Világjárványokról, egész földrészeket, esetleg több földrész sújtó járványokról a középkor óta tudunk. A legismertebb közülük a 14. század közepén a „Fekete Halál”-nak is nevezett, Közép-Ázsiából induló európai nagy pestisjárvány volt. A 19. században a mobilitás erősödésével egyre inkább jellemzővé vált, hogy az utazók, a hajók behurcolták más országokba vagy más földrészekre is az eredetileg regionális szinten elterjedt ragályokat. Ezek között a pestis mellett elsősorban a kolera- és a sárgalázjárvány említhető.

A 19. század világméretű kolerajárványai

A kolerajárványok eredete a nedves, meleg tengerparti folyótorkolatok vidéke, nem meglepő tehát, hogy általában Indiából terjedtek szét. A világméretű pusztításokhoz nagyban hozzájárult a megélénkült társadalmi mobilitás, a kereskedelem növekedése és a gyarmatosítás is.

A 19. század első fertőző, több országra terjedő kolerajárványa 1817-ben a Gangesz deltájából indult ki, majd a ragály eljutott Délkelet- és Közép-Ázsiába, a Közel-Keletre, Kelet-Afrikába, az Orosz Birodalomba és a Földközi-tenger vidékére, de Európát nem érintette. A járvány végét 1823-ra teszik, áldozatainak számát csak megbecsülni tudjuk, feltehetően százezrekről lehet szó.

Magyarországon először 1831-ben jelent meg a kolerajárvány a második világméretű kolerajárvány részeként. Az 1826 körül kezdődött fertőzéshullám kiindulópontja ismét India volt. A következő három évben átterjedt Perzsiába, majd pusztított a Kaszpi-tenger vidékén és Egyiptomban is. Európába a kereskedelem révén hurcolták be, de hazánkba és Kelet-Európába az 1830-ban kirobbant oroszellenes lengyel felkelés következtében került. 1830 végén Lengyelországban és Galíciában fertőzött ázsiai orosz katonák terjesztették a kórt, akik I. Miklós cár seregében harcoltak, innen terjedt át a Magyar Királyságba. A fertőzés elérte Angliát is, ahol két éven át nem sikerült megfékezni. Észak-Amerikába az ínség elől menekülő ír bevándorlók révén jutott, majd Kanadából délre terjedt, Dél-Amerikában 1833-ban pusztított. A második pandémia végét 1835-re teszik.

1846 és 1860 között tombolt a harmadik világjárvány: ismét Indiából indulva Ázsiában, Európában, Észak-Amerikában és Afrikában szedte áldozatait. Nagy-Britanniában 1848–1849 folyamán mintegy 52 ezer áldozatot követelt, míg csupán 1854-ben 23 ezer ember halt meg a járvány következtében.

A negyedik kolerapandémiát 1863-ban Mekkába induló zarándokok terjesztették el, akik a Bengáli-öbölből a Közel-Keletre hurcolták a betegséget. Innen terjedt át azután Európára, Afrikára és az óceánjáró hajók révén Észak-Amerikára. Ez a fertőzéshullám egészen 1875-ig tartott.

Az ötödik kolerajárvány-hullám 1881-ben tört ki szintén a Bengáli-öböl térségében. 1896-ig Ázsiától Afrikán át egész Európában pusztított, még Dél-Amerikát is elérte. Csupán Oroszországban 200 ezer halálos áldozatot követelt 1893 és 1894 során, míg Japánban 1887 és 1889 között érte el a tetőpontját: 90 ezren haltak meg a járvány következtében. Az európai nagyvárosok közül Hamburgban, a Német császárság legjelentősebb kikötővárosában tarolt, itt mintegy 8600 fő halt meg.

Ez volt egyben a 19. század utolsó nagy európai kolerajárványa. A fertőzés megakadályozásának érdekében a hatóságok a betegség behurcolását igyekeztek elsősorban meggátolni, ezért a korábbi évszázadokban megszokott módon főként tengeri zárat, kikötői karantént hirdettek. A kikötőkből kiinduló hajók állapotáról egészségügyi igazolások tájékoztatták más kikötők hatóságait. Ebben az időszakban azonban már jóval könnyebb volt a veszélyről szóló híreket eljuttatni a világ másik végére. A 19. században az akkor már világszerte elterjedt konzuli szervezet és a távíróhálózat kiépítése egyre jelentősebb szerepet játszott.

A konzulátusok szerepe

A konzuli tevékenység még az ókorból eredeztethető, amikor a külhonba utazó görög kereskedők számíthattak az ott élő megbízottra, aki vitás kérdések esetén döntött. A konzulok szerepe a középkorban már nem csupán a kereskedelmi tevékenység támogatása volt: a feketehimlő, a pestis és más ragályok elleni védekezés miatt a tengeri kikötők biztonságának, állapotának igazolását is a konzulok állították ki – főként velencei példa nyomán.

A konzulként megbízottak tevékenysége a kora újkor végén már sokrétű volt: védték az országuk kereskedelmi érdekeit, biztosították a saját alattvalóik védelmét és szükség esetén joguk volt vitás kérdésekben a bíráskodáshoz. Ezeken túl később ellátták a reprezentációs képviseletet, sőt nyíltan vagy titokban részt vettek az hírszerzésben. A képviseletek fontos szerepet játszottak az egészségügyi védekezésnél, különösen a tengeri kikötőkben szolgáló konzulok egészségügyi igazolásokat állítottak ki a belépni szándékozók (kikötőkben a beérkező hajók) számára. A 19. században a turisták és az utazók megjelenésével újabb feladatkör hárult a konzulátusokra, és részt vállaltak a járványokról szóló hírek továbbításában is.

Ezeket a híreket a leggyorsabban a 19. század közepétől egyre jobban kiépülő távíróhálózaton keresztül lehetett eljuttatni. Mivel a kiegyezést követően 1867. december 21-én osztrák-magyar vám- és kereskedelmi szövetséget kötöttek (1867. évi XVI. törvénycikk a magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és országai közt kötött vám- és kereskedelmi szövetségről , így a monarchia konzuljai által küldött hírek eljutottak Magyarországra is. A szövetség IX. cikkelye szól a közös külügyminiszternek arról a jogáról, amely által irányítása alá helyezték a konzulátusokat, de amely azt is előírta, hogy az ügyeket mindkét állam kereskedelmi miniszterével egyetértésben kellett intézni. Emiatt a konzulátusok kereskedelmi és egészségügyi jelentései eljutottak az Osztrák-Magyar Monarchia magyar Kereskedelemügyi Minisztériumához is.

A Tengerészeti, hajózási és vízépítészeti szakosztályban őrzik mindazon jelentéseket és táviratokat, amelyeket az ötödik kolerapandémia idején küldtek az Osztrák-Magyar Monarchia konzulátusai, alkonzulátusai. A kolerajárványról szóló jelentések számára külön nyomtatott ügyiratfedlapok készültek, ez is mutatja, mennyire komolyan vették az akkori járványhelyzetet.

A djeddai (dzsiddai) alkonzul telegrammjelentéséhez készült ügyiratfedlap

Jelzet: MNL OL, Kereskedelemügyi Minisztérium, Tengerészeti, hajózási és vízépítészeti szakosztály (K 228), 1893-10-45154.

Ezek a német, francia, olasz és más nyelveken íródott jelentések és táviratok tudósították az illetékeseket a szabadon érinthető kikötőkről, az egyes vidékeken és városokban elrendelt karanténidőről és annak hosszúságáról, a fertőzés szárazföldi terjedéséről, továbbá az egyes, lokálisan elrendelt óvintézkedésekről. A kereskedelem szempontjából a különféle behozatali korlátozások és bizonyos áruk átmenőforgalmának tiltása is fontosnak számított.

Ezekből a dokumentumokból egyértelműen látszik, hogy micsoda hatalmas pusztítást végzett a járvány, mivel a rövid, elsősorban távirati úton küldött híradás legtöbbször a fertőzöttek és az elhunytak számáról tudósított.

A djeddai (dzsiddai) alkonzul telegrammjelentése a héten kolerában elhunytakról, Djedda, 1893. június 15.

Jelzet: MNL OL, Kereskedelemügyi Minisztérium, Tengerészeti, hajózási és vízépítészeti szakosztály (K 228), 1893-10-45154.

A jelentések gyakran naponkénti bontásban megadták az újonnan megbetegedettek és az elhunytak számát, de a ragály terjedését kimutatásokkal, térképi ábrázolással is szemléltették.

A kijevi konzul jelentéséhez mellékelt térkép a kolerában fertőzöttekről, Kijev, 1893. augusztus 17.

Jelzet: MNL OL, Kereskedelemügyi Minisztérium, Tengerészeti, hajózási és vízépítészeti szakosztály (K 228), 1893-10-45154.

Az idegen nyelvű táviratok esetében gyakran a magyar fordítást is rávezették, a könnyebb érthetőség miatt.

A djeddai (dzsiddai) alkonzulátus telegrammjelentése a kolerajárvány helyzetéről, Djedda, 1893. augusztus 27.

Jelzet: MNL OL, Kereskedelemügyi Minisztérium, Tengerészeti, hajózási és vízépítészeti szakosztály (K 228), 1893-10-63909.

Az Európát és a többi földrészt is fenyegető világjárvány ellen nem volt elégséges a helyi karantén és azok a lokális óvintézkedések, amelyekről a táviratok és konzuli jelentések szólnak. Már az 1850-es évektől napirendre került ezért egy nemzetközi egészségügyi összefogás és a szabályozás kérdése, amely képes lehet megállítani a fertőzés további terjedését. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) alapokmányának 1948. évi ratifikálását megelőzően az 1920-tól működő Health Organization keretében és különféle nemzetközi egészségügyi konferenciák során tárgyaltak ezekről a kérdésekről – amelyekhez az egyes államok konzulátusaitól szerezték meg a tájékoztatást a járványügyi helyzetről.

Köszönöm Ásványi Szabolcsnak (MNL OL) a kutatáshoz nyújtott segítségét!

Iratfotók: Lukács-Berkesi Anikó (MNL)

Felhasznált irodalom:

Rudolf Agstner: Handbuch des k. (u.) k. Konsulardienstes. Die Konsulate der Donaumonarchie vom 18. Jahrhundert bis 1918. Aus dem Nachlass herausgegeben vom Bundesministerium für Europa, Integration und Äußeres in Zusammenarbeit mit Gerhard Gonsa. Wien, 2018.

Mádai Lajos: Hat nagy kolerajárvány és halandóság. Demográfia XXXIII. (1990) 1–2. sz. 58–95.

Josef Freiherr von Malfatti di Monte Tretto: Handbuch des österreichisch-ungarischen Konsularwesen nebst einem Anhange. Bd. 1. Konsularwesen. Wien, 19042