Kodolányi János osztályismétlése a Pécsi Állami Főreáliskolában

Kodolányi János 1899. március 13-án született a Pest megyei Telkin. Apja uradalmi főerdész volt, akit 1903-ban Pécsváradra helyeztek. 1905–1909 között itt végezte az elemi iskola első négy osztályát. Szülei időközben elváltak, majd apja újból megnősült. A család 1909-ben Vajszlóra költözött, Kodolányi az elemi iskola ötödik osztályát itt fejezte be. Az ormánsági falu élményvilága nagy hatással volt későbbi munkásságára. Itt sajátította el az anyanyelvet, itt ismerte meg az ormánsági tájnyelv ízeit, a baranyai németség egyéni dialektusát.

1910-ben apja beíratta a Pécsi Állami Főreáliskolába. Albérletben lakott, többek között a vasútállomás közelében, a Szent Imre utca 3. szám alatt Börötzffy Károlyéknál, aki a ciszterci gimnázium világi rajztanára volt. Fia, Endre, aki ekkor elsős elemista volt, így emlékezik vissza: „Kodolányinak külön szobája volt a vaskerítéssel körülvett, villaszerű épület utcai részében […] Sokat foglalkozott velem, főleg számtanra és írásra tanított. Már akkor is beteg volt, bottal járt, és sokat mulasztott betegsége miatt.” A főreáliskola a mai Mátyás Király utca 17. szám alatti, akkor egyemeletes, romos épületben működött. A ciszterciek Széchenyi téri főgimnáziuma mellett – ahol egy évtizede Babits Mihály érettségizett – másodrangú intézménynek számított. A város iparos és kereskedő rétege, valamint a környék polgári lakossága íratta ide gyermekeit. Itt a nyelvek és a humán ismeretek helyett az algebra, a geometria és a földrajz voltak a vezető tantárgyak.

Ha volt is az iskolának korábban néhány kiváló tanára, mint például Katona Lajos, a magyar néprajztudomány úttörője, és néhány jeles diákja, mint Vikár Béla, a Kalevala magyarra fordítója, Kodolányi idejében durva kaszárnya-szellem uralkodott falai között. A verés, a pofon, a nádpálca ekkor bevett nevelési eszköznek számított. „Nagyon rossz, lázadó és kíváncsi természetű diák voltam, tanáraim szinte kivétel nélkül nem szerettek, sőt volt közöttük, aki ennél egy fokkal többet is érzett irányomban.” – írja 1928-ban kelt önéletrajzi levelében. A főreáliskola 1914-ben a Rákóczi útra költözött, a többemeletes, modern épület a világháború után a Pécsre települt pozsonyi egyetemnek adott otthont.

Kodolányi már ekkor verseket ír. 1915-ben Pécsett jelent meg első verseskötete Hajnal címmel. A kiadás költségeire apja és osztálytársai adták össze a pénzt, és tizenöt költeménye a pécsi Wessely és Horváth nyomdában került sajtó alá. De ez az év a pécsi diákévek végét is jelenti számára, ugyanis ötödik osztályban mennyiségtanból és német nyelvből megbukik. Mivel dacból nem írt kérvényt kellő időben az iskola igazgatójának a pótvizsga ügyében, az osztályt meg kellett ismételnie (a bemutatott dokumentumban a pontos megfogalmazás: „Osztályismétlésre utasittatik”). Kodolányi János neve az osztály névkönyvében a 30. sorszámú bejegyzésnél szerepel, és jeles osztályzatot egyedül magyar nyelvből kapott. Amikor másodszor is kijárta az ötödik osztályt, nem iratkozott vissza az iskolába. Apját elkeserítette fia sorsa, elvitte Pécsről, és beíratta a Székesfehérvári Állami Főreáliskolába, ahol 1919-ben Kodolányi sikeresen befejezte középiskolai tanulmányait és érettségi vizsgát tett.

Kodolányinak ezután még két verseskötete lát napvilágot, mégsem költő lesz, hanem prózaíró. Első jelentős írását, Sötétség című elbeszélését a Nyugat 1922-ben közli. Írói pályájának kezdetét innét számítja. Bár 1915-ben elkerül Baranyából, élete során sűrűn visszatér szellemi szülőföldjére. Műveinek témáját is gyakran meríti gyermekkora és ifjúsága élményvilágából. Korai elbeszéléseiben és kisregényeiben (Börtön, Kántor József megdicsőülése, Tavaszi fagy, Szakadékok, Szép Zsuzska) valamint társadalmi drámáiban (Földindulás, Végrendelet) sűrűn szerepelnek baranyai emberek. A magyar történeti tárgyú regényeiben is (A vas fiai, Julianus barát, Boldog Margit) az archaizálás eszközeként az ormánsági tájnyelv sajátos színeit használja, illetve önéletrajzi motívumok szövik át a pályája utolsó korszakában született nagy társadalmi regényeit is (Boldog békeidők, Vízválasztó).

1963 őszén annak a terjedelmes, magnetofonszalagon Pécsre küldött üzenetnek és vallomásnak az utolsó mondatai – amelyekben Kodolányi János örökre elbúcsúzott szellemi szülőföldjétől – az alábbiak szerint hangzottak: „Barátaim! Ha valaki elmondhatja, hogy életét, eszmélkedését, tudatát és tudását, élményeit, emlékeit, indulatait, szeretetét és gyűlöletét, élete munkáját és műveit, amelyek sok-sok sűrű kötetre szaporodtak évtizedek során, egy városnak és egy földnek köszönheti, azt én itt most elmondom és kimondom. És ha az első csepp anyatejet nem itt szívtam is magamba, de az eszméletnek, a lelkesedésnek, a jót- és nagyotakarásnak, a szeretetnek és a vállalásnak első csepp, bár keserű tejét: anyatejét itt szívtam, Baranyában, itt szívtam, Pécsett. És itt szívtam a virágoknak és gyümölcsöknek zamatos levegőjét is, amely a költőt éltette és táplálta bennem, s azt az öregembert, aki most másképpen nem tehetvén, a hangját küldi el Önöknek és a kézfogást. Isten velük.” Ezután még hat évet élt, de testi valójában már sosem jutott el Pécsre, sosem jutott el Baranyába.

A dokumentum tárolási helye és levéltári jelzete: MNL Baranya Megyei Levéltára, Király utcai részleg, VIII. 54. Pécsi Állami Főreáliskola (Széchenyi István Gyakorló Reáliskola, majd Gimnázium) iratai, 1914/1915. tanév ötödik osztályának névkönyve. 1915. május 22.

Ajánlott irodalom:

Csűrös Miklós (vál., szerk., összeáll.), Én vagyok: In memoriam Kodolányi János, Nap Kiadó, Budapest, 2001.

Nagy Imre, Öttorony: a pécsi irodalmi műveltség a kezdetektől a huszadik századig, Kronosz Kiadó, Pécs, 2013. 367–370.

Tüskés Tibor, A város és írója: tizenkét portré Pécs huszadik századi irodalmi múltjából, Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2002.

Tüskés Tibor, Kodolányi János, Pro Pannonia, Pécs, 1999.

Tüskés Tibor, Kodolányi János és Pécs, in: Pécsi Szemle 2001. tavasz, Romváry Ferenc (főszerk.), Pécs, 2001. 128–131.

Szerző: Kult László igazgatóhelyettes, levéltáros