Miskolci vasutasok a recski munkatáborban

Miskolci vasutasok a recski munkatáborban

Szerző: Kis József

Egy-egy levéltári irat láttán az embernek az az érzése, hogy a múlt egy ma már teljesen lényegtelen epizódjáról ad hírt. Néhány irat azonban sokkal többet mond számunkra, ha rendelkezünk némi háttérinformációval. Így van ez a most közölt átiratnál is, ami első ránézésre pusztán egy lista arról, hogy az Államvédelmi Hatóság javaslatára kiket kell kizárni a Pártból, de ha az események mögé nézünk, akkor azon – többségében Recskre – internált miskolci vasutasok listáját látjuk, akik addig a Magyar Dolgozók Pártjának tagjai voltak.

A Magyar Királyi Államvasutak 1930-ban építette ki katonai osztálya országos hálózatát. Ekkor üzletvezetőségenként „különleges forgalmi ügyek” Üv. b., vagyis üzletvezetőség bizalmi jelzéssel külön csoportokat állított fel.[1] A MÁV miskolci üzletvezetőségénél az Üv.b. csoport vezetője Komáromi Miklós főfelügyelő[2] lett, míg helyettese dr. Koppány Kálmán tanácsos, K-előadója Leleszi Barnabás. Az Államvédelmi Hatóság megállapítása szerint az Üv.b. csoportban működő K-előadóknak az egyes szolgálati helyeken K-tisztjei, illetve b, vagyis bizalmi egyénei voltak, akiket rendszeresen oktattak kémelhárításra és hírszerzésre.[3] Simonyi István 1957-es rendőrségi kihallgatása szerint az Üv.b. tagjai továbbá a háborús idején polgári alkalmazottként irányították a katonai szállítmányokat.[4]

A katonai osztályon dolgozók természetesen a Rákosi-diktatúra éveiben potenciális ellenségnek számítottak, személyükkel kapcsolatban először 1949-ben kezdődött adatgyűjtés, majd 1953. február 28-án Piros László, az ÁVH vezetője adott utasítást a vasút területén dolgozó volt Üv.b.-sek anyagának feldolgozására. Ezenkívül össze kellett gyűjteniük az 1945 előtt mozgósítási munkakörben dolgozók adatait, jelenlegi beosztásukat és 1945 utáni tevékenységüket. Az ily módon összegyűjtött adatok birtokában az ÁVH közlekedési osztályának kellett javaslatot tenni az internálandó alkalmazottak személyére. A lefogásokra 1953 márciusában adtak utasítást.[5] Az országban mintegy kétszáz, miskolci tekintetben adataink szerint tizenhat vasúti alkalmazott internálására került sor.

A miskolciakat 1953. március 25-26-án hurcolta el az Államvédelmi Hatóság,[6] köztük volt Bodnár László, Dicső Sándor, Francz József, dr. Koppány Kálmán, Leleszi Barna, Ligetvári Mihály, Lőrinc Lajos, Pataki Gábor, Puskás Bálint, Rovny Ferenc, Szabó János, Simonyi István főintéző, Szomjas Árpád, Varga József, Varga Józsefné és Vértesi László.[7] A felsoroltak közül – Bank Barbara kutatásai alapján – mindössze Varga Józsefné sorsa nem ismert, a többiek a recski munkatáborba kerültek.

Ilyen előzmények után került sor arra, hogy az ÁVH tizenhárom internált párttagsági, illetve –tagjelölti könyvét küldte meg a megyei pártbizottságnak, amely azzal az utasítással küldte azt tovább a Miskolc városi pártbizottságnak, hogy a felsorolt személyeket zárják ki a pártból.[8]

A miskolci internáltak életére részletes információval nem rendelkezünk, aminek egyik oka az lehet, hogy viszonylag rövid időt töltöttek a rabtáborban. Az Elnöki Tanács ugyanis 1953. július 25-én adott ki törvényerejű rendeletet az internálás megszüntetéséről és az internálótáborok felszámolásáról. Az internáltak ügyeit ezután felülvizsgáló csoportok vizsgálták ki, amelyek döntöttek a foglyok szabadulásáról, vagy további fogva tartásáról, illetve bíróság elé állításáról. A recski rabtábort 1953. szeptember 23-ig számolták fel, ekkor hagyta el a tábort az utolsó rab. Akiket a bizottság bírósági eljárás alá utalt, azokat a kistarcsai táborba szállították át, ahol 1953. augusztus 25-től kezdődően folytatták le velük szemben a „tárgyalást”. Mások felett a fővárosi Markó utcában mondták ki a verdiktet.[9]

A miskolci vasutas foglyok közül Rovny Ferencet 1953. szeptember 1-jén Budapesten izgatásért két év börtönre ítélték, de büntetése letöltése alól kegyelmet nyert.[10] Leleszi Barnát 3 év börtönre ítélték.[11] Simonyi Istvánt internálását 1953. szeptember 16-án szüntették meg, ekkor a Markó utcai börtönbe kísérték,[12] majd a Fővárosi Bíróság népellenes bűntett és államrend elleni izgatás vádja alól bűncselekmény hiányában felmentette, 1953. november 4-én szabadult.[13] Vértesi Lászlót ugyancsak bíróság elé állították, amely azonban elnapolta a tárgyalást és október 12-én előzetes letartóztatásba helyezték.[14] Dr. Koppány Kálmánt 1 év börtönre ítélték.[15] A börtönre ítélt foglyok többsége a büntetését - az 1953-as amnesztiának köszönhetően - nem töltötte le. Adataink szerint Leleszi Barna maradt fogságban talán egyedül, ő ezután Márianosztrára került, vélhetően 1955-ben szabadult, majd nem sokkal később, 1955. május 19-én meg is halt. Az alultáplált, s legyengült Leleszi ugyanis – egy visszaemlékezés szerint a hosszú szovjet fogságból hazatértek egy részéhez hasonlóan – annyira elszokott a házi koszttól, hogy a kedvenceként tálalt sztrapacskát gyomra feldolgozni nem tudta, s meghalt.[16]

Az internált vasutasok ügye az 1956-os forradalom napjaiban került ismét felszínre. 1956. október 29-én az egyik volt rabot, Simonyi Istvánt választották a személypályaudvar munkástanácsának elnökévé. A forradalmi szervezet többeket elbocsátott a vasúttól, köztük olyan személyt is, aki az ÁVH ügynökeként több internált, illetve az 1950-es években politikai okokból elítélt személy megfigyelésével volt megbízva.[17] A foglyok rehabilitálását a MÁV Igazgatósági Munkástanácsa is szem előtt tartotta, november 2-án rendelkeztek a vasúttól elbocsátott egykori internáltak szolgálatba állításáról, illetve képzettségüknek megfelelő munkakörben való alkalmazásukról.[18] A megtorlás idején Simonyi ismét fogságba került, forradalom alatti tevékenysége miatt jogerősen 1 év börtönbüntetésre ítélték.[19]