Hol tó állott, most Tündérkert.

Hol tó állott, most Tündérkert. A diósgyőri vár melletti tó története

írta: Bodovics Éva

A diósgyőri vár melletti területen, amelyet ma Tündérkertként ismer a város, egykor egy langyos vízű tó terült el egészen az 1940-es évekig. A Telepy Károly által többször is megörökített névtelen tavat (1-2. kép), amelyre csak halastóként, vagy mint egy 1852-es határtérképen olvashatjuk, a Malom Tavaként utaltak, az általánosan elterjedt információ szerint az 1950-es években,[1] néhol egészen konkrétan megjelölve a dátumot, 1959-ben[2] töltötték fel. Ez a megalapozatlan állítás azonban tévesnek tűnik, ugyanis dr. Balogh Kálmán 1947-es tanulmányában, amelyben a tavat tápláló források lefoglalásáról értekezett, azt írja, hogy a tavat 1945-46-ban csapolták le. Dr. Wein György 1952-es tanulmányában pedig már feltöltött területként utal a tóra. Az 50-es évekbeli dátum helytelenségét látszik alátámasztani az is, hogy a korabeli sajtó (Észak-Magyarország) sem 1959-ben, sem pedig a teljes 50-es években nem írt a tó lecsapolásáról, márpedig ez egy eléggé jelentős esemény lehetett akkoriban. Végül pedig egy 1959 júliusában készült légifotón is az látszik, hogy a tó egykori területét már régebb óta meglévő növényzet borítja (3. kép). A levéltárunkban fellelhető iratokból sajnos nem derül ki a tó lecsapolásának pontos ideje, viszont azt megtudhatjuk, hogy miért kellett megszűnnie a több száz éven keresztül létező halastónak.

Telepy Károly: A diósgyőri várrom (1860), Magyar Nemzeti Galéria

Telepy Károly: Diósgyőri vár (1901)

Dr. Balogh Kálmán tanulmányából tudjuk, hogy a diósgyőri vasgyár ívóvízszükségletét a községtől nyugat-északnyugatra fakadó és 1910/12-ben foglalt ú.n. „Felsőforrás”-ból fedezte, ipari vízszükségletét pedig a Szinva-patakból elégítette ki. A gyár azonban az elkövetkező évek folyamán hatalmas fejlődésen ment keresztül, ami miatt újabb vízbeszerzési lehetőségek után kellett néznie. A Garadna- és a Szinva-patak már 1942 őszén nem bírta a gyár vízszükségletét fedezni, ezért a hiányzó vizet a Hámori-tóból pótolták. 1942 őszén az akkor 12000 lélekszámú gyári lakótelep napi vízfogyasztását 1000 m3-re (személyenként 83 l) becsülték.

Légifelvétel (1959)  fentrol.hu

A Magyar Állami Vas- és Acélművek (továbbiakban MÁVAG) 1942-ben azzal kereste meg az egykori tó területének tulajdonosát, a Magyar Királyi Erdőkincstárt, hogy méréseket végezhessen vízellátása bővítéséhez szükséges adatgyűjtés céljából. Az Erdőkincstár Diósgyőr községhez irányította a MÁVAGot, mivel a területre a község már korábban benyújtotta az igényét az Erdőkincstárhoz, amit csereszerződés útján kívánt megszerezni, hogy ott parkot és fürdőt alakíthasson ki. A község engedélyt adott a mérések elvégzésére, amelyet 1942. november második felében el is végeztek. A vár körül több forrás is található (pl. Szent György-, Boldogasszony-, Tapolca- és várárki forrás), de a tavat alapvetően az ún. Tavi-források táplálták. A méréskor a forrásokat a tó többi részétől elkülönítették, majd két héten át éjjel-nappal szivattyúzták. A forráscsoport teljesítménye kb. másfélszerese volt a vasgyár ívóvízszükségletének, ezért elhatározták a források foglalását. A munkálatok 1944 szeptemberéig folytak, ugyanakkor a háborús események következtében Diósgyőr és az Erdőkincstár között a csereszerződés nem köttetett meg.

 Második katonai felmérés (1819-1869)

A diósgyőri vár romjai. Váncza Emma fényképe után rajzolta Háry Gyula (1891)

1944. szeptember 13-án dr. Barakonyi István ügyész útján a MÁVAG felkereste a községi elöljáróságot azzal, hogy vízművet kíván létesíteni a vár melletti tóban, s ennek elhelyezésére és a vízmű védőterületéül megszerezni óhajtja a tó és a tókert területeinek egy részét.

Az alispán helyszíni szemlét rendelt el, mely során kiderült, hogy a MÁVAG által tervezett vízmű és fővezeték részben a község szabályozási tervével, részben a tervezett népfürdő és park tervével összeütközésben áll. Ezért az alispán felhívta a MÁVAGot, hogy egyezzenek meg a községgel, majd pedig terjesszék elő kérelmüket a vízműlétesítés engedélyeztetése céljából. Erre azonban a háború miatt nem került sor. Mindenesetre a vízmű – engedéllyel vagy anélkül – 1945-46-ban Papp Istvánnak, a budapesti vízművek főtanácsosának tervei alapján elkészült. Ekkor a tó északi sarkán torkolló, a Tapolca- és a várárki forrás vizét vezető vízárkot elzárták, és két levezető árokkal a tavat lecsapolták. A források környékén a tó fekete iszapját eltávolították, s a két legnagyobb forrást egy-egy 3 m átmérőjű vasbetonaknával foglalták. A forrásfoglalás közvetlen környékét 3 m vastagságban a Tapolca-forrás közelében talált vörös agyaggal töltötték fel.

Diósgyőri várrom. Képeslap 1916-ból. HU-MNL-BAZML-XIV.64.

Az üggyel kapcsolatban a következő, s egyben utolsó levéltári irat a MÁVAG és Miskolc, illetve a kisajátítani kívánt területen élők közötti egyezkedést rögzíti 1948-ban,[3] hiszen ekkor már Diósgyőr nem önálló település, hanem Miskolc részét képezi. A város kérte, hogy a forrásoktól a vasgyárba vezető csővezeték mentén a MÁVAG létesítsen közkutakat, illetve, hogy a fel nem használt vizet a gyár engedje át a városnak. Az előbbi kérésbe – technikai akadályokra hivatkozva – a MÁVAG nem volt hajlandó belemenni, a felesleges vizet pedig csak tűzoltási és locsolási célokra volt hajlandó átengedni.

Az iratból az is kiderül, hogy a MÁVAG – legalábbis saját elmondásuk alapján – annak idején benyújtotta az engedélyezési kérelmet, csakhogy az a bombázások következtében elveszett, s így abban a kényszerű helyzetben voltak, hogy közérdekből, az ideiglenes hatósági engedély megadása előtt, megkezdjék az építkezést.

Diósgyőr község átnézeti térképe (1941). HU-MNL-BAZML-XIV.6. Nyt/b. 68. A vár melletti tó utolsó ismert ábrázolása

Érdemes megemlíteni, hogy az irat tartalmazza a Földtani Intézet véleményét is a vízbázis védelmével kapcsolatban. Azt írják, hogy „A forrás foglalástól keletre eső tó medencét annak teljes szemétmentes anyaggal való feltöltését rendezni kell a vizlevezető árkokat ki kell tisztogatni és gondo[s]kodni kell a jövőbeni tisztánmaradásukról.” Ez azt sejteti, hogy bár a tó lecsapolása már korábban megtörténhetett, de annak medencéjét még nem töltötték fel az irat keletkezésének idejéig, vagyis 1948 novemberéig. Erre valamikor 1948 novembere és 1952 között kerülhetett sor.

Források:

Dr. Balogh Kálmán: A MÁVAG diósgyőri forrásfoglalása. Hidrológiai Közlöny, 27. évf. (1947) 9-12. sz. 124-130.

Dr. Wein György: Hidrológiai adatok a Bükk-hegység keleti részéből. Hidrológiai Közlöny, 32. évf. (1952) 1-2. sz.

HU-MNL-BAZML-IV.1906.b. 8492/1948.

HU-MNL-BAZML-IV.1914. 320/1946.