Jelenlegi hely

Afrika lenyomata Nagymaroson – Kittenberger Kálmán öröksége

2026.02.24.

„Nagyon bölcs az emberi természetnek az a tulajdonsága, hogy a kínzó emlékeket idővel elhalványítja, de a kedves élményeket megőrzi, sőt esetleg még meg is színesíti”. /Kittenberger Kálmán/

Levéltári sorozatunk legújabb írása ismét egy, a Dunakanyarhoz kötődő neves személyiség életét és munkásságát mutatja be: Kittenberger Kálmán Afrika-kutatóét, zoológusét és íróét.

Kittenberger Kálmán 1881. október 10-én született Léván iparos családban. Az iskolás fiú érdeklődését az állatok és növények világa iránt természetrajztanára, Kriek Jenő keltette fel. A kis Kálmán mindig nagy lelkesedéssel járta az erdőket, réteket, hogy lepkéket és bogarakat gyűjtsön az iskola biológiai szertárának gyűjteményébe. Tanára, látva a fiú természet iránti vonzalmát, beavatta az állatpreparálás és konzerválás rejtelmeibe.

Általános és középiskolai tanulmányait Léván végezte el, majd jelentkezett a tanítóképzőbe. Miután megszerezte a tanítói oklevelet, 1901-ben beiratkozott Budapesten a Polgári Tanárképző mennyiségtani és természetrajzi szakára. Nyarait a Nemzeti Múzeum laboratóriumában töltötte, ahol a madártani osztály kisegítő preparátoraként dolgozott Bárányos József főpreparátor mellett. Itt ismerkedett meg az egzotikus állatfajokkal, valamint részt vett Biró Lajos új-guineai expedíciós gyűjteményének feldolgozásában is. Ennek hatására kezdett el élénken érdeklődni a vadászat iránt.

Miután sikeresen megpályázott egy tanítói állást, Erdélybe került a Brassó megyei Tatrangba. Itt mélyült el igazán a vadászatban, sokat járta a havasokat, vadászott, állatbőröket, trófeákat gyűjtött.

1902-ben Bárányos József főpreparátortól egy afrikai gyűjtőútra szóló meghívást kapott, amelyet örömmel fogadott el, hiszen ez a lehetőség elindíthatta a tudományos kutatómunka útján. Az expedíciót Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos szervezte, aki Kittenberger munkáját étkezéssel és szállással tudta méltányolni. Az utazási költségeket és a szükséges felszerelést a Nemzeti Múzeum biztosította, cserébe afrikai tartózkodása alatt természetrajzi gyűjtéseket kellett végeznie. De nemcsak a múzeumnak, hanem a Fővárosi Állatkertnek is dolgozott, akik élő állatok beszerzésével bízták meg.

Kittenberger afrikai pályafutása meglehetősen nehezen indult. A csapat 1903 januárjában érkezett meg a kenyai Mombasába, ahonnan vasúton, majd gyalog folytatták útjukat Tanganyikába, a mai független Tanzánia területén fekvő Moshibába. Az út során Kittenberger maláriát kapott és igen rossz állapotban érkezett meg Moshiba. Egy hónapig tartott a felépülése, ezen idő alatt nem tudott csatlakozni Damaszkin Arzén expedíciójához. De nem tétlenkedett, megtanulta a kiszuahéli nyelvet, majd madarakat és rovarokat gyűjtött a Nemzeti Múzeum számára.

Damaszkin időközben visszautazott Magyarországra, Kittenberger pedig Afrikában maradt, ahol egyedül folytatta a gyűjtőmunkát. Az expedíciókat, a munkatársai fizetését és élelmezését az elejtett és befogott állatok árából tudta biztosítani.

Kittenberger 1903-tól 1929-ig rövidebb-hosszabb megszakításokkal 16 évet töltött Afrikában, azon belül is a Kilimandzsáró és Viktória-tó vidékén, Etiópiában, Ugandában és Belga Kongóban. Az afrikai élővilág szakértője több mint 60 ezer tételből álló anyagot gyűjtött a múzeum és az állatkert számára, amelynek része volt 600 új állatfaj is. Nem csupán elejtette az állatokat, de viselkedésüket is tanulmányozta, befogta és idomította, ha pedig kellett, gyógyította is őket.

Afrikai tartózkodása alatt számos veszélyes megpróbáltatásban volt része. A legemlékezetesebb kaland első afrikai útján történt vele, ahol egyik ujjperce, Mauser puskája és egy oroszlán voltak a főszereplők. Egy éjszaka közepén oroszlán járt táboruk közelében, amelyet sikerült egy, a nyakára irányuló lövéssel megsebesítenie, ekkor az állat felfordult ugyan, de életben maradt és kis idő múlva újra támadásba lendült. Ekkor Kittenberger Mauser puskája csődöt mondott, a vadállat rátámadt, és csak az akadályozta meg a súlyosabb sérülést, hogy a férfi keresztbe tette fegyverét az oroszlán szájában; így végül az állat csupán egy ujjpercét szakította le. Kittenberger megragadta az oroszlán nyelvét, mire az visszahőkölt; ezt kihasználva sikerült megtöltenie a puskát, majd lelőnie az állatot. A híres Mauseren nagyon jól kivehetők voltak az oroszlán fognyomai. Ujjpercét elküldte a Magyar Nemzeti Múzeumnak, hogy munkáltatói lássák, nem pihenni ment Afrikába, hanem veszélyes körülmények között, életét kockáztatva dolgozik, annak ellenére, hogy megfelelő támogatást és elismerést sem kap munkájáért. Kittenberger formalinban őrzött ujjperce ma is látható az érdi Magyar Földrajzi Múzeumban.

Az első világháború kitörésekor éppen Ugandában tartózkodott, amikor az angol kormányzó barátságot színlelve vendégségbe hívta, majd letartóztatta magyar állampolgársága miatt. Vadászfegyvereit, állatgyűjteményét, jegyzeteit elkobozták, őt pedig Indiába internálták, ahonnan csak 1919-ben szabadult ki. Szegényen, hadifogolyruhában érkezett meg Budapestre. Segítségére barátja, a természetkutató Tőry Viktor sietett, aki lakásába is befogadta. Tőry Viktor ismeretségben állt a nagymarosi Kovács Lívia tanárnővel, akinek bátyja Kovács Ödön rejtélyes körülmények között hunyt el Afrikában. Kovács Lívia Tőry Viktoron keresztül vendégségbe hívta Kittenberget Nagymarosra, bízva abban, hogy a férfi tud valamit bátyja halálának körülményeiről. Kittenberger ellátogatott Nagymarosra a családhoz, ám mindössze annyi információval tudott szolgálni, hogy Ödön halálakor ő maga Indiában volt fogságban, és csupán annyit hallott, hogy Ödön Afrikában, egy jeltelen sírban nyugszik. Lívia édesanyja felajánlotta Ödön üres házát, a Sylvia lakot az Afrika kutatónak, aki 1920-ban be is költözött a nagymarosi ingatlanba és 1921. szeptember 6-án feleségül vette Kovács Líviát.

A Nimród című vadászlap szerkesztője és tulajdonosa lett, több újságban is jelentek meg publikációi és kiterjedt levelezést folytatott a kor vezető természettudósaival.

A két világháború között még kétszer tért vissza szeretett Afrikájába: a Ruwenzori őserdeibe és Ugandába.

1930-ban sikertelenül pályázta meg a Fővárosi Állatkert igazgatói posztját.

Nagymarosi házát „szűkebb vadásztanyájának” nevezte; az épület a település egyik igazán vadregényes részén áll még napjainkban is. A villa tele volt Afrikából származó vadászemlékkel, a gyűjteménye többi részét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Itt volt látható egy fatörzsre emlékeztető bárszekrény, amely egy elefánt mellső lábából készült, míg a másik láb papírkosárként szolgált; továbbá egy szőnyeggel letakart tábori ágy, amelyet indiai fogságából hozott magával. A veranda falán egy kalap függött – emléke annak a kongói pillanatnak, amikor egy elefánt elől menekülve lehullott Kittenberger fejéről, s az állat, vadásznak vélve, megtiporta azt. A ház homlokzatán ma is láthatjuk a két bivalyfejet és egy tehénantilopfejet.

Kittenberger Afrika után a Börzsönyben is folytatta a vadászatot, az utolsó időkig járta a Nagymaros környéki erdőket, dunai szigeteket és apróvadakra vadászott.

Így nyilatkozott erről: „Bizony, ma már egy oroszlán és elefánt helyett szarkára és rókára vadászok, no de ez is jobb a semminél”.

A vadászatra sokszor vele tartott jóbarátja, az író Fekete István. Egyik kedvenc menedékük a börzsönyi Rózsakunyhó volt, ahol heteket is képesek voltak eltölteni, hiszen az igazi otthont mindkettőjük számára a természet jelentette. Fekete István így ír a Rózsakunyhóról egyik visszaemlékezésében: „Szénaágyán mély és puha volt az álom, asztalán ízletes a kenyér, éjszakájában mély a csend, és nappalában ajtóm előtt járt a napsugaras szabadság”.

A Rózsakunyhó szomszédságában a Nagy-Kelemen-hegyen áll a Kittenberger által épített és használt vadászles, melyen egy tábla emlékeztet egykori tulajdonosára.

A második világháború és a kommunista hatalomátvétel után Kittenberget félreállították. Nem vadászhatott, nem publikálhatott, fegyverét elkobozták. Az 50-es években kapta vissza Mauserét, újra dolgozhatott a Nemzeti Múzeumnak, 1956-tól pedig újra jelenhettek meg írásai.

A Magyar Nemzeti Múzeumot az 1956-os forradalom során több belövés érte és tűz ütött ki, melynek következtében sajnálatos módon a 60 ezer példányból álló és 600 új állatfajt tartalmazó Kittenberger preparátum megsemmisült.

Kittenberger Kálmán számára az igazi tudományos elismerés, kitüntetés soha nem adatott meg. Amíg Angliában nagy sikert arattak Afrikáról szóló könyvei és publikációi, itthon csak a szűk szakmai körökben ismerték.

Fekete István így emlékszik vissza barátjára: „Kittenberger Kálmánról sokan azt mondták, hogy nehéz ember, hogy gőgös, zárkózott, sőt rideg, néha pedig goromba volt. De ezek nem ismerték őt. [...] Élete nem volt rózsás, az bizonyos. Nem kapott kitüntetést, nem kapott állást, nem kapott elismerést. Igaz, nem is pályázott semmi ilyesmire. Egyetlen vágya volt, hogy az állatkert igazgatója lehessen, hogy kutatásait és az állatkert benépesítését folytathassa. [...] „Megverekedett az oroszlánnal, a maláriával, a feketevízlázzal, csak a kilincsekkel volt baja, nem tudott dörgölődzni, hajlongani. Már akkor is »kemény volt a dereka«, és sajnos egyre keményedett, de most már fizikai alapon”.

Kittenberger Kálmán 1958. január 4-én hunyt el nagymarosi otthonában, végső nyughelye a Farkasréti-temetőben található.

Nagymaros méltón ápolja az Afrika kutató emlékét. 1971. szeptember 5-én, a Vadászati Világkiállítás időpontjában, a világ vadászainak találkozója alkalmával került sor Kittenberger Kálmán szobrának ünnepélyes felavatására Nagymaroson.

A szobrot Kamotsay István szobrászművész készítette, aki szintén a vadászat szerelmese volt.

A helyi általános iskola 2013. augusztus 1-től viseli Kittenberger Kálmán nevét. A településen minden évben megrendezésre kerül a Kittenberger Kálmán emléknap.

Egykori lakóháza a Sylvia Lak, a Kittenberger utca 20 szám alatt található, melyben 2011-ig volt megtekinthető a kutató afrikai gyűjteményéből álló kiállítása. A gyűjteményt azóta a keszthelyi Helikon kastélymúzeumba szállították át, ahol a vadászati kiállítás keretén belül nézhetik meg az érdeklődők. A ház mögötti hegyoldalban egy 3-4 méteres fatönkön Kittenberger fából készült mellszobra, valamint hűséges vadászkutyájának, Szikrának sírköve látható. Az ingatlan 2020-ban magyar állami tulajdonba került, az Ipoly Erdő Zrt. gondozásába, azzal a céllal, hogy a házat látogatóközponttá és múzeummá alakítsák át.