Határsáv és délvidéki kitelepítés
Előbb gyűjtőállomásokra vitték őket, majd lezárt vagonban megtett másfél napos utazás után az ország belsejében lévő zárt táborokba, a Hortobágyi Állami Gazdaság valamelyik telephelyére (Árkus-tanya, Borsóstanya, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Kónyatanya, Lenintanya, Tedej, Tiszaszentimre-Kilences-tanya, Kócs, Lászlómajor, Kormópuszta). A hivatalos szóhasználatban „telepeseknek” nevezetteket bírói eljárás nélkül, hatósági kényszerintézkedéssel internálták, azaz rendőrhatósági őrizet alá helyezték – és különösen kegyetlen körülmények között fogva tartva munkatáborokban dolgoztatták, a külvilággal való kapcsolatukat korlátozták.
Két, ezzel az akcióval kapcsolatos jelentést adunk most közre, az alábbiakban pedig néhány, az esemény értelmezéséhez általunk szükségesnek vélt tényezőre igyekszünk rámutatni. (A Belügyminisztérium Közrendészeti Főosztálya iratanyagát képező iratokon sem aláírás, sem szignó nem szerepel ugyan, de iktatószám igen; így nem látjuk okát, hogy hitelességüket kétségbe vonjuk.
Jelentések a déli határsávból történt kitelepítésekről, 1950. június 24.
Jelzet: MNL OL XIX–B–1–j–5. Sorsz.–00381/5–1950 (Az államigazgatás felsőbb szervei – Belügyminisztérium – Közrendészeti Főosztály)
A fent említettek után egy héttel, 1950. július 1-jétől a hatóságok – a magyar–jugoszláv határvonaltól számított 15 km szélességű sávban – a szabad mozgást korlátozó intézkedéseket léptettek életbe: az állandó itt tartózkodás (az illetékes rendőrkapitányság által kiállított, csak az adott megye területére érvényes) igazolvánnyal, az ide történő belépés pedig (meghatározott településekre érvényes, maximum 90 napra szóló) engedéllyel vált lehetségessé.
Emellett napnyugtától napkeltéig megtiltották a határvonaltól számított 500 méteres távolságon belüli tartózkodást. A nappali időszakban ott történő munkavégzést a Határőrség engedélyéhez, a határvonaltól számított 50 méteres távolságon belüli tartózkodást pedig a Határőrség külön erre vonatkozó engedélyéhez kötötték. (A határsértések és az illegális határátlépések magas száma miatt a korlátozó rendelkezéseket 1952 szeptemberétől a nyugati határszakasz hasonló szélességű területére is kiterjesztették.)
A kitelepítések szorosan összekapcsolódnak az imént vázolt korlátozó intézkedésekkel: egyaránt az akkori határvédelem részét képezték, amelynek további elemei a műszaki akadályrendszer, valamint a különféle fegyveres erőknek az ellenséges ország (Jugoszlávia) határához való csoportosítása voltak.
Az internáltak több esetben beszámoltak arról, hogy a velük szemben alkalmazott kényszerintézkedés jogi alapjául a honvédelemről szóló 1939. évi II. tv. 150.§-át jelölték meg. E paragrafus szerint „azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okból káros, községi illetőségükre tekintet nélkül abból a községből, illetőleg az országnak abból a részéből ki lehet tiltani. Az ilyen személyeket akár tartózkodási helyükön, akár az ország más helyén rendőrhatósági felügyelet vagy a szükséghez képest rendőrhatósági őrizet alá lehet helyezni”. Erre a jogszabályra való hivatkozást az internáltak nem fogadták el, mivel véleményük szerint egyrészt békeidőszak volt, másrészt nem tekintették magukat az „állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okból káros” személyeknek, harmadrészt pedig megjegyezték, hogy az említett jogszabályban egyének, nem pedig egész családok kitelepítésének lehetőségéről rendelkeztek.
A frissen hatalomra jutott kommunista vezetők szerint – akiket elsősorban a háborús pszichózis, nem pedig az emberség mozgatott – az internálások végrehajtása logikus és jogos lépés volt. Úgy gondolták, hogy már az 1948. év is a háborús felkészülés jegyében telt, a két világrend közötti összecsapást pedig néhány éven belül, a belátható jövőben várták. 1950-ben még úgy tűnt számukra, hogy az országot, illetve a szovjet érdekszféra nyugati, magyarországi szakaszát elsősorban Jugoszlávia oldaláról fenyegeti a nagyobb veszély – hiszen a szovjet csapatok ausztriai jelenléte miatt onnan nem vártak támadást. Ezért a magyar–jugoszláv határszakasznál több erőt alkalmaztak, és honvédelmi célokra szánt műszaki akadályokat (például aknákat, drótakadályokat) építettek, akadályozták a szabad mozgást.
Eltávolíttatták azokat a személyeket, akik megítélésük szerint nem tették volna lehetővé a hatékony honvédelmet: az államrend ellenségeit, a „reakciósokat”, akik lehettek nagygazdák, kispolgárok, értelmiségiek, esetleg jugoszláv kapcsolatokkal rendelkezők vagy egyszerűen olyan emberek, akikről tágabb környezetük tudta, hogy nem helyeslik az ország, netán településük vezetőinek egynémely intézkedését. Az internálandó családfőkre az Államvédelmi Hatóság és a Magyar Dolgozók Pártja helyi potentátjai tettek javaslatot, nem ritkán személyes bosszútól, rosszindulattól vezérelve.
1951 elejétől – Sztálin utasítására – fokozódott a háborús készülődés, a folyamat részeként építeni kezdték az ún. „déli védelmi rendszert”, emellett a kitelepítések a mozgósítás és a hadiipar szempontjából fontos települések bevonásával folytatódtak. A magyar–jugoszláv határ közeléből 1950 és 1952 között megközelítőleg 3500, 16 éven felüli személyt telepítettek ki.
A „telepesek” megpróbáltatásai 1953 nyarától enyhültek; a táborokat felszámolták, de az elhurcoltak évekig nem térhettek vissza eredeti lakóhelyükre, sok esetben kijelölt lakóhelyükön kívüli településekről is kitiltották őket. Ingatlanjaikat, időközben elhurcolt, vagy eltulajdonított ingóságaikat nem kapták vissza, jobbára alacsony képzettséget igénylő munkát láthattak el. Sokan évtizedekig érezték a megkülönböztető múlt negatív hatásait.
Új hozzászólás