„Önképzés nélkül az ember nem boldogul” - Interjú Várady Zoltánnal

Várady Zoltán, 2010 szeptembere óta tanít latint és történelem segédtudományokat a Károli Gáspár Egyetem történelem szakán. Fő profilja a magyar középkor történelme és a latin nyelvű források oktatása, a tanítás mellett a Tolna megyei levéltárban lát el feladatokat. Ezen felül, amikor van egy kis szabadideje, epigráfiával foglalkozik, így gyakran, az óráiba is csempész egy kis felirattant. Tanár úr, a Magyar Nemzeti Levéltár előcsarnokában, egy konferencia előtt szakított időt az interjúra.

Miért választotta hivatásként a történészi pályát?

Eredetileg régész szerettem volna lenni, de ez akkoriban nem igazán rajtam múlt. Többek között azért sem, mert régész pozícióból sem volt annyi, mint ahányan végeztek. Megpróbáltam a régészethez és a történészséghez közel, például ásatási segédmunkásként elhelyezkedni, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Végül arra gondoltam, hogy minden egyes munkahelyváltásomat annak rendelem alá, hogy a történész szakmával mennyire tudok foglalkozni. Ilyen módon alakult a pályám úgy, ahogy. Tehát minden váltásomnak a motivációja a szakmai előrelépés volt és semmiképpen nem az anyagi. Nagyon meg kellett nézni, hogy az ember milyen pályán mozog és milyen álláslehetőségeket fogad el. Végül jó pár helyen voltam óraadó, végül hosszabb távra a Pécsi Egyetemnek a szekszárdi főiskolai karán kötöttem ki, ami akkor még önálló főiskolaként működött. Ott különböző beosztásokban dolgoztam, hozzátéve, hogy az akkori tanszékemen is a munkatársaimmal azon dolgoztunk, hogy a történész szakmához minél közelebbi kurzusokat oktassunk az óvó- és tanítóképzős hallgatóknak. Amikor a tanszék aztán felszámolódott, aminek a vezetője voltam annak idején, egy óriási szerencsével egy régebbi kollegám, Pálóczi Horváth András ismertsége folytán kaptam meghívást a Károlira, amit örömmel elfogadtam.

A Károli 2010-ben még kis egyetemnek számított, azóta az intézmény bő­vült. Ön pozitívan értékeli ezt a változást?

Minden felsőfokú intézményt valamilyen szinten a kényszer is mozgat. Még Szekszárdon sem mindig azt csináltuk, amit szerettük volna és nem olyan módon, ahogy akartuk, hanem alkalmazkodnunk kellett olyan kihívásokhoz, amik a fennmaradás lehetőségét biztosították. Úgy érzem, a Károlin azért ilyen gondok nincsenek. Ha több a hallgató, akkor a karok vezetése részéről egy teljesen logikus lépés, hogy a bővítésre törekszik. Viszont azon gondolkodnia kellett az egyetem vezetőségének, hogy mit kínáljon fel és milyen módon a hallgatók számára. Azt hiszem, hogy a Károli elindult ebbe az irányba. A hallgatói létszámnak a növelése, bár nem mindig segíti elő a minőségi mutatók javulását, de gazdasági szempontból fontosabb, hogy minél több hallgató legyen. Ezzel a történelem szak is indokolni tudja, hogy miért van létjogosultsága. Szerintem ott van tennivalónk, hogy megértessük, hogy ez nem egy jogász, vagy mérnök szak, ahova több százan járnának egy évfolyamba, ez egy kicsit más jellegű.

A nagyobb létszám, új tanítási módszereket is kíván?

Egy tanárnak is mások a szempontjai, és a hallgatók is más elvárásokkal érkeznek ide, és másképpen is kívánják az energiáikat használni. Én meg persze vagyok olyan idős, hogy erre nehezebben reagálok. Azt gondolom, hogy nekem is, és minden egyes tanárnak meg kellene próbálkoznia a modern technikák alkalmazásával, mint például a projektor és a laptop használatával. Az én módszerem, hogy közvetlen tanítást végzek, a tudásom átadását egy az egyben, minél kisebb technikával. Ez részben tudatos is, mivel a technika semmilyen módon nem pótolja a szakmai felkészültséget, még akkor sem, ha a hallgatóság erre jobban vevő lenne, mint például a filmekre. Igazából én mindig is úgy tanítok, hogy próbálom az órámat hasznosan kitölteni. Jól kell beosztani azt a 10-12 alkalmat, ami egy félévben a rendelkezésemre áll. Mindig nagy kihívás, hogy az órai anyagot hogyan lehet sűríteni, úgy, hogy ez egy hallgató számára még befogadható legyen. Ám sajnos minél kevesebb műveltséget hoznak a hallgatók otthonról, egyre kevesebb dolgot értenek meg abból, amit az órán hallanak. Persze nehéz, hogy a figyelmet lekösse az ember, hát még az esti órákban.

Az epigráfia egy olyan tudományterület, amibe sok energia és idő szüksé­ges, hogy az ember nagyon elmélyüljön benne. A tanítás nem vesz el sok időt ettől?

De igen, mivel az oktatói tevékenységemnek nem sok köze van ehhez a szakmai oldalhoz. Epigráfiát sem a főiskolai karon nem tudtam tanítani, sem a Károlin ez nem fő profil. Persze az más kérdés, hogy itt-ott egy-két tantárgyba bele tudom csempészni, de azért magát az epigráfiát nincs módom oktatni. Nem is lenne szerencsés, hiszen az epigráfiát úgy lenne értelme tárgyalni, hogyha valakinek már a római kori epigráfiai és paleográfiai előképzettsége megvan, és erre lehetne alapozni egy képzést, amennyiben erre igény nyílna. Hozzáteszem, hogy munka rengeteg lenne, több csapat is tudna ezen a területen dolgozni. Inkább arról van szó, hogy ez a terület nincs középpontba helyezve, sokan nem értik a lényegét, szakmai-politikai támogatást sem kap, holott, mint középkortudományi területnek, nagyon fontos lenne a tanítása.

Időm viszont azért sincs, mert a tanítás mellett a szekszárdi levéltárban is dolgozom, amit most néhány éve igazgatok. Az ember az élete során rengeteg kompromisszumot köt, nálam ez az egyik. Nagyon fontos, hogy állás legyen, és az ember szeresse is azt, amit csinál, de közben lehet, hogy ezek nem egyeznek azokkal a tevékenységi körökkel, amelyek a szakmai előmenetel alapját adják.

Ön szerint van-e olyan fontos elem, ami segítené hatékonyabbá tenni a tör­ténelem oktatását az egyetemen?

Ami mindig az egyik vesszőparipám, hogy amire kevés figyelem jut a történelemtanításon belül, az, hogy nemcsak a tényanyagot kell megtanítani, hanem látásmódot is. Ez pedig nem azért fontos, hogy sikeres legyen a félévi vizsga, hanem, hogy olyan fajta képességgel ruházzuk fel a hallgatókat, hogy kialakuljon bennük egy fajta belső igény a saját önképzésükre. E nélkül az ember nem boldogul. Azt nem lehet elvárni, hogy az embert élete végéig majd tanítja valaki, egy idő után magának, a maga erejéből kell tanulnia, a maga által gyűjtött forrásokból és erre kell felkészültnek lenni leginkább. A másik, ami megint el szokott siklani, a történelemnek az a fajta tanítása, hogy a nemzettudatot építse. A probléma, hogy ennek a feladatnak a jelenlétét nem érzem. Központilag sem támogatott, pedig sok tennivaló lenne ezen a területen, illetve erősen él a sztereotípia a magyar történelmi balsorsról. Kétségtelen, hogy a magyar történelem nem sikerek sorozata, de mindig úgy kell tekinteni a múltunkra, hogy hogyan jöttünk ki nehéz helyzetekből. Én ezt hiányolom a történelemtanításból. Erre kellene a hallgatókat ráébreszteni, vagyis, hogy nem csak a bukásokat kell látnunk, hanem azt is, mi lett a bukás után, illetve, milyen módon lehetett túlélni a válságokat. Én itt látok nagyon sok tennivalót. Ilyen szemlélettel kellene láttatni és megjeleníteni a történelmünket.

Melyek még azok a területei a történettudománynak, amik kevésbé kuta­tottak, pedig nagyobb hangsúlyt is lehetne rájuk fektetni? Milyen lehető­ségek állnak fiatal történész generáció előtt?

Óriási hiányossága a magyar oktatásnak, hogy latint nem tanítanak. A latin ismerete, és ezt a régiek is jól tudták, hogy megalapozza azt a fajta tudást, ami a többi nyelvhez is utat nyit, a másik pedig, hogy a történelmi forrásoknak java része latin nyelven van. Ebből fakad a kérdésre a válasz is, hogy emiatt az ókor mellett a magyar középkori és koraújkori terület szorul háttérbe. A latin forrás okán a kutatás sem olyan, amilyennek lennie kellene. A történészek jó része újkor és modern kor történész, a legtöbb hallgató is ebbe az irányba mozdul el, ráadásul a politika és a közvélemény figyelme is általában a 20., legfeljebb olykor a 19. század felé fordul. Így fontos, hogy a középkor és koraújkor kutatásunkat kell megerősítenünk.

Köszönöm az interjút és kellemes konferenciát kívánok!

https://cong.blog.hu/2017/04/07/_onkepzes_nelkul_az_ember_nem_boldogul_interju_varady_zoltannal