaná, kiéheztetné, lakosait nem csak a gazdasági és kulturális fejlődés feltételeitől, hanem mindennapi kenyerétől is megfosztaná.

         A szövetséges és társult főhatalmak a Kassa-Csapi vasútvonalat mindenáron a cseh-szlovák államnak akarják juttatni. A vasútvonal közvetlenül városunk délkeleti vonalán vonul el és ez által oka lett annak, hogy mind az a terület, amely vármegyénkből északra és keletre esik, sőt az ezen vonaltól délre fekvő Borsi, Bodrogszög, Bodrogszerdahely, Kis- és Nagykövesd, Kis- és Nagygéres, Perbenyik, Bély, Kis- és Nagytárkány tiszta ősmagyar nép által lakott területe szintén a cseh-szlovák állam területére essék.

         Ezáltal kettészakított az az egységes gazdasági terület, amely Sátoraljaújhely, mióta csak város, természetes központja és piacza volt. De megcsonkíttatott maga a városi határ is, még pedig oly mértékben, hogy lakosainak ellátására amúgy is csekély termőterületét majdnem egészben elveszítette, amennyiben a város termőföldjei – nagyon csekély kivétellel – mind az elszakított területre esnek.

         Az elszakított területen vannak továbbá a városi vízművei, az u.n. vasúti kisállomás és gyártelep, valamint a világháború kezdetén létesített 6000 ágyas barakk-kórház. Az elszakított területen van a város egyetlen téglagyára és egyik gőzmalma is. –

         Hogy mindez mit jelent Sátoraljaújhely városra nézve, azt nem szükséges élénkebb színekkel festeni.

         Magából a békeszerződésből idézzük a következő mondatot: „az általános béke megalapozása csak a szocziális igazságszolgáltatás alapján biztosítható.”

         Vajon a szocziális igazságszolgáltatás szempontjából megengedhető-e, hogy egy város 20.000 főnyi lakossága állandó bizonytalanságban legyen a tekintetben, hogy az élet fenntartásához nélkülözhetetlen vízhez hozzájuthatnak-e? Nem volna-e a legpregnánsabb megsértése a szocziális igazságszolgáltatásnak, ha az a 600 gyári munkás, aki eddig a gyártelepen talált foglalkozást és megélhetést munkanélküliségre kényszerítenék, vagy oly munkára, amelyhez nem ért, vagy amelyet otthonától távol, családjától elszakítva tehát hátrányosabb kereset viszonyok között kell teljesítenie?

         Összefér-e a szocziális igazságszolgáltatás gondolatával, hogy az eredeti hivatását ugyan elveszített, de szükséglakásnak kiválóan alkalmas barakktelep üresen álljon és ezer meg ezer ember vagonokban való lakásra legyen kényszerítve?

         Az építőipar tétlenségre kárhoztatása, mely téglagyár nélkül nem működhet, szocziális szempontból nem lenne-e kiáltó igazságtalanság?

         És az több száz kis iparos, aki abból élt, hogy az elszakított területrészek lakosságának dolgozott, szocziális szempontból semmit sem jelent?

         De feleslegesek ezek a kérdések! Aki nem elfogult, vagy nem akar szán szándékkal gyógyíthatatlan sebeket ejteni, igazságtalanságot-igazságtalanságra halmozni, annak be kell látnia, hogy Sátoraljaújhely város jelenlegi határai között meg nem maradhat.

         Egy tekintet a térképre, mindenkit felvilágosíthat arról, hogy ez az állítás nem túlzás, hanem le nem tagadható tényekre alapított megállapítás. Azt azonban már bajosabb a térképről is leolvasni, hogy a Ronyva patak, melyet a békeszerződés Sátoraljaújhely város és kisállomás között álló hídtól körülbelül 3 kilométer 700 méter távolságban Magyarország és a cseh-szlovák állam határvonalának tett meg, gyakorta kiárad és a város alsó részeit árvízzel borítja el. Pedig ez szomorú tapasztalat tény! A Ronyva patak szabályozási munkálatai éppen ezért már a háború előtt tervbe vétettek csak a közbejött események akadályozták meg a kidolgozott terv végrehajtását. A demarkációs vonalnak mostani megvonása azt a különös helyzetet idézte elő, hogy míg a Ronyva árvizei a vonalon innen fekvő városrészeket fenyegetik, addig a tervezett új meder és az azzal kapcsolatos három közúti és vasúti híd már a vonalon túlra esik. A szabályozásokat tehát a vonalon túl kellene végrehajtani. Mivel azonban ez a szabályozás csak nekünk áll érdekünkben, azt a cseh-szlovák állam nem eszközölné. –

         Az állandó béke megalapozásának feltételeiről beszélni sem lehet addig, amíg az elkeseredésnek, a folyamatos változtatni akarásnak ezen bőséges forrásai el nem távolíttatnak és Sátoraljaújhely elszakított környékének visszaadásával helyre nem állíttatik az ezeréves gazdasági egység és vissza nem adatik Magyarországnak mind az az érték, melyet a területen a magyar elme, magyar kéz gondos munkája ezer éven át elvetett, ápolt, megőrizett.

         Ám de nézzük ezt a képet a másik oldalról is. Nyertek, vagy veszítettek azok, kik a Kassa-Csapi vonal odaítélése folytán Sátoraljaújhelytől elszakított területeken laknak? Meddig tart az a terület, melynek gazdasági élete a sátoraljaújhelyi piacczal volt egybe forrva és milyen nemzetiségű nép lakik ezen a területen?

         Elfogultság nélkül meg kell állapítani, hogy az említett vasútvonal odaítélése folytán Sátoraljaújhelytől elszakított terület minden tekintetben csak veszített azáltal, hogy régi gazdasági és kulturális központjától elszakíttatott. Elveszítve a megszokott közeli piaczot, ahol feleslegein túladott és szükségleteit beszerezte és ahol orvoshoz, gyógyszertárhoz könnyűszerrel hozzájuthatott, más és tőle távol fekvő városok – talán Kassa vagy Ungvár – piaczára van utalva, ahova csak nagyobb időveszteséggel, több kiadással mehet, akár eladás, akár beszerzés végett: ahová orvos és gyógyszer után talán csak elkésve érkezhet, ami gazdasági szempontból sem kicsinylendő veszteség, az előbb emlegetett szocziális szempontból pedig, - amelyhez a népegészség gondozása és az egészségügyi intézmények könnyű hozzáférhetőségének biztosítása is hozzátartozik, - minden esetre visszafejlődést és a meglévőnél sokkal hátrányosabb helyzet biztos kialakulását eredményezi.

         Ha azok, kik Sátoraljaújhely környékének határvonalát a szövetséges és társult főhatalmaktól kikönyörögték, vagy ezeknek a főhatalmaknak egyik vagy másik megbízott embere csak egyszer fölmenne a Magas hegyre odáig, ahonnan a Csap felé és az Alsómihályi felé vivő országutak már látszanak és óraszámra eredménytelenül várna ott, míg ezeken az országutakon csak egy járművet, vagy embert megpillanthat, mindjárt belátná, hogy a gazdasági életnek, ezeknek a régi ütőereit a békeszerződés nemcsak mitőlünk vette el, hanem tőlük is. Alig lehet sivárabb képet elképzelni, mint aminőt ezek az utak nyújtanak! Nem él, nem mozog, nem jár azokon senki: mintha kihalt volna a vidék, ahonnan és ahogyan ezek az utak be és kiágaznak. Az út mindenkor a mozgást, a forgalmat, az életet jelentette. Az elhagyott út a mozgásnak, a forgalomnak, az életnek a megszűnése! Szinte önként felvetődik az a kérdés, hogy hova jár most az a sok ember, aki a bodrogközi, sátoraljaújhelyi, gálszécsi és nagymihályi járásokból ezeken az utakon hetenként legalább kétszer Sátoraljaújhelybe özönlött? Már pedig a szó szoros értelmében özönlött ide ennek a vidéknek a lakossága, mert itt megtalált mindent, amire szüksége volt s mert itt elhelyezhetett mindent, ami szükségletét meghaladta. Az újhelyi kereskedők ennek a vidéknek a szükségletéhez képest szerezték be áruikat, tekintettel voltak a nép hagyományosan kialakult ízlésére, szokásaira, úgy, hogy azt lehet mondani, hogy Sátoraljaújhely város és környéke gondolkozásában és szokásokban, ízlésben annyira egybe volt forrva, hogy kölcsönösen egymásra nyomták a maguk bélyegét. A sátoraljaújhelyi csizmadia olyan csizmát varrt, amilyen a bodzásújlaki embernek tetszett, a bodzásújlaki embernek meg olyan csizma tetszett, amilyenhez az újhelyi csizmadiák már a nagyapjának a nagyapját hozzászoktatták. Az újhelyi pénzintézetek őrizték messze fekvő falvak megtakarított filléreit is, ekét, szerszámot itt vásárolt magának és ide hozta javításra, ha elromlott valamilye, a géresi, perbenyiki, tárkányi ember is. Szinte nem is lehet határozottan válaszolni arra, hogy a kölcsönös egymásra utaltságnak ez a territóriuma meddig terjed, mert, ha kisebb szükségleteit a távolabb eső falvak lakossága megtalálta is a maga járási székvárosában, nagyobb dolgokért mégiscsak Újhelyt kellett felkeresnie. –

         Az elszakítás tehát és egy új állam keretébe való beerőszakolás, mely a legjobb feltételek között is csak évek igen hosszú sorának elmúlta után tudná ennek a vidéknek azt pótolni, amit az elszakítás által veszített, magára az elszakított vidékre is olyan veszteség, amelyeket minden rendelkezésre álló eszközzel el kell hárítani.

         De mindezek felett való igazság az, hogy a többször emlegetett elszakított terület lakossága magyar, szín tiszta magyar! Magyar Borsi, nagy fejedelmünk Rákóczy Ferencz szülőfaluja, magyar Szőllőske, Bodrogszög, Bodrogszerdahely, Kiskövesd, Nagykövesd, Szomotor, ahol hagyományaink szerint Álmos vezér torát ülték honfoglaló őseink, magyar Örös, Nagygéres, Kisgéres, Szentes, Kisújlak, Bodrogszentmária, Pálfölde, Bodrogvécs, Rad, Szinyér, Véke, Zétény, Királyhelmecz, Boly, Szolnocska, Bodrogmező, Lelesz, Bacska, Battyán, Kaponya, Nagytárkány, Kistárkány, Ágcsernyő, Bély, Kisdobra, Perbenyik. Magyar Kistoronya, Nagytoronya, Csarnahó, Kisbári, Nagybári, Ladmócz, Zemplén, Nézpest, Kisráska, Nagyráska, Abara, Hegyi és ez a tőlünk elszakított magyarság egymással összefüggő területen lakik anélkül, hogy más nemzetiségű lakosság volna közé ékelve. Ebben a hazában ezer esztendő óta közösen szenvedett, harczolt, dolgozott azokkal a testvéreivel, akiktől a békeszerződés elszakítani kívánja.

Vajon fellehet e tenni, hogy a győztes hatalmak parancs szavára ezek a testvéreink elfogják felejteni származásukat, a közös múltnak sokszor fájdalmas, de sokszor dicsőséges emlékeit: Elernyed bennük a vérségi kötelék összetartó ereje és minden zúgolódás, minden keserűség nélkül belenyugosznak majd abba, hogy ők nem lehetnek többé magyarok? Hiszen tudják, hogy nem csak ők, hanem rajtuk túl a szintén elszakításra ítélt Ung és Bereg vármegye rónáin, az Ung és a Latorcza sziget közében, a Tisza partján a fel egészen Máramarosig mindenütt magyarok laknak, akik soha nem voltak idegen népnek alá vetve és egész történelmük a magyar függetlenségért és önállóságért vívott küzdelmekben merült ki. Ennek a tudata bizonyára csak fokozni fogja bizalmukat a maguk és elszakított testvéreik erejében.

         Senkit sem tévesszen meg tehát a lemondásnak az a látszata, mellyel elszakított testvéreink mostani sorsukat tűrik. Egy nép, amely soha nem volt szolga, soha nem lesz szolga! És a szolgaságra kényszerítés csak azt eredményezheti, hogy amit a szövetséges és társult főhatalmak volt ellenfeleikkel kötött békeszerződéseik és az általuk létesíteni szándékolt Népek Szövetségének czéljául tűzték ki: az általános béke megalapozása és biztosítása, nem fog bekövetkezni soha, addig legalábbis nem, míg idegen impérium alá kényszerített és szolgaságra kárhoztatott magyar lesz!

         A nélkül tehát, hogy beavatkozni akarnánk abba a kérdésbe, megerősítse e az Országgyűlés a már aláírt békefeltételeket, vagy sem: vagy pedig a külpolitika irányítására vindikálnánk magunknak bármiféle befolyást, esdve kérjük, Nagyméltóságodat, fogadja el tőlünk siralmas helyzetünknek ezt a szomorú leírását és ragadjon meg minden alkalmat, mely annak megjavítására kínálkozik.

         A dolog természetéből folyik, hogy konkrét javaslatot ide vonatkozólag elő nem terjesztünk, új határvonal megvonására indítványt nem teszünk, de annyit minden esetre kérünk, hogy ha a bizottságok csakugyan arra fognak törekedni, hogy ősi országunk idegen földön megrajzolt térképe a szövetséges és társult főhatalmak által mindig hangoztatott igazságosság elvének megfelelően kiigazíttassék, akkor az a határvonal, mely városunk délkeleti oldalán vonul el, messze, igen messze elvitessék, legalább addig, ameddig magyarok laknak.

         Egyébként pedig fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletünk, nagyrabecsülésünk és bizalmunk őszinte nyilvánítását."

Az 1925-ig elhúzódó határmegállapítás jelentős csalódást okozott a magyar hivatalosságnak és a közvéleménynek. Olyan mértékű területi változások a békeszerződéshez képest, amilyeneket mindenki várt, szóba sem kerülhettek – ettől nemcsak az utódállamok zárkóztak el kategorikusan, de a nagyhatalmi képviselők többsége is. Hajthatatlanságuk miatt többször felmerült Magyarország kivonulása a magyar-csehszlovák határmegállapító bizottságból.

1922. június 8-án a Zemplén hírlap újságírója, K. B. „Tört remények” címmel vezércikkben fakadt ki. Leírja, hogy „Azóta két év telt el.” Nem okultunk saját szenvedéseinkből és hittel, reménységgel tekintettünk a határkiigazító bizottságok működésére, vártuk a csodát.  Idézzük: „És a határkiigazítók jöttek csakugyan. A fővárosban a legelegánsabb lakásokat, a legszebb szállodai appartmánokat, a legzajtalanabb autókat foglalták le, a legfinomabb ételeket ették, a legtüzesebb magyar borokat itták. Tehették, hiszen a költségeiket fedezte a – magyar kormány-, amely nem riadt vissza a legnagyobb áldozatoktól sem, mert abban a hitben ringatta magát, hogy hiszen idegen vendégeink hasznos munkát végeznek. És kezdetét vette a „hasznos munka”. Száguldottak az ántántzászlós autók szerte az országban… Működésük alatt vagy egy jó féltucatnyi alkalommal tisztelték meg Ujhelyt látogatásukkal. Vagy egy féltucatszor jártak itt, kimentek a határra, bejárták, kijárták – persze csak autón, - és érdeklődésünkre ígértek fűt-fát, még többet, mint választások idején egy-egy bukófélben levő ellenzéki képviselőjelölt. …” Azt írja a magukat bennfenteseknek feltüntetni akarók már számszerű adatokkal is szolgáltak a visszacsatolandó területeket illetőleg, sőt a visszacsatolás dátumát is tudni vélték, amik persze légből kapott dolgok voltak. A valóság más volt, nemrég a táviratilag kirendelt alispán és főszolgabíró előtt az idegenek egy gyors mozdulattal becsapták az autó ajtaját és odakiáltották: „Nincs szükségünk a magyar közigazgatás közreműködésére!” Teljes valójában most bontakozik ki a szemünk előtt a bizottság működésének az eredménye, ami felháborító, bizony ökölbe szorul a kezünk… írja.

A leghosszabb határszakaszt birtokló Csehszlovákia volt a legkevésbé engedékeny: a csaknem nyolcszáz kilométernyi határszakaszon mindössze 57 négyzetkilométer volt a magyar nyereség. A Sátoraljaújhely és Csap közötti szakaszon egyedüli eredmény az lett, hogy Sátoraljaújhely városának cseh területen lévő vízművét visszacsatolták. A kis vasútállomás cseh kézen maradt, mert kellett a vasúti összeköttetés Kárpátaljával. A trianoni békediktátum szerinti határmeghúzás teljesen megtörte a megyeszékhely remélt fejlődését is. A város elvesztette a vonzáskörzetébe tartozó területeket, a vasúti és a közúti kapcsolatok is megszakadnak, nehézkessé váltak, Újhely közlekedési zsákutca lett. A lakónépesség közvetlenül a tragikus események után átmenetileg megnövekedett, de ennek oka már nem a népesség természetes szaporodása, hanem a felvidéki területekről elmenekülők befogadása volt.  A két világháború között még stagnált, aztán hamarosan megindult az elvándorlás. A szocializmus évtizedei alatt ismét gyarapodást, a rendszerváltás óta ismét csökkenést mutat.

 

Felhasznált források:

IV. 2405/b. Zemplén vármegye alispánjának iratai. Közigazgatási iratok. 1872-1950. 3365/921. szám Határkiigazítási bizottság elé folyamodó memorandum

 

IV. 24026/a. Zemplén Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai. Közgyűlési jegyzőkönyvek és fogalmazványaik 1872-1902. 1921.évi jegyzőkönyv, 31-32. p.

 

Magyar Nemzeti Múzeum, Lengyel Beatrix, a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárának muzeológusa tollából

https://www.facebook.com/nemzetimuzeum/posts/2653812961317581/ (Utolsó letöltés: 2021. 06.07.)

Pályázati felhívás a Trianoni Békediktátum 100. évfordulója

alkalmából https://sarospatak.hu/2020/02/08/palyazati-felhivas-a-trianoni-bekediktatum-100-evforduloja-alkalmabol/(Utolsó letöltés: 2021. 06.07.)

A trianoni béke

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/2vhSzakkonyv-magyarok-a-ii-vilaghaboruban-2/magyarorszag-es-a-magyar-kiralyi-honvedseg-a-xx-szazadi-vilaghaboruban-1914-1945-BB49/a-trianoni-beke-CA/(Utolsó letöltés: 2021. 06.07.)

Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020. (226-227.p.)

Sátoraljaújhely lexikona. Szerk.: Dr. Kováts Dániel, Sátoraljaújhely, 2001. 283. p.

Suba János: Magyarország trianoni határainak kitűzése/ Rubicon Online Történelmi Magazin. Alapítva 1989

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/magyarorszag_trianoni_hatarainak_kituzese/(Utolsó letöltés: 2021. 06.07.)

Zemplén. Politikai Hírlap. 1922. június 8. „Tört remények” (vezércikk) https://library.hungaricana.hu/hu/view/SatoraljaujhelyiLeveltar_Zemplen_1922_1/?pg=350&layout=s(Utolsó letöltés: 2021. 06.07.)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye helynévtára 1870-1983 (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Füzetek 16-18.) Miskolc, 1983, 397.p.

Hiábavaló volt a magyar delegáció minden érvelése a trianoni béke feltételeivel szemben, 2019. június 4. 09. 45. MTI/ múlt kor Történelmi Magazin

https://mult-kor.hu/hiabavalo-volt-a-magyar-delegacio-minden-ervelese-a-trianoni-beke-felteteleivel-szemben-20190604(Utolsó letöltés: 2021. 06.07.)

 

 

 

Utolsó frissítés:

2021.06.17.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges