Nem kívánt házasság: Mindszent kisközség küzdelme a Miskolccal való egyesítés ellen 

Bodovics Éva
Nem kívánt házasság: Mindszent kisközség küzdelme a Miskolccal való egyesítés ellen 

Érdekes iratok sorozatunkban, a megszokottól eltérő módon, most nem egy különálló, önmagában is kerek történetet reprezentáló irat kerül bemutatásra, hanem egy hosszú, közel kétéves folyamat egyetlen momentuma, egy válaszlevél, amely egy provokatív felhívásra született. 
Ez a levél volt az egykori Mindszent kisközség válasza a szomszédos Miskolc azon felvetésére, hogy a közigazgatás érdekében egyesüljön végre az évtizedek óta szoros közelségben élő két település. Noha e dokumentum előtt és után is keletkeztek iratok az ügyben, mégis érdemes kiemelni, mert rendkívüli lenyomata, mintegy kvintesszenciája annak a küzdelemnek, amit Mindszent folytatott Dávidként a szomszédos város ellen. Ráadásul a két település egyesülése ma már csak egyetlen epizód Miskolc több évszázados történelmében, ami rendszerint a megyeszékhely szempontjából került és kerül elbeszélésre, ugyanakkor nem tudjuk, miképpen vélekedett erről az egyesítést elszenvedő fél, Mindszent. Végül pedig azért is érdemes külön is szólni erről a forrásról, mert rendkívül érdekes az a nyelvezet, amelyet a Szántay Márton mindszenti bíró által szignált és Lajtos Antal körjegyző által lejegyzett válaszdokumentum használ. Kevés az ennyire szókimondó, erős érzelmektől átitatott, sokszor egészen indulatos, merész nyelvi képeket alkalmazó közigazgatási irat, amely a magát megtámadottként aposztrofáló Mindszent erős felindultságát tükrözi.

Nagyvárosok születése a 19. század második felében

 A 19. századot az urbanizáció korszakának is szokás nevezni, amikor a városodás és a városiasodás korábban nem tapasztalt mértéket és sebességet öltött. A két elnevezés bár hasonló, egymástól eltérő folyamatot jelöl. Városodás alatt az új városok megjelenését, illetve a városi lakosok számának növekedését, míg városiasodás alatt a falusias települések városias külsőt és funkciókat felvevő folyamatát értjük. 
A városiasodás termékének tekinthetjük azokat a sajátos városokat, amelyek változó jogállású települések egybeolvadásából keletkeztek. Ha megnézzük, a hazai nagyvárosok jelentős része így jött létre: a közeli települések idővel egy konglomerátum részévé váltak. Ennek egyik első példája maga a főváros, Budapest, amely 1873-ban három város, Buda, Óbuda és Pest egyesülésével született meg. Néhány évtizeddel később pedig egy még nagyszabásúbb egyesítés következtében létrejött Nagy-Budapest 23 település egyesítésével.
Megyénk központja, Miskolc is hasonló folyamaton ment keresztül míg nagyvárossá válhatott. Az 1945-ben Diósgyőr, Tapolca, 1950-ben Görömböly, Lillafüred, Alsó- és Felsőhámor, majd 1981-ben Bükkszentlászló lett a város része. A többszörös bővítések fényében hajlamosak vagyunk megfeledkezni a legelső lépésről, a Miskolccal szinte egybenőtt kisközség, Mindszent „bekebelezéséről”.
A szó használata nem véletlen. Egyrészt a 19. században elterjedten alkalmazták a „bekebelez” vagy „bekeblez” igét olyan események és folyamatok esetében, amikor valamilyen egyesülésről, összeállásról volt szó, „kebelébe/szívébe fogad” értelemben.  Másrészt már ekkor megjelent az egyébként pozitív jelentésű kifejezés negatív felhangja is: a mohó, ellentmondást nem tűrő felfalás. Történetünkben mindkét felfogás megjelenik: a pozitív Miskolc, a negatív Mindszent részéről.
Több évtized távlatából gyakran ezeket az egyesítési folyamatokat valamiféle virtuális vagy konkrét tárgyalóasztalnál köttetett békés megegyezéseknek tekintjük, ahol a települések vezetői – belátva az együttműködés előnyeit – önszántukból döntenek önállóságuk feladása, és a „nagy testvérhez” való csatlakozás mellett. A valóság azonban korántsem ez. Óbuda például az utolsó pillanatig tiltakozott az Budával és Pesttel való 1873. évi egyesítés ellen, ahogyan Diósgyőrnek sem fűlött a foga a közeli szomszédhoz való csatlakozáshoz. De a legnagyobb ellenállást talán az első „áldozat”, Mindszent fejtette ki az egyesítéssel szemben. Ennek hátterében feltehetőleg a két település történeti kapcsolata állhatott.

Volt egyszer egy Mindszent

Mindszent Miskolchoz való közelsége, „egybeépítettsége” nem véletlen. Valamikor ugyanis a település Miskolc része volt. 1723-ban a mindszenti római katolikus plébánia környékén, illetve telkein letelepedett miskolci lakosok bejelentették elszakadási szándékukat, és közigazgatásilag különváltak a várostól. A különválás 1724. február 20-án vette kezdetét, amikor Miskolc város irányító testülete tudomásul vette a Lonovics és Mindszent utca mintegy 300 főnyi, többnyire zsellérekből álló lakosságának akaratát.  Ehhez a – valószínűleg nem ilyen könnyen megszerzett – önálósághoz ragaszkodtak úgy Mindszent kisközség lakói, amikor 1877 januárjában Miskolc bejelentette az egyesítést célzó kérvényét a vármegyéhez.
Felmerülhet a kérdés: miért várt Miskolc ilyen sokáig, több mint 150 évig az egyesítés gondolatának felvetésére? Ennek magyarázata a jogi háttérben rejlik. A korábbi jogszabályok ugyanis nem tették lehetővé a beolvasztást, csak abban az esetben, ha a bekebeleztetni szándékozandó település is beleegyezik a „házasságba”. Mindszent azonban mindvégig határozottan elutasította az ötletet, így az egyességre remény sem volt.
1876-ban azonban megszületett az a törvény, amely lehetővé tette, hogy a belügyminiszter – amennyiben a közigazgatás érdekei úgy diktálják – saját hatáskörben elrendelje az egyesítést, a községek külön-külön beleegyezése nélkül. 
Losonczi Farkas Károly, Miskolc polgármestere 1877-ben, egy évvel a törvény megszületése után, vetette fel újból az egyesítés gondolatát.  Miskolc amellett érvelt Borsod vármegye bizottságához megküldött kérelmében,  hogy miután a két település végérvényesen egybenőtt, jobban mondva Miskolc körbenőtte a kisközséget, a földrajzi egybefonódás mellett a mindennapi élet szálainak egybefonódása a közigazgatási egyesítést is indokolttá teszik. A mindszenti lakosok ugyanis a miskolci boltokba, a miskolci heti és éves vásárokra jártak vásárolni, gyermekeik a miskolci iskolákban tanultak. Továbbá a miskolci városvezetés sérelemként élte meg azt a helyzetet, hogy miközben Mindszent mindenben élvezi a megyeszékhely közelségét, annak kiadásaihoz nem hajlandó hozzájárulni. 
 

Mindszent kisközség válaszának első oldala

Az 1877. október 30-án keletkezett és a Borsod vármegyei közgyűlésnek címzett dokumentum felépítése meglehetősen egyszerű, ugyanakkor retorikai szempontból példaértékű. Már a legelején nyíltan leszögezik az álláspontjukat: Mindszent teljes erejével ellene van az egyesítésnek.
„Mielőtt az általunk felhozott minden egyes érvekre nyilatkozatunkat, illetőleg czáfolatunkat megtennénk, jó előre kijelentjük, miszerint önállóságunknak bármily úton és módoni megcsonkításába önkénytesen soha beleegyezésünket nem adjuk, és ellene határozottan tiltakozunk.” 
A kijelentés végérvényes, meggondolásra semmi esély. Akár itt, ezen a ponton, néhány mondat után be is fejeződhetne a szöveg, hiszen a válasz megadatott, de a községi bíró vagy úgy érezte, hogy szükséges indokolnia a választ, vagy egyszerűen csak lehetőséget keresett a sérelmek és sértések kimondására, amire talán korábban nem nyílt alkalma. 
A válaszirat 10 pont köré csoportosítva – Miskolc kérvényében szereplő indokokra reagálva –, logikus felépítést követve fejti ki érveit az egyesítés ellen. Kiindulási pontjuk az a meggyőződés, mely szerint az 1876. évi törvény 50. §-a jelen helyzetben nem alkalmazható, mert a megyeszékhely által felhozott indokok nem támasztják alá kellően a közigazgatási egyesítés szükségességét.
Hely hiányában a továbbiakban az érvek és ellenérvek sorából csak a legfontosabbakat emeljük ki.

A földrajzi egybeépültség

Miskolc egyik legfőbb indoka az egyesítésre az összeépültség volt, hiszen a törvény is e kritériumra építkezett. A város, hogy érveit alátámassza, egy térképet is benyújtott, ami a kisközséget mint Miskolc által minden oldalról határolt települést ábrázolta. Mindszent azonban ezt cáfolva rámutatott a térkép több hibájára is, illetve kiemelte, hogy területe részben olyan útvonalak (pl. csabai út) által határolt, melyek nem Miskolc, hanem az állam tulajdonát képezik, így Miskolcon kívül más közigazgatási területtel is határos.
Rendőri és közigazgatási érdekek
Miskolcnak a vármegyéhez intézett kérelmében fontos szempontként szerepelt a közigazgatás könnyebbé válása, ha a két település egyesül. Mind a rendőri felügyelet, a tűzvédelem, mind pedig az egészségügyi ellátás (különösen járványok esetén) könnyebben lenne megszervezhető, ha a két település egy irányítás alatt állna. Ráadásul a Mindszent területén felmerülő panaszok is egyszerűbb úton – a szolgabírói szint kihagyása révén – közvetlenül a rendezett tanácsú városként működő Miskolc képviselőtestületétől kerülne fel a vármegyei bizottsághoz.
Erre reagálva Mindszent rámutatott Miskolc meglehetősen rossz közbiztonságára, amit a rendőrség relatíve magas létszáma és a fenntartásával járó tetemes költségek ellenére évek óta nem sikerült javítani, továbbá tagadta, hogy a miskolci önkéntes tűzoltó egylet szolgálatát bármikor is igénybe vették volna, holott évek óta pártoló díjjal járulnak hozzá annak fennállásához, végül pedig ugyancsak tagadták, hogy járványok alkalmával bármilyen fennakadás is történt volna, hiszen a község rendelkezik egy „elsőrendű” orvossal, ráadásul az a tény, hogy a járási és a megyei tiszti orvos is a „hozzánk az oly közel első városban lakván”, lehetővé teszi a két település közti hatékony közegészségügyi együttműködést.
Az érdekképviselet egyszerűsödésére – mint az egyesülés (egyetlen) előnyére – indulatos, sértett hangvételű válasz született:
„Hogy ezen egyesítés foganatosítása esetén azon nagyszerű előnyben részesíttetnénk, hogy jelenlegi kisközségi, nagyon korlátolt authonomiánk helyett Miskolcz városának demokratikus alapokra fektetett szervezetét nyernénk, ezt a tekintetes város közönségének megköszönve, visszautasítjuk, mert mi nem vagyunk oly hiuk és ábrándozók, mint a város atyái, mi megelégszünk a mi korlátolt kisközségi authonomiánkkal, melylyel századok óta a szomszédos város mellett a legnagyobb békével, és a legnagyobb megelégedéssel élveztünk, és így ajánljuk Miskolcz városának, miként ne kívánjon oly mostoha gyermeket kebelére fogadni, a ki már most is jó előre tiltakozik a reá oktrojálandó mostoha szülék jogtalan kivánságai ellen, mert valamint eddig nem kivántunk Miskolcz város ügyeinek vezetésébe tényleges részt venni, úgy ma sem vagyunk kiváncsiak annak zilált ügyeibe mint új tényezők szerepelni.” 

Pénzügyi helyzet

A miskolci érvelés egy másik központi eleme a város által nyújtott szolgáltatásokból való profitálás, amelyet a kisközség annak ellenére élvez és igénybe vesz – pusztán a közelség miatt –, hogy a város pénzügyi terheihez bármennyivel is hozzájárulna. Erre válaszként Mindszent azt a vádat hozta fel, hogy a szomszédos nagyváros a megemelkedett közigazgatási apparátus miatt komoly pénzügyi problémákkal küzd, és hogy ezért nincs értelme egyesülni „egy oly várossal, a mely isszonyú [sic!] adósságán kívül ránk nézve semmi előnyt, vagy jogot nem nyújthat.”

Oktatás, műveltségi állapot

Az egyesülés indokaként merült fel Miskolc részéről az, hogy Mindszent nem rendelkezik önálló iskolával, ezért a kisközség fiataljai már így is a miskolci iskolákba járnak. E nehezen vitatható tényt meg sem próbálták cáfolni a mindszentiek, ehelyett arra mutattak rá, hogy bár iskoláik nincsenek, műveltség tekintetében mégis a miskolci lakosok szintje felett állnak. Ennek bizonyítására a legutóbbi (1869. évi) népszámlálás adatait idézik, amely szerint míg a miskolci lakosok 47%-a sem írni, sem olvasni nem tudott, addig ugyanez az arány a mindszentiek esetében mindössze 31%. Arról persze nem esik szó, hogy e nagyobb mérvű műveltségre valószínűleg részben a miskolci iskolák látogatása során tettek szert.

Ipar és kereskedelem

Az iparossággal kapcsolatban a beolvasztás melletti érvként hozta fel Miskolc azt a tényt, hogy a mindszentiek a miskolci piacot veszik igénybe eladásaik és vásárlásaik során. Válaszként a mindszentiek ebben a kölcsönös egymásrautaltságot emelték ki, s kissé pimasz módon megjegyezték: „Hogy községünk lakosai kizárólag a miskolczi piaczot veszik igénybe, azért Miskolcz városa csak köszönettel tartozik, mert ezáltal jövedelmét csak szaporitjuk, de ha mi igénybe vesszük is a város piaczát, a város közönsége is igen sok tekintetben sok iparágaknál igénybe vesz a mi piaczunkat is, s a mit mi nem lehetünk meg Miskolcz városa piacza nélkül, épen úgy nem lehet meg Miskolcz városa piacza sem a vidéki községek ipartermelése nélkül”. 
A mindszenti iparosok részvétele a miskolci ipartársulatokban sem ad elegendő indokot a bekebelezésre – érvelt a kisközség – hiszen „ezen társúlatokban nem csak községünk polgárai foglalnak helyet, hanem ő kivülök helyet foglalnak abban Diósgyőr városa, Csaba községe, s több más a megye székvárosát környező községekben lakó iparospolgárok is”. Az egyedüli probléma ezzel az ellenvetéssel az, hogy az említett települések nem voltak egybeépülve (még) a korban Miskolccal, azaz esetükben az egyesítést lehetővé tevő törvény alaptétele nem állt fenn.

Az érvek és ellenérvek végére jutva a kisközség képviselői felteszik – kissé provokáló, inkább költői, mintsem valós – kérdésüket: „meg nem foghatjuk, hogy miféle előnyök élvezete érdekében kivánja Miskolcz város képviselete, hogy mi százados jogainkról és önállóságunkról lemondva, magunkat a város polgáraira is majdnem tarthatatlanná váló kényszer állapotba helyezzük”?
Véleményük szerint Miskolc elsőszámú célja a mindszenti lakosok megadóztatása, és a várost sújtó terhek megosztása. Ugyanakkor felvetik annak a lehetőségét is, hogy a nagyváros vezetése a kisközségi lakosok beolvasztásával és majdani elhalálozásával a mindszenti ingatlanok megszerzésére törekedik. 
A kihalás vizionálása, mint a végső elnyomatás eredménye több helyen is visszatér a szövegben, alátámasztva a vármegyéhez intézett kérelmük „élet-halál” sürgősségét és komolyságát. A túlerőben lévő támadás ellen a végsőkig harcoló kicsiny nép metaforája végighúzódik a szövegen, míg végül egy nagyon is aktuálpolitikai hasonlatban csúcsosodik ki. Ugyanis a mindszentiek saját küzdelmüket az éppen zajló orosz-török háborúhoz  hasonlították.
„Hogy Miskolcz városának régi törekvése már községünket magába olvasztani, azt mi már régen tudjuk, azonban mint az éjszaki orosz birodalom vad hordáinak erőszakos támadásait az önállóságokat féltékenyen örző, és szabadságukat kellő tiszteletben tartó török hősök ez ideig mindég vitézül és hősiesen visszaverték, és nagyravágyó, más békés szomszédokat erőszakosan birodalmába beolvasztani akaró hatalomnak gőgös kevélységét győzelmesen letiporták, úgy ekként mi is önállóságunkhoz szilárdan ragaszkodva, mindent el fogunk követni, miszerint önállóságunkat utódaink számára is megtarthassuk egy nagyravágyó, magával is tehetetlen hatalommal szemben, és ha mégis az lenne egykor az ármánykodás győzelme esetén elrendelve, hogy a községünkre sok tekintetben nem alkalmazható 1876. évi V. tcz. 50§-a alapján Miskolcz városába erőszakosan bekebeleztetnénk, úgy mi, mint az élő nemzedék fiai örökre tiltakozásunkat jelentjük ki ezen erőszakos beolvasztási kisérlet ellen.” 
Zárásképpen a vármegyéhez, mint „legkisebb, de legszebb, legműveltebb és legtakarékosabb községének” édesanyjához fordulnak védelemért az erőszakos ellenséggel szemben.
„Ily méltatlan megtámadtatásunk közepette bizalmunkat csakis a tekintetes [vármegyei] közgyűlés kegyes pártfogásába helyezzük, és mint hű gyermekei, egész alázattal az eránt esedezünk, méltóztassék hatalmas ellenünkkel szemben, kik bennünket ősi szabadságunk és önállóságunktól erőszakosan meg akarnak fosztani, anyai védszárnyai alá venni, és őket, mint kik a közös anyától hűtlenül elszakadtak,  ezen semmi tekintetben sem indokolt jogtalan kérvényökkel egyszerűen elutasítani.” 
A küzdelem végkimenetelét mind ismerjük. 1880. január 1-vel Mindszent Miskolc része lett, küzdelmük tehát elbukott. Az egykor volt kisközség létezését ma már csak a Mindszent tér és a Mindszenti templom neve őrzi. 
Az egyesítés teljes folyamatának történetét az idei Levéltári Évkönyvben olvashatják majd.