100 éve indult a SZEMINÁRIUMI ÉLET, a pécsi növendékpapság Szent Pál Társulatának egyházirodalmi kiadványa (1921–1951)
100 éve indult a SZEMINÁRIUMI ÉLET,
a pécsi növendékpapság Szent Pál Társulatának egyházirodalmi kiadványa (1921–1951)
A Pécsi Püspöki Szeminárium kiváló szellemi műhelyként végezte feladatát 1746 óta megkezdett hosszú fennállásának békés évtizedeiben. A világi papság soraiba emelkedő, végzett leviták sokoldalú képzettséget nyertek a szemináriumban, jártasak voltak a világi humán tudományágakban, a teológiában és a művészetekben egyaránt. Persze ki-ki képességei szerint. Felkészültségük mércéje azonban – történelmünk sajátos alakulása következtében – nem annyira a közösségük mindennapi életében betöltött szerepük, hanem a történelmi sorsfordulók során tanúsított magatartásuk lett. E tekintetben sem adtak azonban okot szégyenkezésre. A huszadik század világégései idején példamutatóan helytálltak, szervezték a hátország vidéki társadalmának háborús áldozatvállalását, vigaszt nyújtottak, a helyükön maradtak, együtt a meghurcoltakkal, együttérzést és emberséget mutattak a vész idején. Ez nem pusztán emberi kvalitás eredménye. Gyökereit abban a miliőben kell keresnünk, amelyben nevelkedtek, s identitásuk, elkötelezettségük egész életre szóló alapjait megteremtették. Ez az alma mater a szeminárium volt.
A szemináriumot alapító Berényi Zsigmondtól (1740–1748) kezdve valamennyi püspök világosan látta, hogy a lelkipásztorkodás csak felkészült (a pécsi egyházmegyében speciálisan több nyelvet bíró) világi papsággal folytatható eredményesen. Ennek intézményes helyévé vált a szeminárium. A szeminárium létszáma, nem utolsó sorban az 1860-ban, Girk György (1852–1868) püspök által alapított kisszemináriumból való folyamatos rekrutációnak köszönhetően, csak háborús körülmények között esett harminc fő alá. Egy ekkora létszámú intézet pedig – a hallgatók természetszerű fluktuációja ellenére is – megfelelően széles látókörű vezetés és nagyvonalú püspöki támogatás mellett már képes volt a szellemi önszerveződésre.
A sajtótörténeti szakirodalom jobbára csak huszadik századi kiadványokat tart számon a pécsi papi szemináriumból.[1] Ennél azonban több kezdeményezés nyomait őrzi a Püspöki Levéltárban fellelhető szemináriumi iratállomány. Így a Füstkarikák című élclap a 1886-ban legalább 10 „eresztést”, a Szabad Szó 1928–1929-ben legalább két évfolyamot megélt. Az Esti Kurir 1931-ben, a Szózat 1932-ben ennél kevesebb lehetőséget kapott. A Pécsi Növendékpapság Szent Pál Társulatának Évi Jelentése című kiadványsorozat azonban 1906-tól 1917-ig évenként megjelent és a Szemináriumi Élet közvetlen előzményeként tudhatjuk be, a Visszhangokkal egyetemben. A megjelenési időszakát tekintve szintén 1921 előtti Hangok Hazulról, amely az első világháború utolsó két évében két évfolyamban összesen 12 számot élt meg, eltérő tematikája, kiadója és célja miatt nem tekinthető közvetlen előzménynek.
A pécsi növendékpapság Szent Pálról nevezett Társulata több mint tízévnyi, a megfelelő szervezeti forma keresésére irányuló vajúdás után, 1863. július 8-án, Gundy Mihály gimnáziumi tanár felhívására szerveződött meg, irodalmi önképzés céljával. Nyilvános létjogosultságot, vagyis püspöki megerősítést pedig 1865. január 7-ével nyertek.[2] A 19. század közepére fellendülő szellemi élet, a szépirodalom és a tudomány eredményei, valamint az írók és művészek társaságokba rendeződésének hatására a különböző egyházmegyék teológusai már több helyen egyházirodalmi iskolákat alapítottak, mintául szolgálva a pécsi növendékpapságnak.[3]
A Társulat az első világháborúig már közel 55 éve segítette – szervezeti keretet adva – a fiatal leviták önképzését. 1917-ben azonban sor került a szeminaristák besorozására is, és ezzel a papnövelde létszáma drasztikusan lecsökkent. Az 1919-től zajló szerb megszállás szintén kedvezőtlenül hatott a Társulat életére, hiszen megakadályozta minden folyóirat, könyv, szellemi termék beszerzését, ami az egyházirodalmi tevékenység folytatásához elengedhetetlen lett volna. Az 1920/21-es tanév így jelentős változásokat hozott. A Visszhangok című rövidéletű kiadvány szervezési és megjelentetési problémáiból okulva a Társulat maga vette pártfogásába a szemináriumi újság kiadását, megtéve azt évi értesítőjének, vállalva nyomdatechnikai előállításának költségeit, biztosítva a megfelelő példányszámot is ahhoz, hogy a külső és pártfogó tagok is hozzájuthassanak. Címéül a Visszhangok egyik rovatát választották: így lett Szemináriumi Élet.
A periodika kiadói, készítői
A kiadvány a pécsi szeminárium Szent Pál Társulatának értesítőjeként jelent meg.[4] 1937-ig nem is jelenítettek meg a kiadóra vonatkozó külön információkat sem a belíveken, sem a borítón. A felelős kiadó személye is 1937-től válik láthatóvá 1948-ig. Néhány kivételtől eltekintve, amikor a Társulat igazgatója (1939-ben Dr. Grund Béla, 1947-1948-ban Dr. Cserháti József) tölti be ezt a funkciót, alapvetően a mindenkori elnök felelt a kiadásért.[5] Az elnökök javarészt ötöd-, ritkábban negyedéves szemináriumi hallgatók voltak, akik már évek óta rendes tagjai voltak a Társulatnak.
Az utolsó két évben jelentős és jellemző minőségbeli változást tapasztalhatunk. A magyarországi katolikus egyház szorongatott helyzetét példázza eszközeik, lehetőségeik beszűkülése. Az eddigi megbízható, kifogástalan nyomdatechnika megváltozik. Az 1949-es számon már nem tüntetnek fel nyomdai információt, pedig a borítója még nyomdai körülmények között készült, és az 1943-as kiadványhoz készített kliséket használták fel a kialakításához. A szöveget azonban már írógéppel állították elő és stencillel sokszorosították. Az 1949-es kiadvány még viszonylag rendezett szövegképpel (bár a nyomdai szedés hiányában rendezetlen margóval), olvasható minőségben, a korábbiakban alkalmazott 15x23 cm-es méretben jelent meg, bár a lapok kapcsozása egyértelműen árulkodik arról, hogy a lapok összeillesztése „házi” körülmények között zajlott.
Az 1951-ben megjelent, utolsó szám már teljes egészében ezt a házi jelleget mutatja. A kiadvány mérete 20x25 cm-re nőtt. A borító klisé után egyedileg rajzolt, a nyomdafestékhez nem hasonlítható minőségű tintával, amibe szintén egyedileg tűzték be a korábbi rendezőelveit megtartani egyre kevésbé tudó szövegképpel és kezdetleges grafikai kivitellel készített oldalakat, a sokszorosítási technika hiányosságai miatt néhol alapvető olvashatósági hibákkal.
A rovatok közül
A kiadvány számos rovata közül itt csak kettőt emelünk ki. A füzetek jellegadó rovata a „Jelentések”. A rovat a Társulat évi működésének mérlegét volt hivatott bemutatni. Itt kapunk pontos adatokat a társulati tagság létszámának alakulásáról, a tagok aktivitásáról, a megtartott gyűlések jellegük (rendes, rendkívüli) szerinti számáról, a beérkezett munkákról – szintén jellegük (rendes, pályamű, felolvasás, szabadelőadás, versenyszónoklat) szerint felsorolva –, tematikai palettájukról, nemegyszer a legkiemelkedőbb pályaművek alkotóit is megemlítve.[6] Itt emlékeztek meg azokról a kiemelkedő jelentőségű, a Társulat tagjainak művészeti teljesítményére építő ünnepélyekről, amelyek a nyilvánosság, a városi közönség előtt is nyitottak voltak. Ebben kapunk hírt a Társulat által kiírt pályatételekről, a sajtó- és könyvbeszerzésekről is, valamint a pénztár helyzetéről is. Ez utóbbival kapcsolatban rendre helyet kap a köszönetnyilvánítás is a papság és a szemináriumi elöljáróság irányába, akik a tagsági díjakból befolyt összegek mellett a működéshez és kiadáshoz szükséges anyagi hátteret is biztosították, vagy szakmailag, erkölcsileg támogatták a Társulat munkáját.
Ez a rovat mutatja meg legtisztábban a Társulat működésének rendezési elvét, prioritásait: teret, lehetőséget biztosítani a tagok számára az egyéni, szellemi ambíciók fejlesztésére, önképzésre, önálló munkára és megmérettetésre, egyelőre „védett” környezetben, hogy felszerelkezhessenek mindazokkal a képességekkel – ma kompetenciáknak mondanánk –, amikkel később, önállóságra kényszerülve a plébániájukon, kiteljesíthetik hivatásukat. Régert József, az 1939-es év főjegyzőjének a Jelentésben írt szavaival élve: „mi abba a szintézisbe illesztjük bele ezt a munkát, melyet úgy hívunk, hogy papi karakter. Összekötő anyag ez az elvont teológiai studiumok és a lelkipásztori gyakorlat között”.[7]
Ezen kívül a felsorolt pályatételekből, illetve az egész éves tematikákra való utalásokból az összefoglalókban tisztán kirajzolódnak azok a meghatározó gondolati és lélektani sarokpontok, amelyek a papnövendékek világképét befolyásolhatták ebben a harmincéves időszakban. Így kezdetben a színházi játék lehetősége. A ’30-as évek közepétől a missziós gondolat – Afrika és Ázsia felé –, így 1935-ben elsőként a missziós szakosztályt alapították meg a Társulaton belül. 1937-től a szociális érdeklődés, a falu, a vidék felkarolása. Két évvel később a szociális szakosztályt is életre hívták. E két szakosztály tevékenysége a szeminárium mozgásterének végső leszűkítéséig jellegadó is maradt. A ’30-as évek közepétől jelent meg az unió gondolata is, a keleti egyházak felé történő nyitás szükségessége. 1938-tól, a visszacsatolások ébresztette remények légkörében feléledt a hazafiság tematikája; majd a háború. A háborús kudarcra következő új berendezkedéssel egy új modernitás határainak kitapintása, a „korszerű” lelkipásztorkodás (például a munkáspapok) kérdésköre.
Ugyanezt a rálátást segíti egy másik erénye is a rovatnak. Ritkán ugyan, de alkalomszerűen felsorolják benne a Társulat által járatott lapokat. Ezek száma figyelemreméltó. Pécs szerb megszállás alóli felszabadulásával ismét lehetővé vált a sajtóanyagok behozatala a városba, és már a ’20-as évek elejétől 17 különböző teológiai, szépirodalmi és egyéb kulturális sajtóterméket fizettek elő, 1937-ben pedig 33-at.[8] Pontos megnevezésük hozzásegíthet ahhoz, hogy felmérjük, milyen kulturális tendenciák mentén, milyen forrásokból merítkezett a növendékpapság világlátása, miből állt össze szellemi útravalójuk az oktatásban megszerzett tárgyi tudáson kívül.
Kalendárium
Kiemelkedően fontos szerep jutott a szeminárium egész éves tevékenységének főbb eseményeit kiemelő „Kalendárium” rovatnak.[9] Bár igen széles skálán változik a rovat terjedelme (1929-ben 10 oldal a 24-ből!), hosszú ideig láthatólag ez a legfontosabb, a Társulat tagságának összetartó erejét megjeleníteni képes eleme a kiadványnak. Az iskolaév tíz hónapját áttekintve jegyzik le kronologikus rendben mindazt, amit érdemlegesnek találtak. A paletta természetesen igen színes. Ugyanúgy megtalálható közöttük a belső életritmusukat évente visszatérő rendszerességgel szabályzó liturgikus, egyházi ünnepek (Húsvét, Úrnapja, Karácsony), ezeken belül is a hivatásukban előrehaladásukat jelző alkalmak (tonzúra felvétele, diaconussá, majd presbyterré avatás), mint a saját, házi ünnepi alkalmak (például a „keresztjáró napok”, a liturgikus naptárban az áldozócsütörtököt megelőző három nap, ami egybeesett a szemináriumban a versenyszónoklati vizsgákkal; vagy június 13., Szent Antal napja, a versenyszónoklatok díjazása; az éppen aktuális spirituális és rektor névnapja; mikulás; színielőadások). Természetesen a rendkívüli, világi események elől sem zárkózhattak el (Horthy 1923-as pécsi látogatása, IV. Károly halála, vagy éppen a mozi megjelenése a városban, 1941-ben pedig az ellenséges bombázók felbukkanása a város fölött), és a Társulat külön életében bekövetkezett jelentősebb állomásokat is lejegyezték (a missziós, majd a szociális szakosztály megalakítása). A naptárrendszerük persze egy hallgatói lapnak megfelelően árnyalt, és a hivatalos elnevezésekhez sajátokat is párosít (szeptember így „a bevonulás hava”, június pedig „a végső erőfeszítések hava”).[10]
Ezeken a dátumokhoz kötött, kiemelkedő eseményeken keresztül a forrás bepillantást enged mindennapi életükbe is: szabadidős tevékenységeikben, sporteseményeikbe és játékaikba (méta, kugli, sakk, futball, billiárd); a szeminárium falai által határolt sajátos világuk színtereibe (a „pipa”, a díszterem, a múzeum, a kórház vagy éppen a kert); a technikai fejlődés térfoglalásába (rádió, gramofon, írógép); ünnepeik bensőséges hangulatába; a kilépők elvesztésének, az „öregek” távozásának, és az újak bevonulásának meghatározó élményeibe. Életképeket mutat meg, olyan bizalmas hangvételben és „belső” nyelvezettel, ami közvetlenségével és sajátos „szakzsargonjával” lehetővé tette, hogy a kiadványt, illetve mögötte a Társulat tevékenységét mindenki a magáénak is tekinthesse kicsit, és a szeminaristák folyton változó alakjában, a szünetek, felkészülési és vizsgaidőszakok vicces jeleneteiben egykori és akkori diákok egyaránt magukra ismerhessenek. Ez emelte közösségformáló erővé a Kalendáriumot.
A rovat nyelvezete a második világháború időszakának beköszöntéséig könnyed, néha sziporkázó. Ez a hangulat azonban a háború fellegeinek megérkezésével végleg eltűnik. A krónikák egyre rövidülnek, az addig jellemzően hónapok szerint felépülő szerkezetük eseményközpontúra válik, a kommentárok színüket vesztik, jobbára lelkiségi megjegyzésekre szorítkoznak. Csak a legfontosabb liturgikus, nemzeti és belső ünnepek, események kerülnek lejegyzésre, mintegy gépiesen, különösebb szellem nélkül. Mondhatnánk, a Szemináriumi Élet a világeseményekkel párhuzamosan megkomolyodott, erővonalai a belső élet rezdülésiről áttevődtek a külvilág szülte kihívásokra adandó válaszok keresésére.
A rovatokon kívüli írások
A Szemináriumi Élet a jelzett rovatok mellett, amelyek a lap terjedelmének jelentős hányadát adták, még számos írást tartalmaz. Nehéz lenne azonban bármilyen tematikai ívet ezekre a munkákra rákényszeríteni. Időről-időre adódtak fontosabb események, amik rendezőelvül szolgáltak a válogatáshoz, mint 1923-tól a missziós gondolat, 1922-ben és 1939-ben a pápaválasztások, 1926-ban a püspökváltás, 1935-ben II. Rákóczi Ferenc elhunytának 200. évfordulója, az Actio Catolica által meghirdetett szociális kurzus, az Eucharisztikus Kongresszus 1938-ban, a görög-keleti egyházzal való unió gondolatának felkarolása, vagy a Mindszenty bíboros által kezdeményezett „Boldogasszony Éve” 1947–48-ban, és természetesen a háború: az elcsatolt országrészek visszatérése, a hivatásrendek, a háború igazságosságának kérdése, majd a bukást követő társadalmi átrendeződés. (A politikai változásokra nem reflektált a lap.)
Ezek a rovatokon kívüli írások elsősorban a lelkiségi irodalom körébe tartozó cikkek, amelyeket a szerkesztők a Társulat tagjai által az adott évben a versenytételek kiírására született dolgozatokból válogattak ki. Tartalmuk ennek megfelelően a legszélesebb skálát foglalják el a teológia tudományágának valamennyi szegmensét bevilágítva.[11] Emellett még a szemináriumi közösségi élet társulati, színpadi és szakosztályi tevékenységétől független mozzanatai kaptak alkalmanként teret, elsősorban kirándulások, szüreti, szabadidős elfoglaltságaik és életük helyszíneinek bemutatása, egy-egy olyan mozzanat, amelyet a Kalendáriumban elhangzók mellett kiemelésre érdemesnek tartottak.[12]
Borító
Az első hét évfolyam borítóján a székesegyház fotói szerepelnek, kifejezve a püspökséghez való egyértelmű kötődést, az intézet szellemiségében és fenntartásában egyaránt. Ez a motívum jelent meg az 1940, 1943–44, 1949-es, valamint – skicc formájában – az 1946 és 1950–1951-es borítón is. (Ez utóbbi kettőn az alma mater, a Papnövelde utca 1–3. szám alatti épületegyüttes nyugati, Dulánszky Nándor püspök által emelt szárnyával, vagyis a szeminárium épületével kiegészítve.) 1936–1939-ig Szent Pál alakja került a fedlapra, ami nyilván nem szorul magyarázatra. Két esetben alakította a tematikát „kívülről” érkező hatás. Az 1940-es borítón a Szentkorona-hagyomány megtestesítőjeként jelenik meg a kettős kereszt előtt lebegő korona, 1947-ben pedig a Mindszenty bíboros által hirdetett Mária-évre reflektálva tették fel a pálos templom előtt álló, Sinkó András által készített pirogránit Mária-szobor képét a borítóra. [13]
Összegzés
A Szemináriumi Élet, bár a szeminárium Szent Pál Társulatának „házi” orgánumaként született, harminc éven keresztül utat talált az egyházmegye papságához is. Cikkein keresztül bepillantást enged abba a szellemiségbe, amelyet a képző intézet tanári kara és elöljárósága az ifjú levitáknak átadva egész életükre elegendő útravalóul megteremtett. A kiadvány tematikai ívét a védettségben nevelt növendékek belső, spirituális igényei és a korszellem szülte kérdésekre keresett válaszok egymásnak feszülő dinamikája határozta meg, a kiadvány „tónusát” pedig egy sajátos érési folyamat, ami megfeleltethető a katolikus egyház hazai mozgásterében bekövetkezett változásoknak. Bár a szerkesztők személye évről-évre módosult, a lap életében nem ebben a ritmusban következtek be a változások – amit persze a rovatokra épülő struktúra is tompított –, hanem 7–8 éves időszakokban. Az első szakasz lendületes, bennfentes humorral, építkező, csiszolódó rovatokkal jelentkezett. A ’30-as években a humor közvetlensége már hiányzott a lapból, nem a növekedés lendülete jellemzi, hanem a tudatos építkezés. A háború kitörésétől kezdve kifejezetten komoly, felelősségteljes hangon szól, a háború utáni évek pedig útkereső, de pozitív, tenni akaró lelkületet tükröznek. Az utolsó két szám szerkezetileg is alapos változáson ment át. A növendékeket hivatásukban megerősíteni kívánó lelkiségi tartalom szinte teljes egészében kitöltötte a lapot.
A vidéki szemináriumok egy részét – köztük a pécsi szemináriumot is – az 1951-es év során felszámolták. 1951-ben még a püspökségen lakhattak a szeminaristák és ott is tanultak, de 1952-től már a győri szemináriumban folytathatták csak tanulmányaikat.[14] A papnövelde bezárásával a Szent Pál Társulat 88 éves története és vele a Szemináriumi Élet sorsa is lezárult.
Vértesi Lázár levéltáros
Források
PPL | Pécsi Püspöki és Káptalani Levéltár |
SzÉ | Szemináriumi Élet. A Pécsi Szent Pál Társulat Értesítője. Pécs, 1921–1951. |
Irodalom
BMS 1992 | Baranya megye sajtóbibliográfiája, 1832–1984. Szerk.: Surján Miklós. Pécs, 1992. |
Cserháti 1990 | Cserháti József: Másokért élünk, egymásnak szolgálunk. Pécs, 1990. |
Mihalecz 1924 | Mihalecz Ferenc: A pécsi növendékpapság sz. Pálról nevezett egyházirodalmi iskolájának története 1893–1923. PPL Szemináriumi hagyatéki anyag, fasc. 543. A Szent Pál Társulatban beadott munkálatok évenkénti kötetekben. 29. köt. |
Rudolf 1894 | Rudolf Mátyás: A pécsi növendékpapság szt. Pálról nevezett egyh. irodalmi iskolájának története, 1894. PPL Szemináriumi hagyatéki anyag, fasc. 544. |
Schmelczer-Pohánka 2015 | Schmelczer-Pohánka Éva: Hallgatói periodikák a pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetemen. (A Maurinum, melléklapja, a Móric(zka) és a Pécsi Jogász). Magyar Könyvszemle (sajtó alatt) |
Viczián 1978 | Viczián János: A magyar egyetemi és főiskolai diáklapok bibliográfiája, 1857–1972. Budapest, 1978. (Felsőoktatástörténeti kiadványok 5.) |
Vértesi 2015 | Vértesi Lázár: „Szemináriumi Élet” A pécsi növendékpapság Szent Pál társulatának egyházirodalmi kiadványa (1921–1951). Per Aspera ad Astra. II. évfolyam. 2015/1. 76-93. |
Képjegyzék
A Szemináriumi Élet borítóképei, illetve a Füstkarikák részlete a Csorba Győző Könyvtár állományában található füzetekről készültek.
A Négergyermek borítója: https://www.antikvarium.hu/konyv/a-negergyermek-201548-0
Az Afrikai Visszhang borítója: https://mandadb.hu/tetel/495002/Afrikai_visszhang
[1] Viczián 1978. 78.; BMS 1992. 345–346.; Schmelczer-Pohánka 2015.
[2] Kaszás Imre: A Szent Pál Társulat bölcsőjénél. SzÉ 1938. 27-29.
[3] Rudolf 1894.
[4] Kisebb címbeli eltérésekkel: A Pécsi Szent Pál Társulat Értesítője (1921–1939), A Pécsi Papnövendékek Szent Pál Társulatának értesítője (1940, 1942–1943, 1946–1949), A Pécsi Növendékpapok Szent Pál Társulatának Értesítője (1941), A Pécsi Papnövendékek Szent Pál Egyházirodalmi Társulatának Értesítője (1945), A Szt. Pál Társulat Értesítője (1950–1951)
[5] Nagy Ferenc (1937), Zentai Lajos (1938), Sudár Imre (1940), Szalay László (1941), Stiasny István (1942), Romvári Illés (1943); 1945-ben nem tüntették fel külön; Soroncz Ferenc (1946)
[6] Ez rendre felölelte a teológiai tárgyak valamennyi ágát: filozófia, fundamentális, egyháztörténelem, biblikum, dogmatika. S ezen túlmenően a példaként lejegyzett címekből világosan látszik, hogy igyekeztek korszerű témák felé irányítani a pályaműveket kidolgozó szeminaristák figyelmét.
[7] Régert József: A Szent Pál Társulat munkássága. Főjegyzői beszámoló az 1938-39. évről. SzÉ 1939. 13.
[8] Például álljon itt két év felsorolása. 1926: Christlich-Pädagogische-Blätter, Dunántúl, Egyházi Lapok – Pázmány Péter melléklettel, Élet, Eucharistia, Eucharisztikus Értesítő, Ferences Közlöny, Hirnök, Katholikus Nevelés, Katholikus Szemle, Kirchen-Zeitung, Korrespodenz, Magyar Kultura, Mária Kongregáció, Mária Kert, Nemzeti Újság, Pécsi Katholikus Tudósító, Religió, Szív, Világmisszio. 1937: Budapesti Szemle, Credo, Dunántúl, Egyházi Lapok, Élet, Eucharisztikus Értesítő, Fiatal Magyarság, Gárdavezető, Jézus Szíve Hírnök, Katolikus Missziók, Katolikus Szemle, Keleti Egyház, Kis Pajtás, Korrespodenz, Magyar Kultúra, Magyar Umbria, Magyar Cserkész, Mária Kongregáció, Munkásifjú, Nagyasszonyunk, Nemzeti Újság, Pannonhalmi Szemle, Pécsi Katolikus Tudósító, Rózsafűzér Királynéja, Szalézi Értesítő, A Szív, Szövetkezeti Értesítő, Teológia, Tábortűz, Vezetők Lapja, Vigilia, Világposta, Új Lap, Zászlónk.
[9] Az elnevezésben később itt is adódtak eltérések: 1939-től Krónikára változtatták, de 1942-ben Naplótöredékek, 1945-ben Életünk a viharban és ujjászületésben, 1946-ban Hogy is volt, és 1948-ban Életünk címmel szerepel.
[10] Ezek az elnevezések azonban flexibilisek, apropójuk szerint változhatnak: pl. 1926. január a „Rádió” hava, mert ekkor szerelték fel az első rádióállomást a szemináriumban.
[11] Néhány példa: Officia propria Dioecesis. SzÉ 1923. 11-14.; A Jézus Szíve tisztelet köztünk. SzÉ 1924. 18-19.; Isten közelében. SzÉ 1927. 5-6.; Útak és célok. SzÉ 1929. 5-7.; Tandlmayer Lipót: De profundis. SzÉ 1930. 27-34.; Molnár Ödön: Nagy szívet az Isten országáért. SzÉ 1937. 11-16.; Zentai Lajos: Szentmise a Nagyalföldön. SzÉ 1938. 22-26.; Dr. Nagy Ferenc: Pro Domo. 1943. 1.; Lélekkertészek. SzÉ 1945. 4.; Utam… célom… . SzÉ 1946. 13-14.; In hoc signo vinces. SzÉ 1948. 3-4.; A pap az örök jövőbenézés messzelátójánál. SzÉ 1949. 7-8.; Isten munkatársai. SzÉ 1950. 15-16.
[12] Például: Szüretünk. SzÉ 1923. 18.; Első bányatelepi utunk. SzÉ 1924. 19-20.; A „Pipa”. SzÉ 1928. 12-13.; Horváth Dezső: Ismét van kilátás… SzÉ 1935. 10.; Otthonunkból. SzÉ 1940. 33-35.; Sport - Élet. SzÉ 1945. 10.; Nyárádi Ádám: Cella, cella, cella. SzÉ 1948. 18-19.; Kispapnapok. SzÉ 1949. 18-19.
[13] A bemutatott borítók egymás után: 1927, 1938, 1940, 1941, 1943, 1946, 1947, 1948, 1950–1951.
[14] Cserháti 1990. 75.
Új hozzászólás