Nyulásziné Straub Éva

ÉLETÚT–INTERJÚ
Szerző: Zsupos Zoltán
2011.10.25.
Nyulásziné Straub Éva 1971-től 2009-ig volt a Magyar Országos Levéltár elismert munkatársa. Nyugállományba vonulását követően is folytatja tudományos tevékenységét, főszerkesztője a Turul című folyóiratnak. Az interjúban pályafutása legfontosabb állomásaira emlékezik.

 

 

 

 

           Egy klasszikus értelemben vett polgári családban nőttem föl, ahol közvetlen környezetemben természettudósok éltek. Apám és anyám is vegyész volt, és mint kutatók dolgoztak. Édesanyám csak egész kis koromig dolgozott, mert az 1951–52 közötti időszakban a betegállományt választotta, hogy elkerülje a beszervezést. Egy évi betegszabadság után már „csak" minket nevelt. A társasági életben ugyancsak a természettudományi környezet volt, ami körül vett gyermekkoromban, ebben a légkörben nőttem fel. Apám zenélt, zongorázott, s noha szerették a történelmet, de nem irányítottak a humán terület felé.

 

            Nagyon érdekes dolog, ami engem végül is erre a pályára vezetett: ez konkrétan egy tragikus eseménye volt a levéltárnak. A lakásunk egyik ablakából egyszer megláttam egy hatalmas tüzet, ami döbbenetes látvány volt. Tíz éves voltam akkor, 1956-ban és kérdeztem, mi az? Mondták, hogy ég a levéltár. Tulajdonképpen ez a látvány sokáig foglalkoztatott. Amikor gimnazista lettem, abban a szerencsében volt részem, hogy az Eötvös József Gimnáziumba német tagozatra járhattam. Gyapay Gábor, aki a középiskolás történelemkönyvek egy részét is írta, egy központi történelem szakkört szervezett, minden iskolából két gimnazistát lehetett oda küldeni, és én voltam az egyik, akit a gimnázium kijelölt. Ő beszélt a levéltári kutatásról is, és akkor visszatért ez a korábbi, le nem zárt élmény és gondolatkör, hogy mi az hogy levéltár? Ahol értékek pusztultak el, de hogy konkrétan miről is van szó, még mindig nem tudtam.

 

            Volt egy középiskolai verseny, ahol az volt a feladat, próbáljunk meg egy községgel kapcsolatban iratokat gyűjteni. Gondoltam, most már akkor tényleg bemegyek abba a levéltárba, és megnézem mi az. Hatalmas szerencsém volt, mert kutatni középiskolásokat a levéltár akkor nem fogadott, hanem azt mondták, hogy menjek könyvtárba. De az egyik akkori neves levéltárossal, Bottló Bélával hozott össze a sors, aki közismert volt arról, hogy nagyon szeretett diákokkal, külföldiekkel, turistákkal, akár milyen szintű érdeklődőkkel foglalkozni. Ő vett a szárnyai alá, hozzá jártam be heti rendszerességgel, ő beszélt az anyagokról és egyáltalán a levéltárról. Rajta kívül Maksay Ferenc, aki már szintén nincs köztünk, ő fiatalabb volt Bottló Bélánál, ő is részt vállalt a foglalkozásokban. Az első illetve a harmadik osztályon dolgoztak akkoriban, tehát végül is ők irányítottak a felé az anyag felé, ami a további pályámat meghatározta. Ők voltak, akik elindítottak a pályán, akik nagyon sokat tettek azért, hogy alapvető és mindenek előttinek tekintsem a levéltári anyag tiszteletét, védelmét. Úgyhogy én akkor elvesztem minden más tudományterület számára, és családom legnagyobb megdöbbenésére közöltem, hogy én pedig levéltárban szeretnék majd dolgozni. Így alakult ki, hogy bölcsészkarra megyek, ami azért meglepő, mert annak idején csak harmadik évben lehetett felvenni a levéltár szakot, úgyhogy el kellett menni tanár szakra. Nos két dolog volt, amiről - ha továbbtanulásról volt szó - tudtam, hogy nem akarom csinálni: nem akarok tanár lenni, mert ugyan imádom a gyermekeket, de nincs hozzá türelmem, tehát jobb, ha megvédem a gyermekeket magamtól, a másik pedig az, hogy nem akarok nyelvszakos lenni, mert ugyan pici koromtól kezdve, már iskola előtt elkezdtek németre tanítani, nagyon nehezen ment nekem a nyelv. Ezek után történelem-német szakra mentem, de hát az élet ilyen, az ember a célját el akarja érni. A segédtudományi tanszék vezetője azt javasolta, hogy mindenképpen a német szakkal párosítsam a történelmet, az lesz a jövőm szempontjából pozitív. Vért izzadtam de letettem az alapvizsgát németből, és amikor felvettek a levéltár szakra, azonnal elhagytam a németet.

NÉVJEGY
Nyulásziné Straub Éva
1961–1965 Eötvös József Gimnázium, Budapest
1966–1971 ELTE BTK történelem, német, levéltár
1971–2009 Magyar Országos Levéltár
Férjezett, két gyermek anyja
 

            Az egyetemen szintén nagyon szerencsés voltam két szempontból is. Pontosan a levéltár szaknak a kevésbé ismertsége miatt, kevesen voltunk, az évfolyamot hárman alkottuk. Ez önmagában kivételezett helyzet, teljesen másként foglalkoznak a diákokkal, ha ilyen kevesen vannak. A másik az, hogy Sinkovits professzor úr volt a tanszékvezető, aki nagy tudású, levéltárhoz kötődő történész volt, hiszen itt is kezdte a pályáját, ő volt az egyik meghatározó egyéniség az oktatásban. A másik ilyen személy, akit egyénisége, a diákokhoz való szeretetteljes hozzáállása miatt ki kell emelnem, az Kumorovitz professzor úr, neki is még a tanítványa lehettem. A Budapest Történeti Múzeumban dolgozott, föl kellett hozzá menni órákra, és a múzeumban órát hallgatni jó dolog. Az óra mindig akkor végződött, amikor Professzor Úr azt mondta, hogy nem bírja tovább, tehát teljesen független volt attól, hogy mennyi idő telt el. Több történeti segédtudományt tanított nekünk, ami később az életemben nagy szerepet játszott, de akkor még ez nem tudatosult bennem, csak nagyon érdekes volt a kronológia, a pecséttan, a címertan. Gerics József tanár úr a latint és oklevélolvasást próbálta belénk verni, több-kevesebb sikerrel. Akit még levéltár szakos tanáraim közül nem szabad kihagynom, az természetesen Ember Győző, aki az irattant oktatta, ide bejártunk hozzá a Levéltárba. Hozzá kell tenni, hogy ebben az időszakban készítette a terminológiai szótárat. Mi, az előttünk lévő évfolyam és az utánunk következő az ún. kísérleti nyúl voltunk, mert a különböző megírt címszavakat időnként kipróbálta rajtunk, hogy értjük-e, egyfajta kontroll volt ez. Szokatlan megfogalmazásokat használt időnként, ami egy kicsit vidámmá tette az órákat – ilyen volt pl. az iratkötény, iratfarok és társai – hiszen azért mégiscsak diákok voltunk. Ezen túl azonban belénk verte azt a 19. század végéről származó, proveniencia elvnek nevezett levéltári szemléletet, és az iratkezelés ortodox alapelveit, ami zsinórmértéket adott a továbbiakban is a levéltári munka során. A történelem szakról két tanárt kell, hogy kiemeljek. Az egyik Hahn István professzor, aki első évben ókortörténetből okított minket, fantasztikus előadó volt. Nem csak az előadása volt nagyon élvezetes, ami szerda este 5-től volt, de mindig zsúfolásig tele volt az előadóterem, mert mindenki hallani akarta, de tőle tanultam azt az óra felépítési módszert, ahogyan a diák figyelmét este is fent lehet tartani, a későbbiekben ezt is fel tudtam használni. A másik későbbi témavezető professzorom, Szabad György volt, akinek az előadása a levéltáron belüli később kedvenc témámmal, a Kossuth Lajossal kapcsolatos dolgokban adott nagyon sokat, és hívta fel a figyelmem több fontos szempontra a források használatánál. Az ő barokkos előadását tényleg nagyon nehéz volt követni, de olyanokat mondott, hogy az ember mindent megtett annak érdekében, hogy a mondatot az elejétől a végéig fel tudja dolgozni, meg tudja érteni. Később aztán tőle kaptam a szakdolgozati témámat és nála doktoráltam. Témája az Eszterházy hitbizomány csődje, ami azt jelentette, hogy a 17. század végétől végig kellett elemeznem az Eszterházy család pénzügyi-gazdálkodási politikáját, gyakorlatilag 1917-ig, amikor feloldották a csődöt. Itt egy nagyon komoly falba ütköztem annak idején, és ezen Professzor Úr sem tudott segíteni, hogy akkoriban a herceg nem engedte meg, hogy magyar kutató Fraknón, az ott lévő anyagba belenézzen, a 19. századi gazdálkodás anyaga pedig ott volt. Meg tudtam csinálni a munkát, végig tudtam a témát vinni, de ha azt mondom, hogy három lábon kellett volna állnia, akkor az egyik lába sánta. Amikor már lehetőség lett volna a kutatásra, akkorra már én fáradtam bele a próbálkozásba, hiába voltam a '60-as, '70-es években többször is Bécsben, végül is nem jutottam hozzá az anyaghoz. Mikor elkészült a doktori disszertációm, valaki eljuttatta Eszterházy Pál herceghez, aki elismerését fejezte ki, azzal az egyetlen megjegyzéssel, hogy picit azért érződik rajta a szocialista szemlélet, amit én nem tudtam negatívan értékelni, mert kötelező volt egy-két Marx és Engels idézetet beletenni a lábjegyzetbe, mert egyébként nem lehetett volna beadni.

 

            Amikor mi 1971-ben végeztünk, akkor itt az Országos Levéltárban megtört a jég. Ami azt jelenti, hogy Ember Győző több új, ifjú kollégát vett fel, és amikor mi a három fős évfolyamunkból ketten jelentkeztünk, hogy itt szeretnénk dolgozni, akkor az szerencsésen sikerült. Igaz a jelentkezés úgy történt, hogy már negyedéves korunkban mondtuk Főigazgató Úrnak, hogy itt szeretnénk dolgozni, tehát hagytunk neki időt végig gondolni, mert nem olyan ember volt, aki gyorsan döntött. Nekem nagy szerencsém volt, mert arra az osztályra kerültem, ahol már gimnazistaként is többször jártam, illetve amikor előfelvételisként kilenc hónapos munkaviszonyt kellett felmutatni egy szakirányú intézményben, akkor én egy betegállományban lévő dolgozó helyén a III. osztályon dolgozhattam, és ugyanerre az osztályra kerültem 1971 szeptemberében. Akkor az a rendszer volt, hogy nem önálló referenciát kaptunk, hanem valaki mellé oda kerültünk, akitől majdan átvesszük a referenciát. Úgyhogy akkor Iványi Emma volt az R szekciónak a referense, és mellé kerültem. Komoly tanulási folyamat következett megint, mert regesztrákat kellett készítenem, amelyeket alaposan végignézett, végig elemezte, hogy mi a hiba. Komoly iskola volt, hogy bele tanuljak az anyagba, kiküldött a raktárba, sorra kézbe kellett venni a csomókat. Bevontak a családi anyagok rendezésébe, és ott is állandó szakmai felügyelet alatt voltunk. Ezen a területen elsődlegesen Bakács István volt a mesterem. Körülbelül két évig tartott ez a nevelési időszak, de közben még különböző osztályokra elkerültem: dolgoztam például a polgári kori osztályon egy hónapig, és végig jártam gyakorlatilag az intézményt. Ezek után kaphattam meg az önálló referensi beosztást.

 

            A tudományos pályám gyakorlatilag a szakdolgozatommal indult, amely olyan téma volt, amiből nagyon sok dolgot lehetett volna végigvinni. Az első időszakban ezeket próbáltam feltárni azokból az anyagokból, amik itt a levéltárban vannak. Akkor délután négy óráig dolgoztunk és nyolcig volt nyitva a levéltár, fiatal volt az ember, otthon még nem várták annyira, itt maradtam este nyolcig és kutattam, bízva abban, hogy előbb-utóbb sikerül egy monográfiává fejlesztenem. De amint említettem, olyan akadályokba ütköztem, amik miatt ez nem ment. Úgyhogy amikor otthon voltam a gyermekeimmel egy-egy évet, az idő alatt a meglévő anyagból befejeztem a disszertációt és felkészültem a doktori vizsgára. 

Kontúr
Kedvenc könyv: Diószegi István: Klasszikus diplomácia - modern hatalmi politika (1967).
Legjobban tisztelt tanára: Dr. Kumorovitz  L. Bernát.
Hobbi: kertészkedés.
 

            Tehát 1975-ben ezt lezártam, a továbbfejlesztésére nem volt lehetőségem. Akkor a párttitkár, Kállay István volt az osztályvezető, új témát kellett választanom, és mondtam neki, hogy most egy kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert a korábbi téma tovább nem megy, szeretnék valamit, ami segédtudományi dolog. Ő mondta, hogy kellene egy tematikus jegyzéket készíteni az Országos Levéltár összes címeres leveléről. Ez a téma engem érdekelt, és akkor így indultam el egy másik irányban, ami egy mai napig tartó verem, amiből nem tudok kijönni. Ezt a munkát nem lehetett másként csinálni, mint a raktárba bemenni, csomónként megnézni: van benne hártya vagy nincs, ha van, akkor kinyitni, és gyakorlatilag egy anyag kivételével mindent átnéztem. Mivel az Erdélyi Kormányhatósági iratokat Trócsányi Zsolt nem engedte, hogy egyenként átnézzem, hanem ő kihozatta nekem azokat az egységeket, amelyekben voltak címeres levelek, úgyhogy ott jegyzékbe nem vett okleveleket még találhatnak majd a kollégák, amint találtak is már. Tehát a pincétől a padlásig mindent átnéztem, még az irattárból is kiszedtem azokat, amiket még 1945 előtt bemutattak nemesi igazolásra, de valami miatt nem került elő a tulajdonosuk, azokat kiemeltük a címereslevél gyűjteménybe. Minden egyes darabról készítettem egy kartont, igaz soha nem tudtam rajzolni, de lerajzoltam a címereket, és leírtam a fő ismérveit, ennek alapján készült el a tematikus jegyzék. Akkor támadt az ötletem, hogy ebből egy remek kiadványt kellene készíteni. Többen nem kaptak levegőt, mert ez 1984-ben volt, de egy szinopszissal elmentem a Corvina Kiadóhoz, ahol számomra is meglepő módon azt mondták, hogy ebben van fantázia. Nagy eredménynek tartom, hogy megjelenhetett az Öt évszázad címerei az Országos Levéltár címereslevelein című kötet. Azért, hogy szép legyen, Jugoszláviában nyomták, több fordulóban korrektúráztam és büszke vagyok, hogy nagyon szép a kivitele, de ez nem rajtam, hanem a nyomda dolgozóin múlt. Igaz, hogy karácsony helyett húsvét előtt nem sokkal jelent meg, de pillanatok alatt elfogyott. Később a kiadó több díjat is kapott ezért a könyvért, de én is büszke vagyok rá, mert noha nem látszik rajta, körülbelül 10 év munkája van benne. Később kétnyelvű kiadványként is megjelent a Babits Kiadónál.

 

            Címereslevél ismereteimnek az eredménye, hogy részt vehettem egy közgyűjteményi közös munkában, ami Magyarország számára nagysikert hozott. Ez a schallaburgi Matthias Corvinus kiállítás és katalógus előkészítése volt, ahol az oklevelek válogatásában, ill. a szövegek megírásában vehettem részt. Hatalmas élmény volt számomra az egész kiállítás. Később voltak még jelentős nemzetközi kiállítások, de ez volt eddig a legkiemelkedőbb, ahol hazánk is kiemelkedő értékű és számú tárggyal mutathatta meg kincseit. Volt ennek folytatása olyan kiállításokkal, amelyek kevésbé ismertek, pedig több figyelmet érdemeltek volna.

 

            Jelentősnek tartom még pályámon a Turul újjáélesztését, ami 1951-ben úgy szűnt meg, hogy nem adtak rá pénzt. Utolsó szerkesztősége itt volt a Levéltárban, így adott volt, hogy a Levéltár próbálja meg a kapcsolatot a szerzőkkel felvenni, és a külföldről összegyűjtött pénzekből indítsuk el újra egy ingyen számmal, hogy aztán majd előfizetőkkel és támogatással biztosítható legyen a folyóirat rendszeres megjelentetése. Kezdetben Fügedi Erikkel és Vajay Szabolccsal dolgoztam együtt, akik közül Fügedi sajnos nem érte meg a lap újraindítását. Nagy sikernek könyvelem el, hogy újra van a segédtudományoknak egy folyóirata, bár hozzá kell tenni, hogy az utóbbi időben ott tartunk, hogy anyagi okok miatt lehet, hogy szüneteltetnünk kell a lapot.

 

            Ami szintén hosszabb munka eredménye, hogy referenciám révén feltártam a Kossuth-emigráció olaszországi kapcsolataira vonatkozó, a Magyar Országos Levéltárban őrzött dokumentumokat, ami magyar és olasz nyelven jelent meg. Az olasz kötet egy kicsit szűkített, bizonyos dokumentumok kimaradtak belőle, mert korábban már Olaszországban különböző kiadványokban megjelentek.

 

            Amit még mindenképpen folytatok, az a Turul szerkesztése, amelynek a főszerkesztője vagyok, de remélem, hogy talán jövőre sikerül majd egy fiatalnak átadni.

 

Az ember úgy van vele, hogy összetalálkozik témákkal, gyűjti a cédulákat, ötleteket és azt mondja: jó hát most nem érek rá, majd ha nyugdíjas leszek. Két olyan komolyabb tervem van, amit talán viszonylag hamar meg tudok csinálni. Korábban megjelent a Magyarország címerkönyve című kiadvány, ami a magyar címer történetét, a címeradományozást, címertörténetet tartalmazza a kezdetektől napjainkig, amit az elején még volt lehetőségem rendesen írni, aztán a kiadó sürgetésére a vége egy kicsit elnagyolt lett. Most van rá lehetőségem, hogy ezt a kiadványt újra kézbe vegyem, kiegészítsem, rendbe tegyem, olyan legyen, amilyennek én is szeretném. És van még egy félbehagyott munkám, ami azt hiszem, hogy a levéltár több dolgozójának lelkiismeretét gyötri, és ez a Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Wekerle második kormányát én kaptam 30 éve. Kezdetben volt lehetőség anyaggyűjtésre, kutatásra, de aztán a munkálatok leálltak. Ez egy olyan kötelezettség, amit meg kellene csinálni, de ehhez még igen sok kutatómunkára van szükség.

 

1980-ban lettem a Feudalizmuskori osztály (mai I., III. osztály és Nagykutató) mb. osztályvezető-helyettese, majd 10 év után főosztályvezetője. Ebben az időszakban az osztály – nem az elődeim, hanem a korszakváltás általános tendenciája miatt – egy nagyon mobil osztály volt, amit én nem tartok egy szerencsés állapotnak, hogy a referens egy fél év múlva máshova megy dolgozni, nagyon szűk volt a stabil gárda, akik rendelkeztek az anyagőrző osztályok munkatársainál elengedhetetlen anyagismerettel. Nem az én személyes érdemem, de sikerült lassan olyan embereket találni, megszerettetni a munkát velük ill. összetartani őket, olyan csapatot kovácsolni belőlük, akik nem akartak elmenni, mert azt érezték, hogy olyat csinálhatnak, ami pozitív és amit értékelnek. Számomra vezetői tevékenységem során ez volt a legnagyobb elismerés, ami csendes és belső siker, de nekem ez sokat jelentett. Hasonló sikerélményt jelentett, hogy az első periódusban szakfelügyelőként segíteni tudtam részben azzal, ami szakismeretet tovább tudtam adni az akkor alakuló szaklevéltáraknak, másrészt azzal, hogy esetenként kemény diplomáciai csatát nyertünk a levéltár érdekében a fenntartóval. Nekem ezek voltak az igazi visszajelzések, elismerések, hogy tényleg eredménye van annak, amit teszek. Hivatalos elismerések közül a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat kaptam meg, ami a szakmának az elismerése, nem egy személyi döntés, hogy ezekben részesültem. Természetesen jól esett, de őszintén megmondom, hogy nem éreztem volna rosszabbul magam, ha ezek nélkül hagyom el a területet, mert hiszen az, ami számomra fontos volt, azt több-kevesebb eredménnyel, de igyekeztem megtenni.

Legfontosabb publikációk
Adalékok a gabonaárak alakulásához Magyarországon 1828–1831 között. In: Agrártörténeti Közlemények. Bp., 1975/1–2. 129–151. pp.
A Magyar Országos Levéltárban őrzött eredeti címereslevelek jegyzéke. MOL Bp., 1981. Kézirat (Forrástudományi segédletek 2.) 194 p.
Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn. Schallaburg'82. Katalog der Niederösterreichischen Landesmuzeums, Neue Folge Nr. 118. Wien, 1982. (A MOL-ból kiállításra került címereslevelek oklevéltani és címertani leírása).
Öt évszázad címerei az Országos Levéltár címereslevelein. Corvina Kiadó, Bp., 1987. 302 p.
Kossuth Lajos és a nagyhatalmak 1849–1866. A Magyar Országos Levéltár kiállítása 1994 márciusában. Katalógus. Bp., 1994. 34 p.
A Kossuth–levéltár és története. In: Levéltári Közlemények, Bp., 65. évf. 1–2. sz. 107–118. pp.
Útmutató a genealógiai és családtörténeti kutatáshoz a Magyar Országos Levéltárban. In: Levéltári Közlemények, Bp., 1995/1–2.sz. 167–181. pp.
Építészeti emlékek a Magyar Országos Levéltárban. Összeállította: Nyulásziné Straub Éva – P. Szigetváry Éva. Bp., 1996. Katalógus. 65 p.
A szabadságharc hétköznapi tanúi. 1848–1849-es naplók. Magyar sorsfordulók. Szerk.: Nyulásziné Straub Éva. Bp., 1998. 390 p.
Wappen der Ersteházys In: Italienische Kunst aus der Sammlung des Fürstenhauses Esterházy von Raffael bis Tiepolo. (Herausg. von István Barkóczy) Schirn Kunsthalle Frankfurt/Szépművészeti Múzeum Bp., 1999. 36. p.
Öt évszázad címerei / Wappen von fünf Jahrhunderten. Szekszárd, 1992. 552 p.
A Kossuth–emigráció olaszországi kapcsolatai 1849–1866. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta Nyulásziné Straub Éva. Bp., 1999. 837 p.
A Magyar Országos Levéltár címereslevelei. CD–ROM. Bp., 2000.
Magyarország címerkönyve. A heraldika alapjai. Bp., 2001. 256 p.
Zur Geschichte des ungarischen Wappens, In: Ungarn–Jahrbuch. Zeitschrift für die Kunde Ungarns und verwandte Gebite. München 2002. S. 297–310.
Magyar Országos Levéltár Segédletei 15. (A) Magyar Országos Levéltár 1526 utáni gyűjteménye. Repertórium. Második, bővített kiadás. Budapest, 2003. 325 p.
Archivum regni – regni archivi. A Magyar Országos Levéltár palotája. É. Sin Ágota (régi fényképek), Nyulásziné Straub Éva (városi címerek), Sölch Miklós (családi címerek) közreműködésével szerkesztette Érszegi Géza. Vészprém–Budapest, 2005.
Turul 1992–2008 között megjelent 14 évfolyam (53 füzet) szerkesztése
 

 

 

Utolsó frissítés:

2015.07.24.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges