Egy megesett lány, Lizi panasza…

A feudális korban minden házasságon kívüli nemi kapcsolat a 6. parancsolat elleni vétségnek, azaz paráznaságnak, és így szigorúan büntetendőnek számított. Az eljárás lefolytatását a falusi bírók, az úriszékek, illetve a vármegyei törvényszékek voltak kötelesek lefolytatni. Megkülönböztették egymástól az egyszerű paráznaságot, mely esetén a szerelmi viszonyt folytatók mindegyike független felnőtt, az egy- illetve kétoldalú házasságtörés eseteitől, melyeket szigorúbban, akár fővesztéssel is büntethették.

A 18. században csupán paráznaság vádjával a megyei sedria nem indított pert, és az őrizetünkben lévő Apponyi család úriszékének anyagában sem találtunk ilyet. Az ügyek tehát a falusi, szóbeli bíráskodás hatáskörében folyhattak megyénkben. A kiszabott büntetések testfenyítő, illetve megszégyenítő jellegűek lehettek, illetve pénzbírságot, úgynevezett bikapénzt is kiszabhattak parázna személyekre, nőkre és férfiakra egyaránt.

Jóllehet a 19. században, a változó erkölcsöknek és mentalitásnak köszönhetően a törvény szigora egyre kevésbé sújtott le a paráznaság vétkét elkövetőkre, azonban a törvénytelen ágyból szültetett gyermekek életükön át hordozták a rájuk sütött bélyeget, valamint a megesett lányok életük szerencsésebb folytatására is csak kevés eséllyel bírtak. Ezt példázza a következőkben bemutatott 19. századi közgyűlés irat.

Az aktát átolvasva egy szegény sorsú törvénytelen leányanya története bontakozik ki. Lizi panaszából kiderül, hogy egy szekszárdi bádogos mesternél volt szolgálólány, s ott egy Lőrinc nevű inas csábította el, majd ejtette teherbe. A bádogos mester ezért nemcsak a szolgálólánytól, de inasától is megvált, aki nem vállalta gyermeke felnevelését. Levelében Lizi az alispánhoz fordult segítségért, miszerint a megye próbálja meg gyermeke neveléséhez támogatásra kötelezni az apát, vagy annak szüleit.

„Tekéntetes All-Ispány Úr, nékem kegyes Uram!

Én ezen T[ekintetes] N[emes] V[árme]gyében Szántódon, de mivel tőrvénytelen ágytul születtem, máskép magamat nevezni nem tudom, mint Lizi. Kis-Dorogon feltsőrdűlvén, 5 esztendők előtt ide Szexárdra vetődtem, ahol is Rádeker János Bádogos Urnál 4 álló esztendőkig folyvást szolgáltam, de ezen időkőzben 19 esztendős Schneider Lőrintz bádogos inasunktól eltsábitatván terhben estem, és az által bőtsületemtül, várható szerentsémtül, s nékem elfelejthetetlen jó szolgálatomtul megfosztattam, azon nagy inségre jutottam, hogy minek utána mindenekbül szűkőlkődnék, magamat, de leginkább 5 hetes ártatlan magzatomat az elkőzelendő téli sanyarú időben hol? és mi mód gyámolítsam, ki nem gondolhatom. Legyermekezésemnek idejétűl fogva, mái napig ugyan Lipli bábnak irgalmasságábul tengődők, de mivel ennek magának is allig vagyon a meg evő kenyere, továbbá néki terhére lenni se nem akarnék, se nem lehetnék, tett hiv bábai kötelességéért, ’s irgalmasságát szivembűl ohajtanám néki meg fizetni, de ó fájdalom! miből? ha reá gondolok, bizony majd kétségben kell esnem.

A megszeplősítő atya, feslett tettét, ámbár szüleinek őnként megvallotta, és azt senki előtt sem tagadja, még is az ő szüléi, sem a kisdedet magukhoz venni, sem annak táplálására segedelmet nyujtani kőnyőrgéseimre is nem akarnak. Ennél fogva kinteleníttetek a Tekéntetes Vice-Ispány Urnál artza pirulva kőnyőrőgni, méltóztasson a Tekéntetes Úr, veszedelmes állapotomat atyai szivére venni, és megszeplősítő Schneider Lőrintznek (ki a Szexárdi Bádogostul, e tettéért el űzetvén, magát eredete helyére Bonyhádra vette, és ott az ujj bádogosnál folytatja mesterségének tanulását) szüleit arra birnyi, hogy tölem született 5 hetes Unokájukat magukhoz vegyék, ’s neveljék, melly irgalmasság által az ártatlan magzatnak élete fentartathatik, nékem is ujj élet adatik a kétségben eséstül megszabadulván, a legjobb élet módgyára utt, és alkalmatosság nyujtatik. De ha ezen kegyességet a többször emlitett Szülék egy általlában megtagadnák, legalább én tőlem egyedül, ki magammal is tehetetlen vagyok, vérszerint való unokátskájuknak táplálását, fiuknak minden segitsége nélkül ne kivánják, hanem inkább (ha másképpen nem) Lőrintz fiukra háromló jusból, valamely segedelem kiszolgáltatására, hathatóssan szorittassanak, alázatossan esedezem. Ki magamat, és ártatlan magzatomat atyai gondviselésében ajánlván, vagyok

A Tekéntetes Vice Ispány Urnak térd és fejhajtó Szolgálója Lizi Szexárdi Lipli Bábánál tartózkodó megesett személy.

Szexzárd, 12. Szept[ember] 1819.”

Az ügy eljutott a megyei főorvosi tisztet 1817-től haláláig, 1830-ig betöltő Dr. Babits Mihály fülébe is, aki a hozzá forduló Lizi megsegítésére maga is beadványban kereste meg a megyét 1819. október 8-án kelt levelével.

Ebben a nemes lelkű orvos hivatalának és tekintélyének tudatában védelmébe vette a megesett lányt, amiért a „gyámoltalannak”, „balgatagnak”, „majd butának” nevezett Lizi nyilvánvalóan méltánytalan egyezséget kötött egy bonyhádi zsidó asszonnyal, akihez szoptatós dajkának szegődött. Mindazonáltal oly módon kívánt számára segítséget adni, ami megélhetését, a gyermek ellátását és nevelését biztosítani látszik. A 21. század mentalitásától már idegen az a megközelítés, amellyel Babits orvosolni kívánta a helyzetet, miszerint ha a vér szerinti apa és családja nem ad anyagi hozzájárulást, akkor a megye nyújtson támogatást Lizinek, hogy gyermekének dajkához adhassa, maga pedig dolgozzon szolgálóként tovább. Mindezt azzal a céllal javasolta a megyei főorvos, hogy Lizi okuljon hibájából, eztán erkölcsösebb életet éljen, s nehogy a szolgálatot megelégelt szegény lányok az ő példáját követve essenek teherbe, hogy munka nélkül, a megye kenyerén éljenek gyermekükkel tovább.

„Érdemem felett való drága Tekéntetes V[ice]Ispány Ur, nékem kiváltképpen drága, nagy jóakaróm, s Uram!

Levelem mutató megesett személy kűlőmben is igen gyámoltalan, s majd buta, kintelennek vélve magát lenni Bonyhádon egy Zsidónéhoz szoptatós dajkának bé állani, véle ugy alkudott a kegyetlen zsidó aszszony, hogy az ő várandó gyermeke 60 f[orin]tókért szopja ezen balgatag tejét, ennek pedig ártatlan magzattya vagy viz mellet neveltessék már életének 5-dik heténél kezdvén, vagy tartassa azon 60 forintokból ott, ahol akarja, foglaloul adott néki 4 f[orint]okat, azon fellűl nem sokára innűnd Szexárdrul holmi ruhácskáját magához Bonyhádra vitette, hogy ezen nyomorultat keleptzéjében tarthassa. A tőbbi panaszszai kőzőtt ezt is nékem későbben elbeszéllette ezen szegény személly, és mivel átol láttam, hogy 60 foréntból senki az ö gyermekét nem tsak nem szoptatja, de a víz mellet sem neveli és veszödik véle, ha pedig fel neveltetnék is, és a megszolgált 60 f[orin]tokat a gyermek nevelésére adja, magát miből ruhazza? Kiszakadván mostani rongyából, azt javaslottam néki, mennyen korán Bonyhádra, kérje a zsidónét, a kiszabott 60 foréntokon kívül a gyermekét szoptatós dajkának másoknak szokása szerint adja ki, ha ezt nem tenné, hozzá szoptatósnak el ne mennyen, tsak akkor adja maga tejét el, a midőn az ő gyermekének is teje lészen, de a zsidóné az előbbi szegődség mellett álhatatossan marad, és inkább ezen dajkátul kiván meg válni, mint sem annak a gyermeke élelmérűl gondoskodni, kívánja pedig 4 f[orint] foglalót viszsza, és mivel vásárkor (a nélkül hogy kérettetett volna) ruhájáért ugy mond bé küldött, ruháját előbb viszsza nem adja, még 10 f[orint] pénzt viszsza nem fűzet, Ezen helytelen és kegyetlen kéréstűl nem tsak el mózditatni hanem a foglalónak letétele mellett jól meg dorgáltatni valójában megérdemlené a zsidóné.

Ami ezen személyt és annak magzattyát illeti, az én alázatos esedezésem az volna, hogy ha a megszeplősítőjének szüléit az intertentióra[1] szoritani eppen lehetetlenség volna, ennek gyermekérűl a T[ekintetes] N[eme]s V[árme]gye szintén ugy szorgoskodni méltóztatna, valamint más egyéb efféle gyermekekrűl, az annya pedig menne szolgálatra, igyekezzék ezentúl jobb életet viselni. Ő ugyan igen szeretné, ha azon pénzt, mellyet a T[ekintetes] N[eme]s V[árme]gye a gyermek dajkálásáért másnak adna, ezt nékie adni méltóztatnék, ő gyermekével abbol, amint lehetne, ugy meg élne, az én itéletem szerint jobb volna ő talán az idegen dajkánál, de ellenben rosz volna abbol, hogy ezt látván más szolgálók, megunván a szolgáltot, hogy szolgálattyukból meg menekedhessenek, sokan tsak ebből az okbul magukat megszeplősítetnék. Esedezem méltóztassék Tekéntetes V[ice]Ispány Ur szokott irgalmassága szerint ezen szegényrűl is, és annak ártatlan magzattyárúl attyai mód gondoskodni.

Magamat tapasztalt Uri grátiájában ajánlván vagyok ás állandoul maradok

A Tekéntetes V[ice]Ispány Urnak alázatos szolgája Dr. Babits Mihály

Szexárdon 8. Oct[ober] 1819.”

Az alispán a neki címzett panaszra Magyari Sámuel főszolgabírót bízta meg az ügy felderítésével, kivizsgálásával, és azzal, hogy a született gyermek atyját próbálja meg rábírni gyermeke anyagi támogatására. A főszolgabíró azonban nem járt sikerrel, ugyanis arról volt kénytelen beszámolni, hogy „a bádogos inas nem tagadja, hogy az emlitett személyel köze vólt, mivel azomban neki semmije nintsen, az atya is ugymint a Szabó mester sok gyermekkel terhelve van, és kötelesnek nem esmérné magát, hogy fija vétkéért lakoljon, a panaszkodó Lizi nevezetű személy magzatja ruházatjára és nevelésére semmi segedelmet nem nyerhetett.” Az ügy folytatásáról mindössze annyi információval rendelkezünk, hogy egy 1820. márciusi hátiratban arról tett jelentést a főszolgabíró, hogy hiába kereste fel újra a csábító szüleit, azaz a kisded nagyszüleit, nem tudta őket sem segítségre bírni, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy Lizi „az oltától fogva nem panaszkodott.”

Forrás: MNL TML IV.1.b. Tolna vármegye nemesi közgyűlésének iratai 3:10/1820

Készítette: Maul-Link Dóra, főlevéltáros