A miskolci pellengér

A Veres oszlop lebontása 1836-ban

Írta: Bodnár Tamás

A magyarországi szabad királyi városokban és a jelentősebb mezővárosokban is megtalálható volt egykor a pellengér, amelynek elnevezése a pranger német szóból ered. Egyes helyeken szégyenfának, szégyenkőnek, törvényfának is neveztek. Ezek közül néhány a mai napig fennáll, talán az egyik legismertebb a lőcsei (Levoča) szégyenketrec, de az oszlop alakú egyszerűbb forma Szencen (Senec), Fertőrákoson, stb. a mai napig fennmaradt. Egy-két ilyen építményt a helyi múzeumokba szállítottak át, pl. a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban, és a nyíregyházi Jósa András Múzeumban is találunk egyet-egyet. Némelyikről csupán fotók maradtak fenn, de legtöbbnek csak írott forrásokban találjuk nyomait, így a miskolcinak is, amelyet mind a mezőváros, mind a vármegye használt.

A pellengérek nem csak az enyhébb büntetések helyszínei voltak, ahol az általában szóban vétkezők bűneit büntették az oszlophoz láncolva, megvasalva, kalodázva, nyakukba vagy az oszlopra táblát akasztva és esetenként bűnösségüket hangos szóval hirdetve. A szégyenfa mellett, - amely a város központjában, forgalmas helyen volt felállítva, - zajlottak több esetben a kivégzések, illetve a minősített kivégzések is. Bár az elrettentésképpen temetetlenül hagyott gonosztevők kivégzései a városon kívül folytak le, amire a Miskolc határban megtalálható „Hóhér bástya” és „Akasztófa alatt” földrajzi nevek utalnak.

A Felvidéki Öt város törvénykönyve több esetben konkrétan megnevezi egynéhány artikulusában a pellengér mellett végrehajtandó büntetéseket:

„Articulus 46. A lopásról.

Először, amely gyermek nyolc avagy tizenkét esztendős lévén, és 24 pénz érő marhát ellop, avagy kést, és reá bizonyosodik, ez a büntetése: hogy a hóhér kösse a plengerhez , és ott vesszővel sújtson húszat rajta, és az mondja neki, hogy ha a te atyád és anyád téged nem tud tanéttani, ím én megtanétlak téged, ha többször megcselekszed, keményebb büntetésed lészen.

Aki ötven pénz érőt ellop, annak büntetéséről.

Ha reá bizonyosodik, azon a plengernél sújtsanak ötvent, hogy a vér is kijöjjön a testéből, hogy más is tanuljon rajta.”[1]

„Articulus 53.

Akik oltványt, avagy egyéb gyümölcsfát ellopnak, más ember szőleiből titkon elvisznek és abban csak ágát megismerheti is, és a káros fél azt megbizonyéthatja, akár kertben találja, akár szőlejében légyen, akar pediglen mi módon adja el, ez a büntetése: hogy a fél keze elvágattassék a plengér előtt, másoknak példájokra.”

A törvénykönyv szövegében fellelhetősége ellenére, magát a pellengért a Borsod vármegyei és a Miskolc városi jegyzőkönyvek ritkán említik.

Legelső alkalommal a mezőváros jegyzőkönyvében 1585-ben írnak róla, amikor „Tót Bertalan, mivel hogy lopásban találtatott, kőlyukaknak feltörésében, az törvény akasztófát talált volna neki, hogy halált érdemlene. De mivel hogy magát kötötte arra, hogy ha többé efféle vétekben találják, hát minden törvény nélkül senki reá ne esküdjék, hanem kivigyék és felakasszák. Oka ennek ez, hogy nem akarták, hogy bíró uram reá esküdjék, hanem hogy mostan az pellengérben vigyék és erősen megverjék, és hogy megkiáltsa ezt, hogy ő akasztófát érdemlett volna, de mivel hogy kötötte magát, most csak ezzel büntetik.”

A törvénykezésnek ezt az eszközét Miskolcon a vármegye is használta, amint ezt Borsod megye 1641-es jegyzőkönyvében olvashatjuk: „A tanúknak vallásából Laghda Istvánnak atyjának megölésére, lólopási és gonoszságai világosan kinyilatkoztak, mely istentelen gonosz cselekedetiért a nemes vármegyének törvényszéke és bírái ezennel Laghda Istvánt elsőben, hogy mindenkinek rettentő példájára megkínoztatván, a pellengérnél két kezeit elvágják, azután lófarkon hordozzák meg és végezetre fejét elütvén, testét kerékre hányván szententiázták.”[2]

II. József uralkodása alatt a szégyenoszlopokat lebontatta, de halála után sok helyen visszaállították, esetleg el sem bontották ezeket. Miskolcon is így történhetett, mert Borsod vármegye 1806-os közgyűlési jegyzőkönyvében feljegyezték, hogy az abaúji Alsógagyba való Kapri András, Czudar Péter és György Gyurka szökött katonákkal együtt a disznóshorváti, szalonnai, szilasi és tornaszentjakabi erdőkben csavargott. Csavargásaik közben a kazai pásztort a csordája mellett, a mezőben káromkodások között megtámadták, kifosztották, a jákfalvi kocsmáros zsidó ablakát, ajtaját betörték. Ezen kívül Bálint Andrást nyakszirten ütötték és az akkor történt megfogásuk alkalmával borzasztó káromkodások közt a falut felgyújtással fenyegették. Ezért Kapri Andrásnak büntetésül egy esztendő alatt öt alkalommal 50 pálca ütéseket kellett elszenvednie, és a büntetés megadása alkalmával a tetteit leíró táblát a nyakába akasztva kellett a pellengérhez láncolva kiállnia.[3]

Az oszlop egy 1833-ban történt feljegyzés szerint még használatban volt és ott a testi fenyítésre ítélt megyei rabokat verték meg. Azonban a nyilvános megszégyenítést innentől kezdve csak azoknak kellett a pellengérnél elszenvednie, akiket a törvényszék kifejezetten erre ítélt. Előadják ugyanis, hogy előfordul, hogy egyes elítéltek ártatlanul szenvedik el nem csak a verést, hanem a nyilvánosság előtti megszégyenítést is. Ezért a fenyítéséket ezentúl a megyeháza udvarán, egy félteeső helyen kell majd rájuk kiróni.[4]

A reformkor táján a legtöbb szégyenkövet már véglegesen eltávolították a városokból. Miskolcon erre 1835 után került sor, amikor Dominkovics Lajos házi pénztárnok jelentéssel fordult az alispánhoz, amiből a helyi pellengérnek a köznép által használatos nevét is megtudjuk: „Alább írt, alázatosan jelentem, hogy Miskolc városa Piac utcáján felállított pellengér (Veres oszlop) a közelebb volt nagy esőzések miatt egyik oldala alább szállott, s tovább a mostani állapotjában a város dísztelenségére azon helyen nem állhat. De nem állhat meg annálfogva sem, mert éppen azon helyen, ahol keresztút vagyon, a szekereket a járás-kelésben igen hátráltatja. Melyhez képest a volna alázatos vélekedésem, nehogy eldűltével valakit agyonüssön, - mivel ebben a hidegben igazítani sem lehet, - szedessen széjjel, s ennek kövei a játékszín eleiben lépcsőknek használtassanak. Melyek is elrendeltetése eránt tészem ezen alázatos, s hivatalos jelentésemet. 1835. február 25.”[5]

A jelentés hatására a megyei jegyzőkönyvekben is olvashatunk a szégyenkőről és annak a büntetésvégrehajtásban betöltött elmaradott gondolkodást tükröző szerepéről. Minthogy az oszlopnak igazítása lett volna szükséges, de ezt mégsem tették meg, mivel a pellengér már régen nem volt használatban. Ezen kívül, mivel Miskolcon a Felső Piac utcának azt a terét ahol áll, „eldíszteleníti, az utcát szűkíti, s a könnyebb járás-kelést, kivált vásár alkalmával gátolja, ezen nagy fontosságú okoknál fogva, s úgy is mint nem kedves emlék, az érintett Veres oszlop széllyelszedetni, s eladandó kő és vas részei az építkezeti küldöttség által eladatni rendeltetett.”[6]

A bontás elrendelésével a pellengér kövei, melyek talán már a 16. századtól a mezőváros központjában, a Piac utcán álltak, mégsem kerültek a Magyarország első kőszínházaként nyilvántartott épület lépcsőzetébe.

1836-ban Rácz János, a gazdálkodási küldöttség jegyzője jelentette, hogy a miskolci Piac utcán állott szégyenoszlopból kikerült faragott köveket és vasakat árverés alá bocsájtották, és azokat Balogh Ábrahám, mint legtöbbet ígérő, 39 forint 36 krajcárért megvásárolta. Az összeget a vármegye házipénztárába befizette.[7]

Felvetődik a kérdés, hogy hol állhatott Miskolcon a Veres oszlopnak nevezett pellengér? Amint a leírásokban olvashatjuk, a Felső Piac utcának egy forgalmas kereszteződésében, ahol vásárt is szoktak tartani. Ez a hely pedig egyértelműen a mai Városház térrel azonosítható, ami a korabeli városnak is a legfontosabb és legforgalmasabb központi helye volt. Ezt erősíti Miskolcnak az OSZK-ban található, 1800 körül készült térképe, amelyen a tér közepén két építményt tüntetnek fel. A nagyobbik a MNL BAZVL levéltára Domby-féle 1817-es térképén is szereplő és azonosítható bakterház, míg a kisebbik a város és vármegye által évszázadokig használt pellengér. A szégyenoszlop tehát a miskolci Városház tér közepén, a mai Széchenyi szobor közelében állhatott.

Jegyzőkönyvi bejegyzés a szégyenoszlop köveinek eladásáról

(MNL BAZML IV.501.e. 128. kötet, 20. bejegyzés)

Tóth Péter: Miskolc város történetének dokumentumai I. Miskolc város tanácsülési jegyzőkönyve 1569-1600. Csorba Csaba szerk. Miskolc, 1990.

MNL BAZVL IV.501.a. – Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj- Zemplén Vármegyei Levéltára, Borsod vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvei

MNL BAZVL IV.501.e. – Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj- Zemplén Vármegyei Levéltára, Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai

MNL BAZVL V.151. – Gönc nagyközség iratai