Rózsaesküvő - egy különleges hagyomány története

Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye főispánjának 1882. évi mutatókönyvében bukkantam a „Solymári Rózsaleány-ünnep” bejegyzésre. A szokatlan elnevezés nyomán a fennmaradt levéltári források segítségével igyekeztem feltárni az ünnep eredetét és történetét, amelynek során kiderült, hogy a „Rózsaleány-ünnep” a gróf Karátsonyi Guido által 1881-ben alapított Rózsaleány Alapítványhoz kapcsolódó hagyomány volt. A hagyomány hátterének megértéséhez érdemes először megismerkedni az alapító, gróf Karátsonyi Guido életútjával és azzal a szemlélettel, amely az alapítvány létrehozását meghatározta.

gróf Karátsonyi Guido (Arcanum Digitális Tudománytár)

Karátsonyi Guido 1817. augusztus 7-én született erdélyi örmény származású nemesi családban. Apja gróf Karátsonyi Lipót Lajos egykori torontáli alispán, anyja Starhemberg Alojzia grófnő volt. Guido jogi tanulmányai elvégzése után tisztviselőként szolgált Temes megyében. 1851-ben kötött házasságot puchói és csókai Marczibányi Máriával, aki Marczibányi Lőrinc császári és királyi kamarás, Solymár, Pilisszentiván és Pilisvörösvár birtokosának leánya volt. Házassága révén szorosabb kapcsolatba került e településekkel, ahol később birtokosként nagy figyelmet fordított a helyi lakosság támogatására. Birtokain iskolákat és plébániákat alapított, valamint tudományos és kulturális intézményeket is támogatott. E jótékony tevékenységének egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása volt az 1881-ben, Rudolf főherceg és Stefánia belga királyi hercegnő esküvője alkalmából létrehozott rózsaleány-ünnep hagyománya. Az európai hagyományt követő erénydíj (rózsaleány-díj) a birtokain élő – solymári, pilisvörösvári és pilisszentiváni – házasuló, szerény anyagi helyzetű leányok támogatását szolgálta. Az erénydíj összege kezdetben 1000 forint volt. Az érintett, jellemzően szegény sorsú családok számára nagy jelentőséggel bírtak ezek az ún. rózsaesküvők. A jó erkölcsű, szerény vagyoni helyzetű leány erénydíjjal való elismerése igen nagy megtiszteltetésnek számított, és egyben biztos indulást jelentett a nehézsorsú fiatalok számára. Volt olyan család, amelyik házat is tudott venni a kapott összegből. Gróf Karátsonyi Guido ugyan 1885-ben elhunyt, ám az elkövetkező évtizedekben fiai, előbb gróf Karátsonyi Camillo, majd annak halála után testvére, gróf Karátsonyi Jenő is folytatták a rózsaesküvő-hagyományt.

Forrás: HU-MNL-PML-IV.408.b.-1881-1589

A levéltárunk őrizetében lévő alapítványi oklevélből kiderül, hogy az erénydíjra azon pilisvörösvári, pilisszentiváni és solymári leányok voltak jogosultak, akik a meghatározott feltételeknek megfeleltek. A jelölteknek 17 és 19 év közöttinek, feddhetetlen erkölcsűnek, római katolikus vallásúnak és szorgalmasnak kellett lenniük, továbbá a magyar nyelv szóbeli és írásbeli ismeretében is kiemelkedő jártasságot kellett tanúsítaniuk. Az a hajadon is jelölhető volt, aki legalább 5 év óta valamelyik adott község betelepült lakója volt. A jogosultságot egy kijelölő bizottság állapította meg. Tagjai a három község elöljárói, valamint az általuk választott három tisztességes matróna voltak. A kijelölő bizottságnak a három hajadon nevét adott év február közepéig be kellett jelentenie a helyi plébánosnak. A plébános ezt követően egy jelentést készített, amit március elejéig a szolgabíró útján a királyi belügyminiszterhez kellett felterjesztenie. A rózsaleány személyét végül a belügyminiszter választotta ki.

Az első rózsaesküvőre 1882. május 10-én került sor Solymáron. A menyasszony a 18 éves sváb származású Thaller Borbála, a vőlegény pedig a szintén sváb származású, 22 éves Milbich Mihály volt. Bár a jegyespár német anyanyelvi háttérrel rendelkezett, az alapítványi oklevél feltételeként kikötötték, hogy magyarul kell beszélniük és írniuk. A feltétel összhangban állt a korszak magyarosító és nemzetállami törekvéseivel. Az ünnepnek igencsak megadták a módját Solymáron, a falu lakói zöld lombos faágakkal, fenyőgallyakkal díszítették fel a házak homlokzatát és a nemzeti színű zászlók is sok helyen kitűzésre kerültek. A férfiak kék ünnepi ruhát, az asszonyok pedig sötét színűt viseltek. A község házánál gyülekezett a lovas bandérium. A falu határán kívül található Szarvas csárdánál a főszolgabíró, Matyók Bencze várta a meghívott vendégeket, köztük gróf Karátsonyi Gudiot, gr. Erdődyné szül. Migazzy grófnőt és Földváry Mihály alispánt, akik a rózsaleány szüleinek házához hajtottak. A gróf köszöntő beszédet mondott a jegyespárnak, és felidézte a trónörökös párt, akiknek emléke az ünnepség szimbolikus hátterét is adta. Ezután a nászmenet elindult, a menyasszony gróf Erdődynével egy hintóban utazott a szertartás helyszínére. A hintót fiatal leányok csoportja, Karátsonyi Guido gróf, Földváry Mihály alispán és a vőlegény követte. A menetet a solymári sváb zenekar és a bogdányi tűzoltók zenekara kísérte, akik többek között a Rákóczi indulót is eljátszották. A templomba érkezés után mindenki elfoglalta a helyét és Glázer József solymári plébános beszéde hangzott el. Beszédében kitért Szent Medárd legendájára is, amelyet a rózsaünnepek keresztény hagyományának egyik korai előzményeként tartanak számon. A fiatal pár esketését gróf Karátsonyi Guido közeli barátja, Haynald Lajos kalocsai érsek és bíboros celebrálta. A menyasszony fejére korona került és az ifjú pár örök hűséget fogadott egymásnak. Az esküvő végén Földváry Mihály alispán átadta a menyasszonynak az alapítvány éves kamatait azzal az útravalóval, hogy az összeget hasznos és szükséges dolgokra fordítsák. Az ebéd a már ifjú asszony házában tartatott meg, amin részt vett még gróf Karátsonyi Guido, Haynald érsek és Erdődy grófnő is. A gróf vendégeinek az iskolaházban terítettek, a falubeliek pedig lombsátor alatt fogyasztották el a lakodalmas ebédet.  A napot végül táncmulatság zárta. A visszaemlékezések szerint az erős szél és a porvihar ugyan megnehezítette az ünneplést, a falubeliek ennek ellenére estig mulattak a templomtéren.

Forrás: HU-MNL-PML-IV.408.b.-1881-1589

A három településen 1882 és 1914 között összesen 33 rózsaesküvőt tartottak. 1889-ben az ünnepély elmaradt, mivel a három település egyikében sem akadt olyan jelölt, aki az alapító okiratban előírt magyar nyelvi feltételnek megfelelt volna. Mivel az alapítvány Rudolf trónörökös és Stefánia hercegnő házasságkötésének emlékére jött létre, felvethető, hogy Rudolf trónörökös és Vetsera Mária 1889. január 30-án bekövetkezett mayerlingi halála kedvezőtlenül hathatott az ünnepség megítélésére. Ezt azonban a rendelkezésre álló források nem támasztják alá. A rózsaesküvők történetének voltak árnyoldalai is. Az elmaradt 1889-es esküvő miatt 1890-ben két menyegzőt terveztek, az egyiket Solymáron, a másikat pedig Pilisszentivánon. Végül azonban csak a solymári esküvőre került sor, mivel a pilisszentiváni menyasszonyról két nappal az esküvő előtt kiderült, hogy áldott állapotban van. Nem ez volt az egyedüli eset, a későbbi években is előfordult, hogy a kiválasztott rózsaleány terhessége miatt le kellett mondani az ünnepséget, illetve új jelöltet kellett választani. Ezek az esetek visszhangot váltottak ki és főként az élclapok tették gúny tárgyává a rózsaleány-intézményt.

Karikatúra a Borsszem Jankó című élclapból. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár Borsszem Jankó, 19. évf. 20. sz. (1886. május 16.)

Mikszáth Kálmán már a megalapítás évében maró humorral írt az erénydíj intézményéről:

„Három falut tett boldogtalanná. Szentivánt, Vörösvárt, Solymárt.

A szép csipkés ingváll alatt érintetlen keblek fognak pihegni, szendeség fog ragyogni a szemekben és ártatlanság honol majd a homlokokon.

És Guido úr mindezekben gyönyörködni fog.

De meglehet, hogy nem. Hátha ennek az új Karácsonyi-díjnak is lesz egy kibúvó paragrafusa, mint a Teleki-díjnak.

Ott arra, hogy a díj ne lehessen kikapható, itt meg arra, hogy a leány kikapi lehessen.”

Ady Endre az Őrnagy úr című írásában pedig a „solymári rózsaleány” kifejezés elmarasztaló, ironikus, gúnyos utalásban jelent meg. A rózsaleány esküvő megítélése egyre ellentmondásosabbá vált a századfordulón. Míg a három község lakói számára elismerést és anyagi támogatást jelentett, addig az országos közvélemény egy része a botrányok és a szatirikus sajtó tükrében tekintett rá. Az utolsó rózsaesküvőt 1914-ben tartották. A rózsaleány a pilisszentiváni Gábeli Teréz, a vőlegény pedig Háber Ádám volt. Az első világháború éveiben bekövetkezett gazdasági válság és az infláció következtében az alapítvány vagyona elértéktelenedett, így a rózsaleány-ünnepek hagyománya megszakadt. 2013-ban Solymár, Pilisszentiván és Pilisvörösvár közös kiállítással és megemlékezéssel idézte fel a rózsaesküvők történetét.

Forrás:

HU-MNL PML IV. 408. b. PPSK vm. alispánjának iratai 1589/1881.

Felhasznált irodalom:

Pest Megyei Hírlap, 1963-05-25 / 120. szám

A Hon, 1882-05-11 / 129. szám

Fővárosi Lapok 1882-05-11 / 108. szám

Pilisszentiván - Szentiváni Újság, 2019-03-01 / 3. szám

Pilisszentiván - Szentiváni Újság, 2013-03-01 / 3. szám

Írta: Pogányné Samu Éva