A Kettőskereszt Vérszövetség (rövidítve KKV vagy KKVSz) nevű katonai titkos társaság (de nevezhetjük akár irreguláris katonai alakulatnak) kiemelkedik az ilyen titkos szervezetek közül is. Esetében jó eséllyel nem csupán valamiféle önszerveződő egyesületről, hanem inkább egy titokban működő állami, vagy legalábbis kvázi-állami szervről beszélhetünk. Bár a szervezet az 1920-as évek első felében erősen jelen volt a köztudatban, és a korabeli sajtóban és egyéb forrásokban számos törvénytelenséget (például politikai és egyszerű rablógyilkosságokat, merényleteket, puccskísérleteket) írtak a számlájára, iratot mégsem igen keletkeztetett, így működéséről keveset tudunk. Ez a kevés azonban így is jóval több, mint a semmi.

A KKVSz nem volt más, mint az Etelközi Szövetség (rövidítve EX, ET vagy X) nevű titkos társaság katonai szárnya. Az Etelközi Szövetségről, a korszak nagy befolyású, a szabadkőművesség ellenében alakult, annak nacionalista változataként funkcionáló titkos társaságáról titkossága és titokzatossága ellenére viszonylag sokat tudunk. Az EX a magyar irredenta, fajvédő legális és illegális egyesületek többségét is irányította, vagy legalábbis megkísérelte irányítani, így azok ernyőszervezetének is tekinthető. Valószínűleg 1919 novemberében alakult Szegeden. A későbbiekben mintegy 5000 tagot számláló társaságot a 7–12 fős Vezéri Tanács, más néven Nagytanács 1944 végéig többnyire a katonákat tömörítő Magyar Országos Véderő Egylettel (MOVE) együttműködésben irányította, annak a budapesti székházában tartotta összejöveteleit. Az EX rítusaiban és külsőségeiben az általa gyűlölt szabadkőművességre kívánt hasonlítani, ironikus módon még a székhelyét is a betiltott Magyarországi Symbolikus Nagypáholynak a Podmaniczky utcai lefoglalt székházában rendezte be. Kapcsolatrendszerén keresztül jelentős hatást gyakorolt a politikai életre, befolyását pedig jól mutatja, hogy tagjai voltak a korszak jelentős politikai és katonai vezetői. Horthy Miklós kormányzó – a róla elterjedt legendákkal ellentétben – pragmatikus, kissé földhözragadt politikusként valószínűleg nem volt tagja egy titkos társaságnak sem, ám mivel bizalmasai közül sokan tagok voltak, így akaratát e társaságokban is érvényesíteni tudta. Az EX-be meghívás alapján nyerhettek felvételt a kérvényezők, akik egy e célra kidolgozott szertartás keretében életre-halálra szóló fogadalmat tettek az irredenta és nemzetvédő célok szolgálatára. A Vezéri Tanács az ország sorsát érintő fontos kérdéseket megtárgyalta. A második világháború alatt báró Feilitzsch Berthold, hosszú időn keresztül a Vezéri Tanács elnöke, a nyilasokat támogatta és fokozatosan magához ragadta az ekkora amúgy már egyre kisebb befolyással rendelkező szervezet irányítását, és a nyilasok felé fordult.

Az EX-ről, ha szórványosan is, de sok minden tudható – az annak katonai szárnyát képező KKVSz esetében jóval kevesebb a dokumentálható adatunk. Ha hihetünk az ellentmondásos forrásoknak, úgy a szervezet minden valószínűség szerint 1919 őszén jött létre az ellenforradalom védelmére, a kommunista és más baloldali erők elleni harcra, valamint az irredentizmus céljaira. Parancsnoka Siménfalvy Tihamér ezredes, később tábornok volt, aki a külföldi szélsőjobboldali szervezetekkel, különösen az osztrák és a német nacionalista mozgalmakkal is kapcsolatot tartott. A szervezetben vezető szerepet töltöttek be a fehérterror olyan ismert alakjai, mint Héjjas Iván vagy Prónay Pál paramilitáris vezetők. Héjjas egyes források szerint a szervezet helyettes parancsnoka is volt.

Siménfalvy Tihamér (1878–1929) ezredes, a Kettőskereszt Vérszövetség parancsnoka, mint az osztrák-magyar hadsereg őrnagya

Forrás: Europeana

Héjjas Iván (1890–1950) repülő főhadnagy, a Kettőskereszt Vérszövetség állítólagos parancsnokhelyettese, mint az osztrák légierő vadászpilótája az első világháborúban

Forrás: Europeana

A rendelkezésre álló – elsősorban személyes jellegű – források tükrében a vezetői között lehetett továbbá a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula, Endre László, Prohászka Ottokár püspök, Zadravecz István tábori püspök, valamint Görgey György ezredes, a kormányzói testőrség parancsnoka. Katonailag szervezett egységeinek tagjait igen szigorú eskü kötötte.

A KKVSz legális fedőszerve minden valószínűség szerint egy ideig a Nemzeti Múltunk Kulturális Egyesület volt, amely azonban jóval később alakult meg, mint a titkos társaság maga, az alapszabályát csak 1922-ben hagyták jóvá. Egyes források szerint a KKVSz titkos gyűléseit a Nádor laktanyában tartotta (ez a Prónay Pál paramalitáris alakulatával való szoros személyi átfedésekre utal), tagjai pedig elsősorban csendőr- és katonatisztek, valamint földbirtokosok és közigazgatási tisztviselők voltak. A budapesti központon kívül minden nagyobb városban működött egy-egy alszervezet, a tagok pedig behálózva a magyar államapparátust elsősorban a kommunistagyanús egyének megfigyelésével és a baloldali szervezkedések feltérképezésével és működésük megakadályozásával foglalkoztak. A KKVSz neve felmerült olyan nagy sajtónyilvánosságot kapott bűnesetek mögött is, mint a nyolc halálos áldozatot követelő, 1922-es antiszemita bombamerénylet az Erzsébetvárosi Demokrata Kör ellen. Ennek a szervezetnek a szerepét feltételezték a három ember életét kioltó 1923-as csongrádi bombamerénylet, vagy az ugyancsak 1923-as, állítólagos magyar irredenta merénylettervezet mögött, amely a román királyi pár ellen irányult. Az erzsébetvárosi bombamerénylet peranyaga a KKVSz történetének is igen fontos forrása. Csáky Károly honvédelmi miniszter tanúvallomása szerint a KKVSz ugyanis a Tanácsköztársaság leverése után 1919–1920 tájékán azért jött létre, hogy egységes katonai irányítás alá vonja a fővárosban és vidéken tevékenykedő paramilitáris szervezeteket, és egyfajta antikommunista rendcsinálást hajtson végre. Ebben az értelemben tehát titkos katonai alakulat, állami szervezet volt, még ha bizonyos tagjai saját indíttatásból követtek is el törvénybe ütköző cselekményeket.

Mindezzel egybevágnak Ujszászy István tábornoknak, a magyar katonai titkosszolgálat vezetőjének az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) fogságában 1948-ban írott feljegyzései. Ezek szerint az 1920-as években a honvédségen belül titokban, de a kormány és a kormányzó tudtával és beleegyezésével működött egy – elsősorban irredenta indíttatású – külföldi szabotázs-, diverzáns- és terrorakciókat kidolgozó és kivitelező csoport, amelynek a vezetője ugyancsak Siménfalvy Tihamér ezredes, majd annak 1929-es halála után Papp Dezső alezredes volt. A Siménfalvy-csoport a Várban, a külügyminisztérium épületében működött, tevékenysége pedig a kisantant államokra irányult, középtávon előkészítve a magyarlakta területek esetleges visszafoglalását. Ujszászy feljegyzései szerint 1936-ban ebből a titkos katonai csoportból nőtt ki a honvéd vezérkar 5. számú, sajtó- és propagandaosztálya, s nevével ellentétben nem csupán a honvédség propagandacéljait szolgálta, hanem a kisantant államokban szabotázs- és diverzánsakciókat is előkészített és végrehajtott a miniszterelnökséggel és a külügyminisztériummal szoros együttműködésben. A Siménfalvy-, később Papp-csoport, majd a honvéd vezérkar 5. osztálya kétségkívül létezett, és tevékenységükből, valamint Siménfalvy szervezői tevékenységéből akár a KKVSz-szel való szoros átfedésekre következtethetünk. A KKVSz ebben az értelemben sok hasonlóságot mutat a német Fekete Reichswehrrel, amelynek (a német nemzetiszocialista párthoz is köthető) különböző szabadcsapatait a német kormány is a fegyverkezési korlátozás alatt álló hadsereg egyfajta félhivatalos tartalékos egységeiként kezelte.

A Kádár-korszakban a marxista történetírás igyekezett a Horthy-rendszer valós befolyással bíró jobboldali társadalmi egyesületeinek és titkos társaságainak jelentőségét és tevékenységét felnagyítani és kihangsúlyozni, olykor már-már afféle árnyékkormányként beállítva e társaságokat. Nincs ez másként a KKVSz esetében sem. Az ellenforradalomról szóló könyvében Nemes Dezső például azt írja, a KKVSz a Horthy-korszak első időszakának egyik legjelentősebb titkos szervezete volt, amelynek megalapításában a Nemzeti Hadsereg első különítményparancsnokai vettek részt 1919 júliusában. A szervezet végig a hadsereg irányítása alatt állt, középtávú célja pedig valóban az volt, hogy feszültséget keltsen és lázadást robbantson ki a trianoni békeszerződés után a szomszédos államokhoz csatolt magyarlakta területeken, elsősorban a Csehszlovákiához került Felvidéken, ahová majd a reguláris hadsereg rendcsinálás címén bevonult volna a területek visszafoglalása céljából. Nemes szerint emellett a KKVSz belső kémelhárítással és a kormány által jóváhagyott belföldi terrorcselekmények elkövetésével is foglalkozott, illetve Prónay Pál feljegyzéseire hivatkozva azt is állítja, hogy a szervezet már az Etelközi Szövetség megalakulása előtt létrejött, hiába tartozott később valamilyen módon a jelentős személyi átfedések miatt is annak irányítása alá. Nemes meglehetősen határozott állításokat tesz ugyan a KKVSz-ről, ám kevés forrásra hivatkozik, így megállapításainak lehet ugyan igazságtartalma, de mindenképpen kritikával kezelendők.

A KKVSz forrásbázisa igencsak szórványos, a kutatók rendelkezésére álló információk a szervezet működéséről ellentmondásosak és homályosak – mindez érthető a szervezet titkossága miatt. Az 1920-as években, a Horthy-korszak elején, a Tanácsköztársaság bukása utáni polgárháborús időket követően ugyanakkor számos megdöbbentően súlyos, olykor több ember életét követelő, a korszak titkos és kevésbé titkos egyesületeihez és paramilitáris alakulataihoz köthető, nagy nyilvánosságot kapott bűncselekményt követtek el. Ezekkel érthető módon időről időre a KKVSz-t is kapcsolatba hozták mind a közbeszédben, mind a sajtóban, mind pedig a parlamentben.

A konszolidáció jegyében az ország különböző területein még mindig működő félkatonai alakulatokat, nemzetvédelmi milíciákat, így a Héjjas Iván vezette Alföldi Brigádot, az Ébredő Magyarok Egyesületének fegyveres alakulatait 1922 után fokozatosan regularizálták, illetve részben lefegyverezték. Létrejött ugyanakkor a belügyminisztérium irányítása alatt álló, Nemzeti Munkavédelem (NMV) nevű, elsősorban a sztrájkok és a munkásmozgalmi szervezkedések letörésére szolgáló segédrendőri szervezet, mely kissé anakronisztikusan afféle fehér munkásőrségként jellemezhető, és az Alföldi Brigád, az Ébredő Magyarok Egyesületének nemzetvédelmi osztályai és más milíciák is ebbe olvadtak be. Jóval szorosabb kormányzati kontroll alatt ugyan, de lényegében tovább működhettek. A KKVSz is feltehetőleg az NMV keretein belül létezett tovább, bár hivatalosan a megszűnését hirdették. Erről levéltári forrás is fennmaradt – egy bizalmas belügyminisztériumi körlevél 1926-ból, amely megtiltja az NMV tagjainak, hogy az új sztrájktörő segédrendőri szervet akár egymás között is a Kettőskereszt Vérszövetség névvel illessék, mivel ahhoz a köztudatban meglehetősen rossz emlékek fűződnek. Az 1923. október 19-ei, 7502. számú kormányrendelet ugyan megtiltotta az állami alkalmazottaknak, így a fegyveres testületek tagjainak is, hogy részt vegyenek olyan egyesületekben, amelynek tevékenysége az állam törvényes rendje ellen irányul vagy azzal összeegyeztethetetlen, a valóságban mégis többen megszeghették a rendeletet. Ily módon, bár a Kettőskereszt Vérszövetség elvileg megszűnt, tagjai valamilyen formában, részben feltehetőleg továbbra is állami szolgálatban, folytathatták tevékenységüket az általuk hazafiasnak tartott célok érdekében. 

A belügyminisztérium bizalmas körlevele a törvényhatóságoknak és a rendőrkapitányságoknak a Nemzeti Munkavédelmi Tartaléknak a megszűnt Kettőskereszt Vérszövetséggel való kapcsolatba hozása tárgyában. Budapest, 1926. március 5.

Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Rezervált iratok (K 149), 1926-6-3473.

Iratfotó: Lantos Zsuzsanna | Magyar Nemzeti Levéltár

Felhasznált szakirodalom:

Bodó Béla: The White Terror. Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921. London, Routledge, 2019.

Dósa Rudolfné: A MOVE. Egy jellegzetesen magyar fasiszta szervezet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.

Kántás Balázs (szerk.): Árnyékhadsereg? Válogatott dokumentumok a Kettőskereszt Vérszövetség katonai titkos társaság 1920-as évekbeli működéséről. Budapest, Hungarovox Kiadó, 2020.

Kovács Tamás: Az ellenforradalmi rendszer politikai rendészetének genezise, 1919–1921. Múltunk, 2009, 2:64–92.

Nándori Pál: A Marseille-i gyilkosság nemzetközi jogi vonatkozásai. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.

Nemes Dezső: Az ellenforradalom története Magyarországon, 1919–1921. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Prónay Pál: A határban a halál kaszál. Fejezetek Prónay Pál naplójából. Kiadja Pamlényi Ervin – Szabó Ágnes. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963.

Ujszászy István: Vallomások a holtak házából. Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Kiadja Haraszti György – Kovács Zoltán András – Szita Szabolcs. Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–Corvina Kiadó, 2007.

Serfőző Lajos: A titkos társaságok és a konszolidáció 1922–1926-ban. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta Historica, Tomus LVII, 1976, 3–60.

Zinner Tibor: Adatok az Ébredő Magyarok Egyesületének 1918. november–1920. március közötti történetéhez. Budapest Főváros Levéltára Közleményei, 1978/1, 251–284.

Zinner Tibor: Az ébredők fénykora, 1919–1923. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989.