A lehetőségek tárháza: a feliratoktól a levéltárig
Várady Zoltán a Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltárának igazgatója, emellett a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, tanszékvezetője. Munkássága és életútja során végigjárta a szakmai ranglétrát, s az újra- és újrakezdések között sosem vesztette szem elől céljait. Várady Zoltán publikációs listája a bizonyíték arra, hogy egy régészet-latin szakos szakember milyen utat járhat be a középkori epigráfiától Tolna vármegye 17–18. századi történetéig.
Újkor.hu: Hogyan kezdődött a pályád? Mi vonzott a történettudományhoz?
Várady Zoltán: A történelem iránt gyermekkoromban kezdtem el érdeklődni. Ebben nagy szerepe volt a korszak különböző művészeti alkotásainak; különösen a Jókai regényekből készített filmeknek, vagy például a Delfin-sorozat történelmi regényeinek. Az érdeklődésem viszonylag széleskörű volt. Főként Magyarország történelme iránt lelkesedtem, és különösen az ókor illetve a középkori kárpát-medencei viszonyok foglalkoztattak. Mindezek miatt szinte alig vártam, hogy az iskolába kerülve történelmet tanulhassak.
Hol végezted tanulmányaidat? Milyen hatással voltak rád az iskoláid?
Kun Béláról nevezték el az általános iskolát, ahol elkezdtem a tanulmányaimat, a gimnáziumom pedig Landler Jenő nevét viselte. Az elnevezések ellenére sosem éreztem a közvetlen ideológiai nevelési hatásokat, mivel a tanárok tartották a régi hagyományokat. Sokan közülük nagy egyéniségek voltak, akik magukkal ragadták a diákokat. Az általános iskolában sokféle versenyre jártam, de magam sem voltam biztos abban, hogy mivel is fogok foglalkozni. Inkább csak vártam, hogy a tantárgyakkal megismerkedjek, míg a hetedik osztályban már régész szerettem volna lenni. A gimnáziumban a D. osztályt választottam, amely a pedagóguspályára készített elő, bár én nem készültem arra. Viszont az egész osztály latint tanult, és ezzel megindultam az utamon.
Milyen szakot jelöltél meg a felvételi eljárás során?
A régészet mellett a már említett latin nyelv volt az, amivel a későbbiekben is foglalkoztam – főként középiskolai tanárom, Márkus Ferenc hatására. A jelentkezésemet régészet–latin szakra adtam be a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahová fel is vettek. Itt sikerült olyan tapasztalatokat szereznem, amit a gimnázium nem tudott megadni, főleg szakmai téren. Az egyetemen kialakult egy olyan hallgatói kör, amellyel szívesen dolgoztam együtt, akár délutánokat is eltöltve a könyvtárakban.
A képzésen milyen irányba szakosodtál?
A régészeten belül a népvándorlás korát és a középkort választottam. A képzés alatt megismerkedhettem Kubinyi András munkásságával. Tanulmányaim során ő vezetett be minket a középkori epigráfia (felirattan) rejtelmeibe. Akkor még nem gondoltam volna, hogy később ebből fogom írni a szakdolgozatomat, de végül így történt. Témám a reneszánsz kori magyar kőfeliratok voltak. Utólag úgy vélem, hogy túlságosan is a saját utamat próbáltam járni a kutatásban, ezért a konzultációk esetlegesek voltak, ami nem a témavezető hibája volt. Az egyetem közben szakmai gyakorlatomat a Nemzeti Múzeumban végeztem H. Kolba Juditnál, aki akkor éppen a hazatért Szent Korona körüli feladatokat látta el. Magam is abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy érintésközelbe kerülhettem a magyar történelem e jeles ereklyéjével.
Egyetemi tanulmányaid 1982-es befejeztével hogyan láttad az előtted álló időszakot? Akkoriban mennyi lehetőség volt egy „friss diplomás” előtt?
Ezt magam is szerettem volna tudni, mivel előttem állt a családalapítás, ami miatt szükség lett volna egy biztos állásra. Feleségem ekkor került Szekszárdra régészként, én pedig az akkor indult ozorai ásatásra kerültem mint segédmunkás. Mondanom sem kell, hogy a szakmai munkák (falfeltárás) mellett nem sok időm maradt a középkori epigráfia tanulmányozására. A heti ingázás és távollét aztán megszakadt, mivel fél év után távoznom kellett: az új megyei múzeumigazgató nem tartott igényt szolgálataimra. Ott álltam munka és lehetőségek nélkül. Nem is tudtam elképzelni, hogy valaha a történészszakma és katedra közelébe juthatok.
Mi következett ezután?
Magam úgy tekintek erre az időszakra, mint egy olyan kényszerpályára, ami a végén mégis értelmet nyert. Az első szekszárdi munkahelyem a megyei könyvtár zeneműtára volt, ahol a gyűjtemény kezelése mellett egyszer – a körülmények kényszere miatt – diákok számára is tartottam órát. Első és legemlékezetesebb órám Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának bemutatása volt. A diákoktól és a pedagógustól beérkező vélemények után kértek fel arra, hogy készítsek több előadástervet a későbbiekben. A sikeren, illetve a felkérésen felbuzdulva több órát kezdtem el tervezni és szervezni, bár személy szerint távol állt tőlem a tanári szakma. Ezután átkerültem az akkori megyei tanács közgyűjteményi előadói – később főelőadói – pozíciójába, ami jellegét tekintve hivatalnoki pályának tekinthető. Itt együtt kellett dolgoznom a három nagy közgyűjteménnyel (könyvtár, levéltár, múzeum), de kulturális ügyekben is néha állást kellett foglalnom. E négyéves hivatali karrier mellett mással is foglalkoztam; honismereti szakkörökben, gimnáziumi fakultációkban vettem részt, történésztáborokat szerveztem, közben pedig otthon – főként szabadidőmből áldozva – történelemből felvételi előkészítőket tartottam. Ekkoriban jelent meg első közleményem is a megyei múzeum évkönyvében, amelyben a bátai sírkő epigráfiai elemzését végeztem el. Próbáltam erőn felül is megmaradni a szakma közelében, de a „visszatérésre” csak később kerülhetett sor. A szakmai előrelépést nagyban beárnyékolta a második behívásom a sorkatonai szolgálatra, ráadásul feleségem éppen várandós volt gyermekünkkel. Mondanom sem kell, hogy ez a hét hónap egyikőnk számára sem volt szerencsés, a szakmai előmenetelről nem is beszélve.
Mi hozta el a „visszatérést”?
1987-ben hirdették meg azt az országos programot, aminek célja a vármegyei közgyűlések jegyzőkönyveinek regesztázása volt. Én jelentkeztem erre a feladatra, és így kerültem a levéltárba. Ezzel, ha nem is a középkori epigráfiához, de legalább a latin nyelvhez közelebb jutottam, és végre valódi szakmai munkát folytathattam. Az itteni vármegyei jegyzőkönyvek 1696-tal kezdődtek, állapotuk miatt volt, hogy egy oldalra két-három napot is rá kellett szánjak – mivel én voltam házon belül a szakértő, segítségért sokszor nem tudtam hova fordulni. Nagyon örülök annak, hogy az akkor készített regesztamunkám a mai napig használható, és releváns maradt. A megyei kutatások során alapművé vált hagyományos, mind pedig elektronikus formában.
Mi történt ezt követően?
A levéltári munkának nem lett közvetlen folytatása. 1990-től a helyi Garay gimnáziumba kerültem főállású tanárként. Az újonnan indult képzésnél számítottak rám latin szakosként, de hogy a megfelelő óraszámom meglegyen, a történelem mellett filozófiaórákat is bíztak rám. Külön öröm számomra, hogy az éppen végzős osztállyal folytatott óráim során még ők sem jöttek rá, hogy valójában nem vagyok filozófia szakos. Az idő pedig úgy hozta, hogy e tapasztalatok segítsenek hozzá a doktori címemhez, és megkezdődhetett a tudományos pályám.
Milyen érzés volt ismét a szakmai élettel foglalkozni? Hogyan alakult a kutatói pályád?
Visszatekintve úgy vélem, hogy merész voltam, és mostani fejjel talán nem akarnék belevágni. Tanárként, valamint közösségi programokat szervező történészként tevékenykedtem egy vidéki városban, amikor úgy döntöttem, hogy lépnem kell. 1988-ban beadtam a jelentkezésemet az ELTE BTK Doktori programjába, egyéni felkészüléssel és Kubinyi András támogatásával. A földrajzi és időbeli lehatárolások után, végül a dunántúli kőanyagra próbáltam támaszkodni. A témámból adódóan többször utaznom kellett az anyagok kiválasztása, szelektálása miatt, amihez nagyon sok segítséget kaptam az ottani múzeumok dolgozóitól. A munka során alapvető problémákba ütköztem; míg az egyetemi szakdolgozatom esetén alapkutatásokra kellett támaszkodnom, addig a disszertáció során érezhetővé vált bizonyos képzésbeli hátrányom.
Milyen hátrányokra célzol?
Maga a középkori epigráfia inkább a művészettörténészek kutatási területének számított, akik teljesen más képzést kaptak, mint például a régész-latin szakosok. Továbbá a diszciplína nem rendelkezett sem önálló folyóirattal, sem pedig konferenciákkal, vagyis többször egyedül éreztem magamat a kutatások során. A munka legnagyobb részét egyébként nem az utazás és a fotózás, hanem a feliratok rajzainak tustintával történő elkészítése jelentette. A betűk megrajzolása után természetesen szükséges volt egy külön ABC létrehozására is, amivel összehasonlíthatóvá váltak a különböző kőanyagon található betűkészletek. Hozzátenném, hogy mindenki rendkívül támogató volt; a munkahelyem, a témavezetőm, a közintézmények dolgozói azonnal és őszintén segítették kutatásaimat. Főleg Lővei Pálnak tartozom nagy köszönettel.
Hogyan lettél a történettudományok kandidátusa?
A folyamatos csúszások miatt végül csak 1993-ban sikerült megvédenem disszertációmat. Az egyetemi doktori szigorlatnál a római és középkori epigráfia mellett pedig a filozófiatörténet volt a kötelező vizsgatárgyam. Ekkor éreztem azt, hogy az élet valamit visszaadott abból, amit eddig elvett a mellékvágányokra terelt pályafutásommal.
Magát a doktori eljárást summa cum laude értékeléssel zártam, s a bizottság együttes döntése után azonnal felterjesztett az akadémiához kandidátusi címre. Igaz, ennek következtében kimaradtam a tudományos ösztöndíjból, de nem bántam. Egyrészt nagy megtiszteltetés volt, másrészt három évet nyertem vissza a korábban elvesztegetett időből. Minősítési eljárásom 1996-ban zárult, és eközben sem szakadtam el a helyi kutatásoktól. Feleségemmel együtt örömmel csatlakoztunk a paksi kezdeményezéshez, ami a helyi múzeum létrehozását célozta meg. A munka célja egy teljes múzeumi gyűjtemény létrehozása és felépítése volt, a hozzá tartozó kőtárral együtt. Az itteni munkálkodásom lezárta a posztdoktori pályázatomat, amit 1996 és 1997 között végeztem Budapesten.
Hogyan tanítottál egyszerre, és haladtál a tudományos publikációiddal?
Az ELTE-n tartottam középkori epigráfiával foglalkozó szemináriumot, de nagy fájdalom volt számomra a publikációs lehetőségek hiánya. Hiába voltak eredményeim, azokat nem tudtam közölni a nagyvilággal. A posztdoktori pályázat lezárulta után beadtam jelentkezésemet az akkori Illyés Gyula Főiskola tanszékvezetői állására, amit megszereztem. Ekkor indulhatott meg a publikációs tevékenységem, ami mindig is hiányzott. A disszertációmat ki tudtam adni három kis kötetben, ami hozzájárulhatott annak ismertségéhez, és egy 2002-től 2005-ig tartó Bolyai Ösztöndíj elnyeréséhez.
Az újabb szakaszt 2010 jelentette, amikor is a Károli Gáspár Református Egyetem meghívására oktatói állást foglalhattam el, illetve ekkor választottak meg a Tolna Megyei Levéltár vezetőjének is. Utóbbi azért is esett különösen jól, mert a megyei önkormányzat egyhangúlag szavazta meg pályázatomat – vagyis a személyem egyetértést hozott a politikai pártok között. Egyetlen feltételnek az előző, felsőoktatási pozícióm megtartását szabtam meg, amit a közgyűlés elnöke elfogadott.
Illusztris és mondhatni kanyarokkal teli pálya után úgy tűnik, révbe értél. Levéltárvezetőként mit emelnél ki az intézménnyel és annak szerepével kapcsolatban?
Pozíciómból fakadóan nem is mondhatok mást, mint hogy a levéltárra mindig is szükség volt, és van mind a mai napig. Véleményem szerint a hazai történelem kis és nagybetűs eseményeit, cselekvéseit, vagyis a múltunk pici darabjait itt a levéltárban találhatjuk meg. Megjegyzem, a levéltárak élete nem csak a múlt őrzéséből áll. Fontos feladatokat lát el az állami szféra életében is. Elég csak a rendszerváltás környéki kárpótlási ügyekben betöltött szerepére, vagy például a különböző hadifogoly-, hadiárva-, kitelepítési, örökségi, vagy ingatlanügyekben játszott napi rendszerességű iratszolgáltató szerepkörére gondolni. Érdemesnek tartom kiemelni, hogy ugyanakkor a levéltár többet is adhat az állampolgárok számára, mint az imént említett szolgáltatások. Örömmel támogatom a különböző levéltári programok megjelenését, különösen a levéltárpedagógiát. Úgy vélem a tanulók és a felnőttek számára egyaránt ismertté kell tenni a levéltárat, hogy ne pusztán egy rideg és zárt hivatalt lássanak benne, hanem egy velük élő és értük dolgozó, izgalmas dokumentumokat produkáló, nélkülözhetetlen intézményt. Mert mi sem lehet szebb annál, ha a haza múltja és jelene egy épületben talál otthonra
Új hozzászólás