Száz éve, 1921. augusztus 22-én ért véget Pécs és Baranya megye szerb megszállása

Hónap dokumentuma
2021.08.16.

Száz éve, 1921. augusztus 22-én ért véget Pécs és Baranya megye szerb megszállása

 

Az 1918 őszén bekövetkezett katonai összeomlást követően az Osztrák–Magyar Monarchia képviselői november 3-án aláírták a padovai fegyverszüneti egyezményt. Az államalakulat felbomlásával azonban nem volt világos, hogy az ebben foglaltak mennyiben vonatkoznak Magyarországra, emellett az antant balkáni haderőinek előrenyomulását sem akadályozta meg. Ez volt az oka annak, hogy a Károlyi-kormány képviselői és a keleti antant-hadsereg parancsnoka november 13-án Belgrádban megkötötték azt a katonai konvenciót, amely a magyar hadsereg által kiürítendő terület határát a Szamos felső völgye–Beszterce–Maros–Baja–Pécs–Dráva vonalon határozta meg. Ennek értelmében Baranya vármegye nagyobb, mintegy négyötöd része napokon belül a demarkációs vonal szerb oldalán találta magát. A szénbányászat miatt stratégiailag is kiemelt jelentőségű Pécs november 14-én került szerb megszállás alá.

 

Szerb katonaság sorakozik díszszemlére Pécsett, a Kardos Kálmán (ma Janus Pannonius) utcában

Forrás: Janus Pannonius Múzeum (HTO HT. 745)

 

A belgrádi konvenció értelmében a közigazgatás a magyar hatóságok kezében maradt, a szerbek azonban rövidesen a civil élet irányítását is a kezükbe akarták venni. A következő hónapokban a megszállók fegyveres erőre támaszkodva a helyi polgári közigazgatást fokozatosan korlátozták, majd megkísérelték annak teljes hatáskörét átvenni, és szerb impériumot kialakítani. A 1918. november 25-én a Szerb Nemzeti Tanács által Újvidéken összehívott, Baranya, Bácska és Bánát lakosságának akaratát kifejezni hivatott népgyűlés kimondta e területek csatlakozását az ekkor születő délszláv államhoz. Baranya vármegye és Pécs város társadalma 1918. december 3-án „néphatározatban” tiltakozott az újvidéki döntésekkel szemben.

Az Újvidéken megalakult szerb Nemzeti Igazgatóság 1919 januárjában Vladislav Pandurović-ot, egykori pécsi hadapródiskolai tanárt nevezte ki a megszállt területek kormánybiztos-főispánjává. A tiltakozásukat kifejező Nendtvich Andor pécsi polgármestert, Kerese György megyei kormánybiztos-főispánt és Stenge Ferenc megyei alispánt a szerb hatóságok kiutasították a megszállt területekről. A kiutasított személyek Sásdra, Baranya vármegye egyetlen megszállás alá nem került járási székhelyére mentek át, és itt próbálták meg helyreállítani és továbbfolytatni a Magyar Népköztársaság égisze alatt a Baranya megyei közigazgatást.

A demarkációs vonal által elszakított megyerészen kezdetét vette a magyar hivatalnokok eltávolítása, mivel azok nem voltak hajlandóak letenni az esküt a délszláv államra. Ez volt az egyik kiváltó oka az 1919. február 21-én kirobbant tizenhétnapos sztrájknak, amely pillanatnyi meghátrálásra kényszerítette a szerbeket. Ekkor esély nyílt arra, hogy Baranyában helyreálljon a magyar közigazgatás, valamint a szerb csapatok a Siklós–Villány–Mohács vonalra vonuljanak vissza. E reményeknek azonban március 21-én a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása vetett véget. A belgrádi kormány úgy érezte, hogy a demarkációs vonaltól délre eső területekkel kapcsolatban nem várt lehetőséghez jutott. Úgy vélték, hogy a proletárdiktatúra hatalomra jutása a magyar államiság felszámolásához fog vezetni, ezért a szerb politika a továbbiakban mindent megtett a terület megszállásának meghosszabbításáért. Mindenesetre a sztrájk hatására Nendtvich Andor 1919. március 30-án visszatérhetett polgármesteri hivatalába. A megszálló szerb politikusok „az ellenségem ellensége a barátom” elv alapján törekedtek a Magyarország kormányával ellenséges politikai erők támogatására.

A békekonferencia legfelsőbb tanácsa 1919. augusztus 25-én állapította meg a magyar–jugoszláv határokat, amelyek azonban mindaddig nem volt véglegesnek tekinthetőek, míg a békekötésre sor nem került. Miután 1920. június 4-én a magyar kormány megbízottai aláírták a trianoni békeszerződést, a megszállt területek Magyarországhoz való visszatérése kitapintható közelségbe került. A megszállók 1920. július 15-én, a békekonferencia felszólítását megtagadva, nem voltak hajlandók kivonulni a területről, és céljaik érdekében támogatták a Tanácsköztársaság bukása után Pécsre menekült kommunista emigránsok szervezkedését. 1920 augusztusában engedélyezték tehát a Pécsi Nemzeti Tanács újbóli megalakulását, valamint törvényhatósági választások tartását. Az új, immár szocialista összetételű törvényhatósági bizottság Linder Bélát, a Károlyi-kormány volt hadügyminiszterét választotta meg polgármesternek. Nendtvich Andor, mivel megtagadta hivatala átadását, másodszor is sásdi „száműzetésébe” kényszerült. A továbbiakban a szerb politika a város élére kerülő baloldali vezetést használta annexiós terveinek végrehajtásához.

A nagyhatalmak nyomására azonban nem volt tovább halasztható a békekonferencia döntéseinek végrehajtása: 1921. július 2-án pontos tervezet készült a kiürítés végrehajtásáról. A szerb hatóságok árnyékában, augusztus 14-én létrehozott bábállam, a Baranya-Bajai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltása is csak néhány nappal odázta el a területek átadását. A szerb csapatok augusztus 18-án megkezdték a területek kiürítését, augusztus 20-21-én megtörtént a városi és a megyei közigazgatás átadása a magyar kormány képviselőinek, 22-én pedig bevonultak a magyar Nemzeti Hadsereg egységei. A 33 hónapig tartó szerb megszállás során a nemzetgazdaságot óriási veszteségek érték, emellett az idegen hadsereg jelenléte az itt élő lakosságnak is súlyos gazdasági, fizikai és lelki megpróbáltatásokat okozott.

 

A szerb megszállás alóli felszabadulás 100. évfordulóján bemutatott dokumentum Baranya megye megszállásának utolsó heteibe enged bepillantást. Az 1920 szeptemberében Pécsről eltávolított Nendtvich Andor a demarkációs vonal túloldalán, Sásdon is folytatta polgármesteri működését. Szoros kapcsolatban állt a Pécsett maradt megbízható tisztviselőkkel, és rendszeres jelentést küldött a kormánynak. A „pécsi helyzetről” beszámoló, utolsó, 1921. augusztus 5-én kelt jelentése a XXVI. sorszámot viseli.

 

MNL BaML IV. 1406. n. Pécs szerb megszállásának iratai. Nendtvich Andor pécsi polgármester Sásdon írt jelentései a miniszterelnöknek a pécsi helyzetről. XXVI. Sásd, 1921. augusztus 5. Fogalmazvány.

 

 

„Pécs szab. kir. város polgm. Sásdon[1]

130. polgm. szám /1921

Az előző jelentés kelte és száma: 921. VII. 8. 115

 

Tárgy: A pécsi helyzet (XXVI.)

 

Nagymélt. Ministerelnök Úr!

Múlt hó 8-án 115. polgm./921. sz. alatt kelt jelentésemben ismertetett helyzet óta körülbelül múlt hó 20-ig lefolyt eseményekről személyesen voltam bátor két héttel ezelőtt Nm.-nál, illetőleg mivel nagy elfoglaltsága miatt Nm.-dal személyesen érintkeznem nem lehetett, jelentésemet a ministerelnökség illetékes osztályában leadni. Az azóta tudomásomra esett újabb eseményekről a következőkben van szerencsém beszámolni.

 

1. Általános helyzet

Az általános helyzetben lényeges változás nem állott be. A pécsi szocialista párt kettészakadt szárnyalatának, illetőleg azok vezéreik közötti éles harca és marakodása változatlan elkeseredéssel folyik tovább. E béka-egérharc azonban, mint már korábban említettem is, a magyar érdekek szempontjából különös jelentőséggel nem bír, mert mindkét párt teljesen egyetért egymással a hazaárulásban, a magyar haza ellenségeivel való összeesküvésben és a magyar törvényes rend elleni mértéktelen gyűlöletben és annak bepiszkításában. A harc köztük csak hatalmi érdekekért, a város feletti uralom birtokáért és azzal kapcsolatban anyagi koncok elnyeréséért folyik. Ezidőszerint még Linder Béla[2] a polgármester, ő és hívei az u. n. jobboldali párt vezérei tartják hatalmukban a város administrációját, de Lindernek már meg vannak számlálva a napjai, a megszállók bizalmát a jelenségek szerint ugyanis elvesztette. Állandóan oly hírek keringnek a városban, hogy legközelebb fel lesz mentve és helyébe vagy a nálanál is mindenre készebb Steinmetz István,[3] már korábban ismertetett magyarországi kommunista, vagy a jelenleg szerb szolgálatban álló és volt kommunista, ugyancsak korábban jellemzett Dr. Hesslein[4] van kijelölve. Annyi kétségtelenül megállapítható, hogy a városházán változás áll küszöbön, mivel Lindernél és közvetlen környezeténél nagy elkedvetlenedés észlelhető. Linder a városi központi bizottság egyik legutóbbi ülésén számolt be utolsó belgrádi útjáról és kijelentette, hogy míg addig Belgrádban a legnagyobb bizalomról biztosították, addig most ezt a bizalmat nem tapasztalta. Bejelentette azt is, hogy úgy vette észre, hogy a városi vezetést át akarják adni oly elemeknek, akik annexiós pártiak. A központi bizottság erre elhatározta, hogy tartozik a proletárságnak azzal, hogy helyét önként át nem adja és csak az erőszaknak fog engedni.

Linderék részéről újabban ismét erős agitáció folyik a kispolgárságnak az együttműködésre való megnyerése iránt. Egy kispolgári pártnak megalakulása van tervben, mely a jelenlegi törvénytelen törvényhatóságban lemondás, elhalálozás vagy összeférhetetlenség folytán megüresedett helyek betöltésénél vagy esetleg a Jaksics Márkó Pécsett járt szerb országgyűlési képviselő és kormánymegbízott részéről is forszírozott, általános új törvényhatósági tag választásban részt venne.

A városházán meg is van a készség arra, hogy a megüresedett cca. 27 helyet teljesen átengedik a kispolgárságnak, hogy azt a törvényhatósági bizottságba ekként becsalhassák, természetesen azzal a világos tendentiával, hogy a történtekért a felelősséget aztán teljesen a polgárságra hárítsák, és azt mintegy bűntársaikká tegyék.

A polgári pártalakítási mozgalom élén ezúttal is Dr. Hoffmann Ottó[5] ügyvéd és néhány szocialista irányzatú kispolgár és kisiparos áll. A polgárság vezető rétege részéről minden el van követve, hogy a polgárság szeme e mozgalommal szemben kinyíljék, és abban való részvételtől tartózkodjék. Nem is hihető, hogy a komolyabb polgárságot ezen farkasverembe be tudnák rántani. Egyébként e választási mozgalom egyelőre tárgytalanná vált, mivel a belgrádi kormánytól utasítás jött, hogy a választásokat csakis annak előzetes engedélye mellett szabad megtartani.

 

2. A bányászsztrájk[6]

A pécsi és pécsvidéki bányamunkásoknak múlt hó 12-én kezdődött, és mintegy 6 napig tartott sztrájkja megszűnt. A sztrájk eredetéről különböző verziók voltak elterjedve. A szerbek kívülről táplált „irredentisztikus” mozgalmakkal hozták kapcsolatba, más hírek szerint az uralmon levő szocialista párt rendezte volna, hogy nyomást gyakoroljon a megszálló hatalomra, és őket irányukban nagyobb engedékenységre bírja Azt is terjesztették, hogy maguk a megszállók provokálták, hogy zavart keltsenek. Ma már megállapítható, hogy egyik eset sem forog fenn, hanem annak tisztán gazdasági és bérmozgalmi okok szolgáltak alapul, amelyet még tény, hogy a szocialista pártok közötti ellentétek is szítottak.

Annak, hogy a megszállók akarták volna a sztrájkot, ellentmond az a kíméletlenség és erély, amellyel azt elnyomni igyekeztek. A hatodik nap reggelén végül szerb csendőrökkel szorították őket munkára. A korábban eredménytelenül megszakadt tárgyalásokat, amelyre Belgrádból egy külön bizottság érkezett, újból felvették velük. Rajits[7] kormánybiztos maga ment ki a bányamunkások egy gyűlésére és igyekezett szívükhöz szólni, hogy a jugoszláv hatóság nem érdemli meg tőlük, kiket két és fél éven át annyira támogatott, hogy sztrájkkal fizessenek. Ha tovább sztrájkolnak, azzal csak azt mutatják, hogy nincsenek a megszállókkal megelégedve és Horthyt kívánják ide, pedig majd meglátják, hogy mi lenne, ha Horthy ide bevonul. Kijelentette továbbá, hogy a békeszerződés értelmében ki is kellene üríteni a területet, arra jogukat és igényüket a nép akarata alapján fenntartják és ők nem is fognak innen kimenni. Ezek után a sztrájk meg is szűnt. Megbízható hírek szerint – és ez jellemző a munkásság hangulatára, hogy mikor Rajits Horthy bevonulásával fenyegetőzött, oly hangok is hallatszottak: „Bár mielőbb megtörténnék ez!” Tényleg a bányamunkások nem lekicsinylendő része megunta már az örökös izgalmakat és óhajtják a magyar uralmat, csakhogy félnek ennek megnyilvánulásaitól. A bányászsztrájk, amely most a békeszerződés hatálybalépésére való tekintettel is igen kellemetlenül érintette a megszállókat, azzal végződött, hogy a bányászok követeléseinek egy részét a megszállók részéről jött nyomás folytán teljesíteni volt kénytelen, de azért igen lényeges elvi kérdésekben a társaság álláspontja győzött, sőt egy újabb szerb kormányrendelettel arról értesítették az igazgatóságot, hogy bányászügyekben nincsenek a pécsi szerb hatóságoknak alárendelve, hanem közvetlenül a belgrádi közlekedési és népjóléti minisztériumnak, ami Rajitsot, ki folyton éreztette hatalmát az igazgatósággal, nagyon kínosan érintette. Rajits azt is akarta, hogy mintegy 60 bányászt, köztük altiszteket és tisztviselőket is át fog tenni a demarkációs vonalon. Ezeket ugyanis a munkásvezérek mint „Horthy ügynököket” vádolta be. Azonban ebből sem lett semmi, úgy látszik, ezt is leintették Belgrádból.

Ha Rajitsnak sikerült is részint ígéretekkel, részint erőszakkal a sztrájkot elnyomni, az nagy elkeseredést hagyott vissza a bányászoknál, mert nem feledték el azt a brutalitást, amire a megszálló hatalom velük szemben ezúttal fellépett, különösen hogy közülük többet meg is vertek. A már korábban a sztrájk befejezése előtt a demarkációs vonalon a szerbek által áttett mintegy 20 munkásnak a munkássághoz bejövő levelei az itteni állapotokról szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy a bányászok elégedetlenségét élezze. Intézkedés is történt aziránt, hogy az ide áttett bányászok jó bánásmódban és megfelelő kereseti alkalomban részesíttessenek.

 

3. A megszállók magatartása

A megszállók magatartásában is némi változás állott be annyiban, hogy sokkal előzékenyebben és udvariasabban bánnak a hozzájuk fordulni kénytelen polgársággal, ami részben egy Belgrádból nemrég érkezett körrendeletre vezethető vissza, amely meghagyja a főbíráknak, jegyzőknek, hogy igyekezzenek a lakossággal, főleg a munkássággal szemben, humánus[8] és igazságos bánásmódra inti őket. Ez kétségkívül abból a célzatból történt, hogy amennyiben e területeket ki kell üríteniük, legalább jó emlékeket hagyjanak maguk után. Másrészt azonban a megszállók még most, a kiürítés közvetlen közelében sem hagynak fel avval a politikával, hogy a nép nagy tömegeit mindenféle délibábok ígérgetésével magukhoz édesgessék és megnyerjék abban a reményben, hogy azok kedvező magatartása útján a megszállást meghosszabbíthatják. Újabban ismét az eddiginél fokozottabb mértékben a földosztás ígérgetésével igyekeznek a vidéki tömegeket bolondítani, miként azt a mellékelt szocialista lapok, különösen a szerb szolgálatban álló Baranyai Magyar Újság[9] cikkei tanúsítják.

E cikkekben nagyban agitálnak a földmíves nép között a földosztás eszménye mellett, hangoztatják azt, hogy a népnek csak kívánnia kell azt, és a kormány meg fogja valósítani. Rámutatnak arra, hogy a Magyarországot környező államokban a nép érdekei e tekintetben már ki vannak elégítve, és nincs semmi akadálya annak, hogy ez a megszállott Baranya területén is megvalósuljon. E mellett izgatják a népet, hogy egyedül Magyarország az, amely ez elől mereven elzárkózik, mert még a nép érdekeit csak nagyba is mérsékelten kielégítő földreform törvényt sem szándékozik életbe hívni. E kérdésben a vidéken mindenütt népgyűléseket hívnak össze és azokon is agitálnak a jelzett irányban. A célzatosság nagyon is átlátszó. Ha tényleg lenne nekik idejük és szándékuk azt megvalósítani, akkor a népet maguk iránt lekötelezték, és emellett e tényük alkalmas lesz arra, hogy az elégedetlenséget Magyarország környező részében is felkeltse, s a népben teljesíthetetlen vágyakat ébresszen és végcélként ezáltal zavart keltsen a magyar állapotokban. De talán annak megvalósításában maguk a megszállók sem hisznek komolyan, azonban mégis elérni vélik azt, hogy a baranyai népben bizalmatlanságot és elégedetlenséget támasszanak a kiürítés után a magyar kormány iránt.

Emellett ismét kísért a pénzkicserélés fantomja a megszállt területeken. Hirdetik a lapok útján, hogy a belgrádi kormány a szerb valutának a visszaítélt területen való behozatalát elhatározta és lesz bőven értékes szerb dinár.

Emellett minden jel oda mutat, hogy a megszállók ürügyet és okot fognak találni, hogy a kiadandó kiürítési parancsnak eleget ne tegyenek és e területeket továbbra is megszállva tartsák. A befolyásuk alatt álló szocialista lapok, főleg a teljesen az ő érdekeiket szolgáló Baranyai Magyar Újság, mint azt a mellékelt példányok igazolják, az eddiginél is féktelenebbül, szinte tombolva izgatnak a jelenlegi magyar állami rend ellen, mondhatni kéjelegnek a nemzetgyűlésen a közelmúltban előfordult kétségkívül lesújtó események pertraktálásában és hangosan követelik a mai magyarországi rendszernek és magának a kormányzónak az eltávolítását, és Lovászy-Jászi-Garami-féle[10] „demokratikus” kormány fölállítását. Különböző szerb politikusok megszólaltatásával kijelentik, hogy Baranyát nem adják vissza Magyarországnak, kijelentvén, hogy annak népét, amint eddig is megvédték a magyar terrortól, továbbra is meg fogják attól őrizni. Különösen felhívom Nm. figyelmét a cikkek közül a Baranyai Magyar Újság csatolt 24. számában „Tárgyalások Belgrádban Horthy eltávolítására” című cikkre, amely addig megy a vakmerőségben, hogy hirdetni merészeli, hogy Belgrádban Pasics[11] miniszterelnök vezetésével tárgyalások folytak, amelyen a kis entente képviselői is részt vettek volna, és amelyen oly értelmű megállapodás történt, hogy „Horthyékat” augusztus közepére el fogják távolítani s akaratuknak szükség esetén fegyveres erővel fognak érvényt szerezni. Azokon a tárgyalásokon döntöttek volna a felett is, hogy „Horthyék Baranyát soha sem kapják meg, azonban abban a pillanatban, amint Jásziék veszik át a kormányzást, Pécset és Baranyát azonnal kiürítik.” Így ír a pécsi szerb politikai exponenshez közel álló újság.

A Hír[12] csatolt 170. számában a többi szocialista lapokkal egyetértőleg örömmel állapítja meg, hogy a pécsi munkásmozgalomnak is nagy része van a londoni Reuter[13] ügynökség azon állítólagos híradásában, mely szerint a legfelsőbb tanács határozata értelmében Nyugatmagyarországot tartozik a magyar kormány e hó 10. és 27. között átadni, míg a baranyai területek átadása függőben van tartva.

A pécsiek még attól is tartanak, hogy el kell készülve lenni szerb részről egy Krofanty-ékhoz[14] hasonló puccs kísérletre is, amely természetesen a szerb hivatalos körök előzetes tudta nélkül, a megszállókra bízott nép megvédésének ürügye alatt és annak akaratára támaszkodva a terület visszaadásának meggátlására irányulna. Úgy értesültem, hogy legközelebb népgyűlés is fog a kiürítés megakadályozása irányában Pécsett tartatni.

Mint jellemző tünetet említem fel, hogy a pécsi katonai állomásparancsnokság megkereste a város hatóságát a város feletti mecseki magaslaton levő kilátó torony közelében egy tiszt és 24 főből álló legénység elhelyezésére szolgáló barakk megépítésére, továbbá igényeltek 6 fuvart a határ megerősítéséhez szolgáló anyagok kiszállítására.

 

4. A szerb adószedés

Mint már legutóbbi jelentésemben is jeleztem, a megszálló hatalom a magas szerb állami adóknak szedését vette Pécsett is tervbe. Az azokról szóló fizetési meghagyások egy mintáját becsatolom. Ebben most újabban az a fordulat állott be, hogy a szerb adóknak a város területén való szedését egyelőre felfüggesztették és értesülésem szerint a szerb adókkal teljesen a vidékre vetették magukat és ott fantasztikus nagyságú adókat vetnek ki. Különösen a barcsi, szigetvári és szentlőrinci járásban szorítják erősen az adókat, tehát azokon a területeken, ahonnan először kell kivonulniuk. A pécsi adókra hivatalos oldalról nyert nyilatkozat szerint körülbelül csak hat hét múlva kerül sor.

Ezen kivetés és beszedés alatt álló adósarccal szemben a belülről jövő sürgetéseknek eleget téve arra kérem Nm.-at, kegyeskedjék az entente-nál odahatni, hogy ezen hallatlan adósarcok most már véget érjenek. Nem hihető ugyanis, hogy most, mikor a békeszerződés hatályba lépte folytán voltaképpen béke-állapotba jutottunk, az entente tovább tűrje azt, ha ezt tenni egyáltalán módjában áll, hogy a megszálló hatalom most is tovább folytassa az adószedést különösen akkor, amikor evvel szemben viszont kötelezettségeket illetőleg, a terhek viselését legkevésbé sem teljesíti.

Fogadja Nm. kiváló tiszt. nyilv.

Sásd, 921. VIII/5.

pm.”

 

Gyánti István levéltáros

 

Irodalom:

 

Arday Lajos: Dokumentumok a jugoszláv-magyar határ kialakulásáról 1918–1919. In: Századok, 1982. 2. sz. 323–339.

Gergely Ferenc–Kőhegyi Mihály: A Pécs-Baranya-Baja háromszög történelmi problémái 1918–1921 között. Baja, 1974. (Bajai dolgozatok, 1.)

Gorjánác Rádojka: Az 1919. évi szerb népszámlálás a megszállt Baranyában. In: Szita László (szerk.): Baranyai Helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1981. Pécs, 1982. 463–513.

Hornyák Árpád: A belgrádi konvenció. In: Világtörténet, 2000. 2. sz. 74–84.

Hornyák Árpád: Bácska-baranyai térség az I. világháború után. In: Hornyák Árpád (szerk.): Pécs szerb megszállása egy szerb újságíró szemével. Milan Glibonjski visszaemlékezései. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2006. 13–37. (Források Pécs történetéből, 2.)

Horváth Kázmér: Délbaranya és a Trianoni békeszerződés revíziója. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., Pécs, 1931.

Kővágó László: A magyarországi délszlávok 1918–1919-ben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964.

Nagy Imre Gábor: Pécs polgármesterei (1875–1940). [Kézirat, 2021.]

Pécs-Baranya 1918–1928. Dunántúl Könyvkiadó és Nyomda R. T., Pécs, [1929.]

Szűts Emil: Adatok a megszállt Baranya-Pécs közigazgatásának helyzetéhez és a visszacsatolás katonai és politikai előkészítéséről (1918–1921). In: Szita László (szerk.): Baranyai Helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1982. Pécs, 1983. 191–212.

Szűts Emil: Baranyai-pécsi autonómia tervek 1918–1921. Szita László (szerk.): Baranyai Helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1985–1986. Pécs, 1986. 299–322.

Szűts Emil: Az elmerült sziget. A Baranyai Szerb–Magyar köztársaság. Pannónia Könyvek, Pécs, 1991.



[1] Nendtvich Andor (1867–1951) Pécs város polgármestere (1906–1936), aki a szerb megszállás idején két alkalommal is városa elhagyására kényszerült, és a demarkációs vonal túloldalán fekvő Sásdon folytatta hivatali működését.

[2] Linder Béla (1876–1962) a Károlyi-kormány hadügyminisztere, 1920 szeptembere és 1921 augusztusa között Pécs város polgármestere.

[3] Steinmetz István (1884–1958) MÁV-főmérnök, szociáldemokrata majd kommunista politikus, 1920 szeptemberétől Pécs város főmérnöke.

[4] Dr. Hesslein József MÁV tisztviselő, 1921-ben a megszálló szerb hatóságok által Pécsett megjelentetett Baranyai Magyar Újság főszerkesztője.

[5] Hoffmann Ottó (1881–) ügyvéd, a Somogy vármegyei tabi választókerület országgyűlési képviselője (1906–1909). A szerb megszállás ideje alatti pécsi politikai tevékenysége miatt börtönbüntetésre ítélték, 1924-ben Jugoszláviába emigrált.

[6] Pécsi Napló, 1921. július 15, 2.; július 19., 2.

[7] Svetislav Rajić (1889–1941) bácskai származású szerb politikus, a megszállás alatt Pécs és Baranya vármegye alispánja (1919–1920), majd főispánja.

[8] A szövegben: humanos

[9] A Baranyai Magyar Újság című napilap 1921. július 3. és augusztus 19. között jelent meg Pécsett.

[10] Lovászy Márton (1864–1927) jogász, lapszerkesztő, a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Jászi Oszkár (1875–1957) jogász, lapszerkesztő, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere. Garami Ernő (1876–1935) szociáldemokrata politikus, a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány kereskedelemügyi minisztere.

[11] Nikola Pašić (1845–1926) szerb miniszterelnök.

[12] A Hír című napilap 1919. április 20. és 1921. augusztus 20. között jelent meg Pécsett.

[13] Helyesen: Reuters

[14] Wojciech Krofanty (1873–1939) lengyel politikus, akinek fontos szerepe volt a felső-sziléziai lengyelek nemzeti ébredésében. Annak ellenére, hogy az első világháború utáni felső-sziléziai népszavazás a Németországhoz való csatlakozás mellett döntött, az 1921. májusi, Krofanty által vezetett fegyveres felkelés arra késztette a nagyhatalmakat, hogy a lengyel–német határt a sziléziai vonalon Lengyelország számára kedvezően határozzák meg.

 

Utolsó frissítés:

2021.09.07.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges