„A hazának húsz halott esztendeje van oda mellé leszegezve.” Egy esztergomi kanonok visszaemlékezése első miniszterelnökünk eltitkolt temetéséről.

A Hónap dokumentuma sorozatunk keretében Szántóffy Antal esztergomi kanonok, prépostnak az 1849. október 6-án kivégzett gróf Batthyány Lajos miniszterelnök titkos temetéséről szóló beszámolóját közöljük átiratban. Az eredetileg is köznyilvánosságnak szánt visszaemlékezést, amely a korabeli sajtóban az ünnepélyes külsőségek között 1870. június 9-én megtartott újratemetés időpontjához időzítve jelent meg[1], Szántóffy hagyatékában fedezte fel 1883-ban Niedermann Pál, az Esztergomi Dalárda alelnöke, aki a dokumentumot, mint „történeti adatot és kegyeletes emléket” az egyesület „őrizete alá” vétette.

A kiegyezést követően megnövekedett a társadalmi igény, hogy két évtized után a nemzet végre méltóképpen megemlékezhessen a forradalom és szabadságharc hőseiről, mártírjairól. A Pesti Napló szerkesztősége a lap 1869. december 31-i számában hirdetett gyűjtést a kivégzett miniszterelnök síremlékének felállítására. Az egyre nagyobb figyelemmel kísért adakozó akció hatására, valamint Királyi Pál országgyűlési képviselő indítványára végül Pest városa kezdeményezte Batthyány ünnepélyes eltemetését. A nagyszabásúra tervezett gyászünnepség megszervezésére bizottságot állítottak fel, egy közegészségügyi szabályra hivatkozva elrendelték a földi maradványok exhumálását, amely a miniszterelnök fiának, gróf Batthyány Elemérnek jelenlétében 1870 tavaszán, a Pesti Ferences Templom kriptájában meg is történt, egyértelműen megállapítva a holttest azonosságát. A gyászünnepély megszervezése társadalmi eseménnyé vált, az előkészületekről a közvélemény a sajtóból hónapokon keresztül rendszeresen értesülhetett, a lapok felidézték Batthyány életpályáját, kivégzésének, és nem utolsósorban első temetésének körülményeit, amelynek részleteivel a szélesebb közvélemény csak ekkor ismerkedhetett meg. Éppen az első temetés körülményeit akkoriban még körüllengő titokzatosság, a kivégzést követően a Rókus kórházból rejtélyes módon kicsempészett holttest további sorsát övező bizonytalanságok tették szükségessé az exhumálás elrendelését is. Szántóffy, akárcsak jónéhány, a szabadságharc felemelő és tragikus történéseit átélő, alakító kortársa, azzal a szándékkal ragadott tollat, hogy emlékeinek a szélesebb nyilvánosság elé tárásával segítsen eloszlatni a nemzeti emlékezet homályos foltjait; a nemzeti gyászra való készülődés erre éppen megfelelő alkalmat adott.

Miután Magyarország első miniszterelnökét a pesti Újépület udvarán agyonlőtték, Szántófy Antal belvárosi plébános és Dank Agáp gondoskodott hatalmas kockázatot vállalva a gróf holttestének eltemetéséről, a végtisztesség megadásáról. A kivégzett özvegye, Zichy Antónia ugyanis csak jeltelen temetésre kapott engedélyt, így a holttestet nem lehetett elszállítani a családi kriptába, hogy ott méltó szertartás mellett megfelelő temetésben részesüljön. Az ítélet végrehajtása után a tetemet a katonai rendtartásnak megfelelően három órán keresztül a vesztőhelyen hagyták, majd onnan a Rókus kórház halottasházába vitték, ahol minden bizonnyal más elhunytakkal együtt közös jeltelen sírgödörben földelték volna el. Szántóffy ekkor kivételes bátorságról téve tanúbizonyságot a kivégzés másnapján a Rókus kórház igazgatójánál kieszközölte, hogy Hausmann Ferenc, a Batthyány család háziorvosa kíséretében a halottnak a Józsefvárosi temetőbe történő elszállításáról gondoskodhasson, oda azonban csak a hatóságok megtévesztése, félrevezetése céljából vitette ki a tetemet, késő éjszaka a temetőből gyorsan a ferencesek kriptájához hajtatott, ahol Dank Agáp házfőnök, akivel korábban már megállapodott abban, hogy megfelelő nyughelyet fog biztosítani a halottnak, már néhány szerzetes társaságában felkészülten várta. A zárdafőnök hazafias kötelességből habozás nélkül vállalta a holttest elrejtését és a zártkörű gyászszertartás elvégzését, itt meg kell jegyezni, hogy a Batthyány család generációkra visszamenőleg jótevője volt a Ferences rendnek. A gyászszertartás menetéről Dank Agáp visszaemlékezéséből tudhatunk meg részleteket.[2] Batthyány Lajos miniszterelnök teteme a legteljesebb titoktartás mellett szerény, méltóságteljes egyházi szertartás keretében került beszentelésre és eltemetésre a ferencesek XVIII. században épült pesti templomának kriptájában. A falba süllyesztett koporsót vörös márványtáblával takarták el, melynek feliratát – „1849dik évi October hó 6kán az Urban elhunyt G. B. L. áldás és béke hamvaira.”[3] –, befelé fordították, hogy rejtve maradjon az elnyomó hatalmat képviselő hatóságok esetleges háborgatásától. A holttest hollétét az abszolutizmus éveiben titok és homály övezte, a sírhely pontos helyét kizárólag a temetés megszervezői és a legközelebbi hozzátartozók ismerték. Egyesek úgy vélték, hogy a Józsefvárosi temetőben nyugszik, míg a ferences barátok azt terjesztették, hogy a család már elszállíttatta tőlük a tetemet. A svájci emigrációból 1856-ban hazatért özvegy rendszeresen felkereste a sírhelyet, rajta kívül még közeli jó ismerőse, Damjanich János özvegye mondatott évente október 6-án ugyanitt misét.

Hosszas előkészületek után a nagyszabású gyászünnepélyt, Batthyány Lajos újratemetését 1870. június 9-én tartották meg, a gyászszertartást megelőző napon a díszkoporsót a pesti ferencesek templomában tették ki közszemlére, a temetés napjára a város gyászlobogókba öltözött, a közlekedés megállt, a boltok, műhelyek és gyárak bezártak, a templom körüli utcákon hatalmas tömeg gyülekezett. A résztvevők számát a korabeli lapok legalább 100 ezer főre becsülték. A délután háromkor kezdődő gyászszertartást Szabó József esztergomi kanonok és címzetes püspök vezette, a gyászbeszédet Piry Czirjék ferences házfőnök mondta. Földi maradványait hatalmas tömeg kíséretében helyezték végső nyugalomra a Kerepesi úti temetőben.

A temetés politikai vonatkozásai a kor közéleti viszonyaiból adódóan sajátos kettőségről árulkodnak, ami abból fakadt, hogy a magyar döntéshozóknak tekintettel kellett lenniük a dinasztia érzékenységére. A fejedelmi pompával megtartott gyászünnepéllyel megadták a kivégzett miniszterelnöknek, a nemzet mártírjának járó méltó végtisztességet, de az uralkodóval való konfliktust kerülendő, a temetés szervezését az állam helyett, mint már említettem, Pest városa vállalta magára, az országos közméltóságok pedig kizárólag magánszemélyként képviseltették magukat a búcsúztatáson. Eme felemásság kiváltotta ugyan néhány ellenzéki hangvételű orgánum nemtetszését, de a közszereplők többsége erről inkább hallgatott és nem nyilvánított véleményt. A továbblépni kívánó nemzet pedig a kiegyezést követő években várakozó optimizmussal tekintett a jövőbe, a tragikus sorsú miniszterelnök mártíriumából elsősorban a háborítatlan békés gyarapodást, az ország újjászületését szolgáló tanulságokat vonta le. A nyugtalanító emlékeket, amint a korabeli közhangulatot kiválóan megragadó, írásom címébe foglalt Jókai idézet is érzékelteti, a megtorlás és az abszolutizmus szomorú és gyászos időszakával együtt a halott mellé temették.

Szántóffy Antal szenttamási prépost hagyatékából 1883-ban előkerült visszaemlékezés Batthyány Lajos mártír miniszterelnök első titkos temetésének körülményeiről.

„Esztergom, [1870.] június 14-én.

Hogy a nemzet nemes kegyeletérzetének e napokban adott legfényesb kifejezést, köztudomású dolog.

Nemcsak folyó hó 9-én[4] t.i. [tudniillik] magán a nemzeti kegyelet e nagy ünnepén, melyen a szomorú emlékű forradalom kérlelhetetlen végzetétől elhamarkodva sújtott nagy hazafi gr. Batthyány Lajos első miniszterelnök emlékét megillető tartozását lerótta, képviselve volt az ország minden részéről az általános részvét: de jóval előbb s utána is a közérdekeltség mindmegannyi bizonyítékát képezték s képezik az emlékezetes boldogult múltjára s végső napjaira vonatkozó s elég sűrűen váltakozó becses közlemények s nyilatkozatok, melyekkel összes hazai lapirodalmunkban szakadatlanul találkozunk.

Ily körülmények között úgy hiszem, csak kedves szolgálatot teszek honfitársaim ily ünnepélyesen s általánosan nyilvánult kegyeletérzetének sőt némileg kötelességemet teljesítem: ha egy-két adattal én járulok ezennel a történtek s közlöttek sorozatához s ha azt, miről idevonatkozólag az engem, mint akkori pesti h. [helyettes] alesperes-plébánost a történtek titkaiba melyekben avatott emlékezetes véletlen folytán közvetlen tudomásom van, legalább röviden s mennyire azt 21 éves emlékezetem részleteiben megőrizte, köztudomásra hozom.

1849. október 5-én, a délutáni órák egyikében tekintetes Bártfayné asszonyság, gróf Károlyiak levéltárnokának hitvese hozzám, mint akkori Pest József-külvárosi helyettes alesperes plébánoshoz kikocsizott és azon engem meglepett szomorú hírt hozta, miszerint Batthyány Lajos halálra ítéltetett egyúttal megkérvén a grófné nevében, vigasztalnám s látnám el a végtusára szükséges szentségekkel a szerencsétlen elítéltet.

Első teendőmnek tartottam magát a grófnét rögtön felkeresni, kit legkínosb lelki küzdelmei s fájdalmai között, de egyúttal bámulatos resignatióban találtam. Mondhatom alig voltam életemben annyira meghatva, mint eme komoly percekben. Iparkodtam nemes lelkét vigasztalni különösen a kimondott halálos ítélet végrehajtásának hihetetlen voltánál fogva annál is inkább, mert ez valóságos meggyőződésem volt annak tudata mellett, miszerint a miniszterelnökségről jókor visszalépett gróf soha ily szigorú ítéletre okot nem adott s a kimondott ítéletet csak fokozott visszarettentésnek magyaráztam, mely bizonyára megkegyelmezéssel fog végződni. A grófné rövid habozás után belenyugodván szavaimba látszólagosan csendesebb hangulattal erre íróasztalához ült, férjének szólandó egy kis levélke írásához fogott s azt bepecsételve kezembe nyújtotta fennebbi kérelmének ismétlése mellett, vigasztalnám meg szerencsétlen férjét, s ez alkalommal adnám át neki e levélkét is, miután az ítélet kimondása óta neki férjének látogatása meg lőn tiltva.

Én tehát Isten nevében minden habozás nélkül útnak indultam és az Újépületbe belépvén az őrtálló katonaságnál szándékomat bejelentettem, mire az őrség parancsnoka, anélkül, hogy nevem után tudakozódott volna, azonnal a börtönfelügyelőhöz vezetett, ki is minden további kérdezősködés nélkül maga az elítéltek egyik teremébe a grófhoz felkísért.

Én ugyan a grófhoz fordultam, ki kezét nyújtotta, de mivel szemközt a velem jött börtönfelügyelő foglalt helyet, az ablaknál pedig a fegyveres őrkatona, vele bizalmas szót nem válthattam és egyedül csak a grófné üdvözletét nyilváníthattam; egyházi szolgálatomra pedig már szüksége nem volt, azért mert ebben engem gróf Károlyi francia abbéja már megelőzött volt.

Ezekután visszatérve a grófné lakára, nemcsak nála, de az egész házban szívrepesztő látványoknak voltam szem- és fültanúja, minek újólagos okául szolgált az, hogy a végrehajtás bizonyossága mellett mindinkább új s újabb érvek jutottak a család tudomására; sőt célszerűnek bizonyult a grófnét arra bírni, miszerint még az éjjel Csurgóra utazzék. Batthyány Lajos első miniszterelnökünk csakugyan másnap ki is végeztetett s boncolás végett a rókusi kórodába vitetett.

Dacára ama sok s akkoriban ugyan elég veszélyes kellemetlenségeknek, melyekbe a fennemlített abbéval együtt fennebbi látogatásaim miatt a haditörvényszék előtt jutottam, most, miután a család bizalmával annyira megtisztelt, minden gondom odairányult, hogy a boldogultnak hűlt tetemei legalább tisztességes eltakarításban [sic] részesüljenek. Felkértem tehát a kóroda akkori igazgatóját, engedné meg, hogy a boldogult a Szent Ferencrendiek kriptájába vitethessék, mit ő azonban a kapott szigorú parancs folytán legjobb akarata mellett sem tartott megengedhetőnek; végre mégis arra sikerült őt bírnom, miszerint megengedte, hogy saját felelősségemre a józsefvárosi temetőben történhessék az eltakarítás. Ezekután siettem a boldogult Dank Agáp[hoz] a Szent Ferencrendiek akkori házfőnökéhez, ki mondhatom valóban hazafias kegyelet s szívességgel késznek nyilatkozott előadott szándékom kivitelére segédkezet nyújtani s a boldogult gróf tetemeit a zárda sírboltjába fogadni. Ezen előkészültetek után meg kell vallanom egy kis tán ily körülmények közt megengedett cselfogáshoz kellett folyamodnom. Miután színleg pro forma, mint mondani szokás plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor s Bártfayné kíséretében esti 10 óra felé fiákerkocsiban megjelentem a rókusi kóroda kapuja előtt, mely egynéhány perc múlva kinyílván: a boldogult miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták, létrásszekér vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temető felé. Hárman a fiákerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgálgatta a halottaskocsi tartalmát míg végre a temetőbe érve leszálltam a kocsiról s mint a hely ura színleltem kissé szigorúbb szavakban kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sír nem elegendő mélysége és egyéb célszerűtlensége felett, ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy, miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza s hajtson amerre parancsolni fogok. S így történt, hogy ismét a vámház mellett el -, hol többé kérdőre sem vontak, egyenesen a Szent Ferencrendiek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjeli 11 óra felé érkeztünk meg s már vártak bennünket. Boldogult Dank Agáp, néhány csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal fogadott bennünket. A halottaskocsi hazarobogott, a hűlt tetemek pedig a sírboltba vitettek s egyházi szertartások mellett, melyek végeztekor a jelenvolt néhány atya is segédkedék, ünnepélyesen beszenteltettek. A sírboltnak márványtáblávali elzáratását, a legszigorúbb titoktartás kölcsönös kérelme követte.

E tény azonban, dacára annak, hogy legalább tudtommal más senki jelen nem volt, nem tudni mily úton, mégis valahogyan transpirált[5], minek folytán később mind a már boldogult Dank Agáp mind pedig én mindenféle fenyegető anonym levelekkel lepettünk meg, mindazonáltal nyilvános felelősségre soha nem vonattunk.

Azt tartom, nem tévedtem, midőn azt hittem, miszerint ezek közhírré tételével a nemzeti kegyelet egyik a válságos múltban szerepelt emlékének történeti kiegészítéséhez ez egy-két adalékkal járulván csak hazafias tartozásomat rovom le. Szolgáljon e közleményem másoknak is buzdító például arra, miszerint a nemzeti kegyelet ugyane tárgyát más oldalról is illusztrálják.”

Közölt forrás jelzete: HU-MNL-KEML-IV.1101.b. (1883) szám nélküli irat.

A halottaskocsi a Rókus kórházból megérkezik a temetéshez készülődő ferencesekhez 1849. (Vasárnapi Ujság 1870. 17. évf. 23. sz. június 5.) Forrás: https://dka.oszk.hu/049900/049932

Gróf Batthyány Lajos koporsója a pesti ferencesek sírboltjában. (Vasárnapi Ujság 1870. 17. évf. 16. sz. április 17.) Forrás: https://dka.oszk.hu/049900/049903

Szántóffy Antal visszaemlékezése (HU-MNL-KEML-V.3.b. 1883 szám nélküli irat):

Felhasznált irodalom:

Stéfán Ildikó: Gróf Batthyány Lajos halála és temetései. Sic Itur ad Astra 1993.02.04. 6-17. https://www.epa.hu/01000/01019/00024/pdf/EPA01019_sic_itur_ad_astra_1993_02-04_006-017.pdf

M. Lovas Krisztina: Egy holt tetemnek is lehet története? Batthyány Lajos gróf és az aradi vértanúk holttestének sorsa a kivégzés után. 2020.10.05. https://mnm.hu/hu/cikk/egy-holt-tetemnek-lehet-tortenete-batthyany-lajos-grof-es-az-aradi-vertanuk-holttestenek-sorsa

M. Lovas Krisztina: Titokban búcsúztatta Batthyányt a dualizmus elitje. Múlt-kor 2007.06.08. https://m.mult-kor.hu/cikk.php?id=17592&pIdx=2

Szigeti László: A titokzatos G. B. L. és a pesti ferencesek. Batthyány Lajos elfeledett első nyughelye. Új Ember 2006.07.23.  https://archiv.katolikus.hu/ujember/Archivum/2006.07.23/0801.html

Horváth Attila főlevéltáros (MNL KEVL)