A Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának megmentése

A Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának megmentése

Írta: Kurucz Ádám

Ügyfelek, amatőr és hivatásos kutatók is hajlamosak a közlevéltárakra úgy tekinteni, mint a történeti dokumentumok őrzőhelyére, ahol a témájukhoz kapcsolódó források természetszerűleg lelhetők fel. Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy a történeti iratok – legyenek azok politika-, gazdaság-, társadalom, vagy éppen hadtörténeti vonatkozásúak – nem „maguktól” kerülnek levéltári kezelésbe. A levéltárosnak sokszor keményen meg kell küzdenie azért, hogy egy-egy irategyüttes közlevéltári anyagként „épségben és használható állapotban a jövő nemzedékei számára is fennmaradjon” – amint azt a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény is célul tűzi ki. Az alábbiakban ismertetett eset a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának nem mindennapi levéltárba kerülését ismerteti.

Az 1949-ben berendezkedő politikai rendszer új – marxista – irányt adott a magyar történelemtudománynak, amelynek keretében a gazdaságtörténet-írás előtérbe került.[1] Utóbbi vonatkozásában kiemelkedően fontos forrásbázisnak bizonyult a kereskedelmi és iparkamarák iratanyaga. Ezek a testületek a kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszternek a kereskedelmi és iparkamarák megszűntetése, továbbá belkereskedelmi igazgatóságok felállítása tárgyában kiadott 5.590. Korm. számú rendelet, valamint az annak végrehajtására kiadott 23.600/1948. K. Sz. M. számú rendelet értelmében 1948. május 31-el megszűntek, helyettük a belkereskedelmi igazgatóságok kezdték meg működésüket.[2]

Ahhoz azonban, hogy a kereskedelmi és iparkamarák iratanyagai gazdaságtörténeti forrásként használhatók legyenek, azokat levéltári kezelésbe kellett venni. Az ország területén hét kereskedelmi és iparkamara működött: Budapest, Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Sopron és Szeged. Ezek közül – bár igen eltérő időkörrel és terjedelemben – mindegyiknek közlevéltárban kutatható az iratanyaga. A vidékiek közül Debrecen után a második legjelentősebb irategyüttes ma Miskolcon található,[3] noha megsemmisülése nem sokon múlott.

A megszűnt Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának levéltári átadásának előmozdítása már eleve nehézségekbe ütközött. 1951. június 2-án Borsa Iván, a Levéltárak Országos Központjának (a továbbiakban: LOK) vezetője ugyanis arra utasította Klein Gáspárt, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közlevéltár (1952-től Miskolci Állami Levéltár) vezetőjét, hogy „a volt Miskolci Kerületi Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának sorsáról” és az iratanyag levéltárba szállíthatóságáról „ismét tájékozódjék”.[4]

Klein Gáspár, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közlevéltár vezetője (HOM HTD 74.670.1)

Mielőtt azonban az ügy fejleményeire rátérnék, szükségesnek tartom megvilágítani, hogyan vált illetékessé az iratselejtezésben a levéltár, valamint a megyei levéltárvezető miként kaphatott Budapestről utasítást. Míg a két világháború között a levéltárak közgyűjteményként csak gyűjthették az iratokat, a levéltárügy rendezéséről szóló 1947. évi XXI. törvénycikk 23. §-a a vármegyei főlevéltárnok hatáskörébe utalta mindazon iratképző selejtezésének ellenőrzését, amelyektől a levéltár illetékességből fog iratanyagot átvenni. Ekkor még a vármegyék és törvényhatósági jogú városok tartották fenn a levéltárakat, ami 1950-ben megváltozott. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának a levéltárakról szóló 1950. évi 29. számú törvényerejű rendeletének 3. § (2) bekezdése életre hívta a LOK-ot azzal a céllal, hogy „a történeti fejlődés írott emlékeit, – mint a magyar társadalom fejlődésére vonatkozó értékes forrásanyagot – […] fokozott védelemben kell részesíteni és azokat a kutatás számára hozzáférhetővé kell tenni.”[5] A LOK a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelete és az ekkorra újjászervezett Akadémia – mint országos tudományirányító szerv – tudományos irányítása alatt álló hatóság lett, amely elsőfokon eljárt a levéltárügy körébe tartozó minden olyan kérdésben, amelyet a nevezett törvényerejű rendelet hatáskörébe utalt. A LOK legfontosabb feladatai közé tartozott a közlevéltárak és a nemzeti érdekű magánlevéltárak felügyeletének ellátása, valamint azok működésének irányítása.[6]

A törvényerejű rendelet megszüntette a megyei, városi és községi levéltárakat és konventek által őrzött hiteleshelyi országos levéltárakat – esetünkben tehát megszűnt a városi és a vármegyei törvényhatóság által fenntartott önálló levéltár –, s anyagukat a szervezendő állami kerületi levéltárak törzsévé tette. A jogszabály szakított a korábbi levéltári szervezettel, s a közületi kézen lévő, levéltárivá érett iratok megőrzésére állami levéltári hálózatot teremtett.[7]  Hasonló folyamat játszódott tehát le, mint 2012-ben a Magyar Nemzeti Levéltár létrehozásakor: „a levéltár a tanácsi szervezetből kimaradt és a LOK […] keretében folytatta tovább a működését”.[8]

Visszatérve a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara ügyéhez, Klein Gáspár 1951. június 23-án adott választ a LOK megkeresésére: jelentette, hogy az irattárat csak nagy nehezen tudta megtekinteni, mert mindig az volt a kifogás, hogy a kezelő hivatalsegéd távol van, vagy az ezzel a hatáskörrel megbízott tisztviselő gyűlésen van, s más nem avatkozhat a dologba. „Mivel így nem boldogultam – folytatta beszámolóját Klein –, a MÉH telepén néztem át az időközben befutott anyagot és ott meglepetésemre a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagából találtam és ki is választottam kartársammal és az egyik raktárkezelővel együtt kb. 5 q iratanyagot. Ezeket kiszedve és félretéve végre át tudtam nézni az irattárat is és megállapítottam, hogy az irattár még mindig a régi, nedves helyiségben, kedvezőtlen elhelyezésben van és a megtalált 5 q iratanyag tényleg hiányzik. Mikor ezt megmondtam, bevallották, hogy onnan került ki, de ők úgy tudják, hogy ilyen régi anyagra már nincs szükség és a selejtezés egyenlő az iratmegsemmisítéssel.”[9]

A további selejtezési munkát Klein azonnal leállíttatta, s a LOK-tól kért további utasítást arra nézve, hogy a tanács elnökségénél is eljárjon-e az ügyben. Ezzel egyidejűleg szorgalmazta a rendezést „minden vonalon”, hogy az irattári anyagot a megyei levéltárba szállíthassa. Joggal merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy miként vált illetékessé az ügyben a megyei tanács vezetése? A kamarák helyét átvevő belkereskedelmi igazgatóságok rövid életű intézményeknek bizonyultak: az első tanácsválasztások után megszűntek, s a helyi kereskedelem irányítását az újonnan létesült tanácsi kereskedelmi szakigazgatási szervek vették át.[10]

Borsa Iván a választ 1951. július 10-én adta meg: „A volt Kereskedelmi és Iparkamarának rendeletellenes selejtezésével kapcsolatosan kérem, nyomatékosan hívja fel a megyei tanács végrehajtó bizottsága elnökének figyelmét, akit egyidejűen magam is megkerestem a selejtezési rendeletek szigorú megtartásának a történettudomány szempontjából való fontosságára.” Borsa ugyanakkor arra is felhívta Klein figyelmét, hogy tegyen meg minden lehetőt, hogy a pusztulás veszélyének kitett iratok mielőbb megfelelő elhelyezést nyerjenek. Az utóbbi vonatkozásban tett lépésekről 1951. augusztus 1-ig kért tájékoztatást.[11]

Ugyanezen a napon kelt Borsa Iván átirata Iván Istvánnak, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága elnökének: „Jelentést kaptam arról, hogy a volt Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara irattárából mintegy 5 mázsányi iratot selejtpapírként átadták a MÉH-esnek. A selejtezést végző szervek Klein Gáspár, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közlevéltár vezetője előtt azzal mentették eljárásukat, hogy azt hitték a selejtezés az iratanyag megsemmisítésével egyértelmű.

Kérem szíveskedjék selejtezéssel megbízott dolgozóit a selejtezés igazi jelentőségére és céljára nézve kioktatni, nehogy a ma annyira fontosnak tartott gazdaságtörténeti kutatások pótolhatatlan forrásai veszendőbe menjenek.

Egyidejűleg utasítottam Klein Gáspár levéltárvezetőt, hogy e tárgyban keresse az érintkezést a megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökével.”[12]

Borsa Iván megkeresése nyomán dr. Gál Elek V. B. titkár „rendkívüli iratselejtezés” tárgyában 1951. július 13-án körlevelet intézett a megyei tanács minden osztályvezetőjéhez: „A fenti tárgyban rendelkezett a Megyei Tanács V. B. Titkársága arra vonatkozólag, hogy az iratselejtezéssel kapcsolatban bármelyik tényező végzi is azt, addig végérvényes intézkedést nem tehet, míg a selejtezés eredményét nem jelentette és megfelelő jegyzék mellett be nem mutatta a Közlevéltárnak felülvizsgálás végett. Így történt meg az, hogy a selejttelepen a MÉH selejtpapír anyagából a Közlevéltár közegei a volt Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara könyvtár anyaga mellett mintegy 5 q ki nem selejtezhető iratanyagot találtak és válogattak ki, illetőleg mentettek meg a pusztulástól.

Tájékoztatásul közölnöm kell, hogy a selejtezés nem egyenlő az iratmegsemmisítéssel. Azonfelül a rendkívüli iratselejtezésről szóló rendelet körvonalazza azt is, hogy mit lehet kiselejtezni.

Felhívom ezért az Osztályvezető Kartárs figyelmét, utasítsa a selejtezési felelőst, hogy a Megyei Tanács V. B. előző rendelkezéseit, illetőleg a most kiadott és a rendkívüli iratselejtezésre vonatkozó minisztertanácsi rendeletet pontosan tartsa szem előtt (Megjelent a Magyar Közlöny 1951. évi 85. számában[13]), és ahhoz alkalmazkodjék. Ha pedig selejtezés történt és a kiselejtezett iratanyagot megvételre felajánlaná a MÉH-es helyi megbízottjának, értesítse a Közlevéltárt annál is inkább, mert a MÉH-esnek utasítása van arra vonatkozólag, hogy felajánlott iratanyagot csak a selejtezési jegyzőkönyv előzetes bemutatása és a Közlevéltár átvizsgálása után vehet át.”[14]

Borsa Iván rendelkezésére Klein Gáspár 1951. július 16-án tette meg jelentését. A selejttelepen kiválogatott iratanyagot beszállította a levéltárba kb. 10 q súlyban. Azonban ekkor volt esedékes a Megyei Földmérési Igazgatóság iratanyagának az átvétele is, ami önmagában „egy szobát tölt meg”, ekképpen nehézséget okozott a Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának elhelyezése, tekintettel arra, hogy helyiség egyáltalán nem állt rendelkezésre és „az eddigi helyet is csak körültekintő és nagyfokú rendezési munkálat és selejtezés útján” tudta biztosítani.[15]

A levéltár ugyanis komoly elhelyezési nehézségekkel küzdött, 2 városban (Sátoraljaújhelyen és Miskolcon), 13 telephelyen 40 helyiséget foglalt el. Miskolcon az egykori városi levéltár továbbra is a városházán maradt, a Városház-tér 10. szám alatti épületrész földszintjén, a bejárattól jobbra 10 helyiségben.[16] A korábbi vármegyei levéltár a megyei tanácsháza földszintjén 5, az udvarban 3, az alagsorban 5 helyiségben volt berendezkedve. Ezen kívül egy 3 helyiségből álló udvari pincelakás és a Déryné utca 6. szám alatt 3 szoba állt a levéltár rendelkezésére.[17]

Az elhelyezési nehézségek 1952-ben is megállapítást nyertek. A Közoktatásügyi Minisztérium tudományos osztálya és a LOK a budapesti levéltárakban 1952 tavaszán megindított vizsgálatok után 1952 október folyamán – vidéken először – a Miskolci Állami levéltár helyzetét vizsgálta meg: „A levéltárnak különleges helyzete van az állami levéltárak sorában. A LOK irányítása alatt megindított fejlődést országosan talán itt lassítják legjobban komoly objektív nehézségek. A cél, mely felé a levéltárnak fejlődni kellene adva van, a levéltár szerves beilleszkedése az ország második legnagyobb városává és egyre hatalmasabb iparvidékévé fejlődő Miskolc, ill. Borsod megye kulturális életébe. […] Annak, hogy a levéltár nem tud megfelelő lendületű munkát kifejteni, s hogy bizonyos levéltári munkákban országosan is lemaradásban van, legfontosabb alapoka az elhelyezés kedvezőtlen volta. A megyei anyag nagyobbik részét nehezen összefogható pincehálózat őrzi a volt városi részlet szétszórt és zsúfolt elhelyezése nagyon megnehezíti az őrzés, kezelés követelményeinek teljesítését. Ez az anyag a felszabadulás óta 14 megmozgatást szenvedett az épületen belül!”[18]

1951. július 17-én Klein Gáspár megkereséssel fordult a megyei tanács V. B. titkárságához: „A selejttelepen végzett ellenőrző tevékenység során a volt Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagából származó mintegy 6 q-t kitevő olyan iratanyagot találtam és emeltem ki a hulladékból, melyet még rendes selejtezés útján sem lehetett volna kiselejtezni, nemhogy az 1016/1951. MT. határozattal rendelt rendkívüli iratselejtezés folyamán (85. sz. 1951. évi Magyar Közlöny).

Mikor tevékenységi kimutatásom és jelentésem kapcsán a levéltárak Országos Központja erről tudomást szerzett, utasított, hogy az iratok megvédése tárgyában járjak el.

Ezzel kapcsolatban kérem, szíveskedjék az egyes osztályok vezetőit utasítani, hogy a selejtezés kérdésében a legkörültekintőbb eljárást alkalmazzák s mind a már kiadott, mind a most megjelent rendelethez alkalmazkodjanak. Ez annál is inkább ajánlatos, mert a MÉH-es a felajánlott papírmennyiséget csak jegyzőkönyv alapján veszi át, de ezt a jegyzőkönyvet a közlevéltár is láttamozza, vagyis igazolja, hogy átnézte az anyagot és azt minden további nélkül zúzdába engedi. Ilyen igazolás hiányában selejtpapír átvételre fel nem ajánlható.

Előzőleg tehát a közlevéltár értesítendő, illetőleg a selejtezés elveit és az eljárás módozatát magában foglaló jegyzék a közlevéltárnál bemutatandó.

Itt jegyzem meg, hogy a selejtezők legnagyobb része a selejtezés kérdésében tévedésben van, mert azt hiszi, hogy a selejtezés egyenlő a teljes iratmegsemmisítéssel, pedig a selejtezés az értékes anyag óvása céljából történik, hogy egyfelől helyet nyerjünk, az értékes anyag számára helyet biztosítsunk, másfelől felesleges anyaggal ne töltsük meg a rendelkezésre álló teret és így értékes iratok hely hiányában a földre ne kerüljenek, ahol esetleg elpusztulhatnak, azonfelül pedig népgazdaságunk számára ha ugyan kevés, de mégis jelentős tételt képező nyersanyagot biztosítsunk.”[19]

Klein Gáspár levéltárvezető Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága Titkárságához intézett megkeresése a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának selejtezése tárgyában

A dokumentum jelzete: HU-MNL-BAZVL-VIII.702.a.320/1951.

Klein Gáspár 1951. július 16-i beszámolójára – amelyben jelezte a Kereskedelmi és Iparkamara iratanyagának elhelyezési nehézségeit – Fügedi Erik osztályvezető válaszolt. Javasolta Miskolc város anyagának erőteljesebb selejtezését, illetve a még rendezetlen anyag rendezését és tömörítését, ami talán megoldhatja a Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara anyagának az elhelyezését. A fejleményekről Fügedi augusztus 15-ig várt jelentést.[20]

Klein 1951. augusztus 18-án adott tájékoztatást a LOK-nak, miszerint a Miskolc város levéltárában folytatott selejtezés nyomán az iratanyag állványra került, így már nincs a földön. Az anyag rendezése azonban még váratott magára. Az első raktári jegyzék 1986-ban készült el,[21] aminek segítségével a fond kutathatóvá vált. Első említésére – a korábbi fondszámon[22] – már ebben az évben sor került,[23] majd a ’90-es évektől rendszeresen keresett és hivatkozott anyaggá vált.

A Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara iratanyaga tehát megmenekült, de engedély nélküli selejtezése nem példa nélkül való. 1961-ben Tóth István segédlevéltáros több olyan Komárom megyei esetet ismertetett, amikor „a papírgyár figyelmessége, vagy a levéltár ébersége mentett meg politikai, tudományos, kulturális és gazdasági szempontból nagybecsű iratokat a pusztulástól”.[24] A gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy napjainkig előfordul olyan eset, amikor egy szerv a levéltár engedélye nélkül – ad abszurdum az illetékes közlevéltár iratkezelés-ellenőrzésének bejelentésének kézhezvétele és az ellenőrzés lebonyolítása közötti napokban – vesz igénybe iratmegsemmisítési szolgáltatást. Utóbbi kapcsán megjegyzendő a szolgáltatás igénybevételéhez sajnos nem szükséges a levéltári záradékkal ellátott iratselejtezési jegyzőkönyv bemutatása.