A Külgazdasági és Külügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Levéltár támogatásával megjelent kiadvány a „nagy háború” egy olyan hadszínterére fókuszál, amelyre a magyar történettudomány, ezen belül pedig a hadtörténet kevésbé fordított figyelmet, ellentétben például a Doberdó-fennsík közismerten véres csatáival. Erre csak részben szolgálhat magyarázatul, hogy  számos  történeti forrás lett az enyészeté a háborút követően. A könyv tehát ilyen értelemben is bízvást tekinthető hiánypótlónak. Szerzői – Bartók Béla, Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert – valamennyien az NHKA kutatói. Jelen kötet levéltári alapkutatások, tovább alapos terepbejárások nyomán született meg, aminek következtében a hadszínteret a négy szakember soha nem látott mélységben tárta fel és tette egyúttal mások által is megismerhetővé.

 A tekintélyes lélekszámú közönség előtt megtartott könyvbemutatón elsőként Maruzs Roland ezredes, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka köszöntötte a megjelenteket, aki hangsúlyozta, hogy  a Komeni-fennsík 1917-ben rendkívül kegyetlen hadszíntér volt, de arra is rámutatott, hogy a kötet egyik nagy erénye az emberi történetek, a személyiségek, a katonák hétköznapi életének bemutatása „A könyv hangsúlyos eleme a személyes hősök bemutatása. Ez számomra nagyon fontos, hiszen jómagam ennek szentelek a legnagyobb teret, amikor lehetőségem nyílik a publikációra. Így nagy örömmel olvastam a számos tiszti és legénységi Arany Vitézségi Érmes fegyvertényeit és életútját.” Ahogy fogalmazott, „a háború nemcsak hadműveletekből, hanem emberi sorsokból is áll”.

Ennek szellemében állt a mikrofon elé az NHKA kuratóriumának elnöke, a Magyar Nemzeti Levéltár csoportvezetője, Pintér Tamás is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a kötet közérthető módon szól az olvasókhoz, aminek következtében a 6. isonzói csatától a 12. isonzói csatáig terjedő időszak történéseit sokkal közelebb tudja hozni a jelenkori olvasóhoz is. Rámutatott, hogy  bár a kötet veleje a a Komeni-fennsíkon szolgálatot teljesítő négy honvédgyalogezred, nevezetesen a szatmári 12., a nagykanizsai 20., a veszprémi 31. és dési 32. históriája alkotja más-más szerzők tollából, de kifejezetten cél volt, hogy a szigorúan hadtörténetre vonatokozó hivatalos dokumentumok információit összevessék a személyes emlékezet különböző forrásaival is. Ennek megfelelően naplók és levelek, rajzok és fotók, Merényi Dániel alkotta grafikák és táblázatok nyomán válik megragadhatóvá a front világa a tűzszünetek törékeny nyugalmától a harcokig ívelően.

A könyv bemutatását beugróként vállalta magára a váratlanul megbetegedett Balla Tibor ezredes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar professzora, a kötet lektora helyett a közönség elé lépő Pollmann Ferenc, a HM HIM nyugalmazott hadtörténésze, aki szintén kiemelte, hogy a kötet messze túlmutat a szorosan vett hadtörténeten: „A kötet különleges érdemének tartom, ezért feltétlenül szükségét érzem kiemelni, hogy a szerzői nem elégszenek meg a hadműveletek bemutatásával. Jelentős terjedelemben foglalkoznak a katonák mindennapi életével is, szem előtt tartva, hogy a háború mindenekelőtt a benne harcoló emberek háborúja. Ezeknek az embereknek a többsége csak átmenetileg bújt egyenruhába, eltérően a katonáskodást hivatásszerűen folytató tisztektől ők – beleértve a háború előrehaladtával egyre nagyobb arányban szerephez jutó tartalékos tiszteket is – lelkük mélyén a mundért viselve is megmaradtak civilnek. A frontélet ráadásul nem csupán fegyveres küzdelemből állt, a katonák rendszeres időközönként pihenőt kaptak. Máskor sebesülés vagy betegség miatt váltak átmenetileg harcképtelenné. A kötet közel egyharmada az ilyen időszakokkal foglalkozik”

Végül ezt követően került sor arra a beszélgetésre, amelyet Katona Csaba történész, a Magyar Nemzeti Levéltár kommunikációs referense vezetett és a kötet négy szerzőjét kérdezte tapasztalatairól. Rózsafi János többek között arról beszélt, hogy ezt a terepkutatást, ahogy mindegyik másikat is, bő fél éves levéltári kutatómunka alapozta meg. Ez egyúttal óriási morális felelősséggel is járt, hiszen tragikus emberi sorsok sokaságát ismerték meg a történészek, amit nem tudtak és nem is akartak figyelmen kívül hagyni a helyszínen, a lövészárkok és kavernák nyomában járva. Ezek egy részét sokszor ma már nehéz azonosítani és/vagy megközelíteni is, mert, ahogy Stencinger Norbert rámutatott, az eltelt több mint egy évszázad laatt a háború nyomait sokszor ma szépen rendezett kert fedi el: de ettől még a történész tudja, hogy több mint száz éve harcok folytak egy-egy konkrét helyszínen. Rózsafi János szintén kiemelte, hogy a kutató, teljesen emberi  módon, bármennyire hideg fejjel kell mérlegelnie az események rekonstrukciója során, nem mindig képes kivonni magát az egykor történtek hatása alól. Példaként Pintér Tamás említette, hogy az egyik kaverna esetében sikerült azonosítani, hogy ott nagykanizsai 20-as honvédek, illetve több sebesült húzta meg magát, de az olasz csapatok gyújtógránátokkal támadták rájuk, aminek következtében közel húsz katona halt meg, a lángok nyomai pedig máig megmaradtak. Sikerült azonosítani, hogy itt vesztette életét egy Káli Kálmán nevű katona is, akinek dédunokája, Káli Csaba, ma az MNL Zala Vármegyei Levéltár igazgatója. Ő ennek nyomán tudta meg dédapja halálának pontos körülményeit, és még abban az évben el is látogatott ide édesapjával, hogy leróják előtte tiszteletüket. Pintér Tamás azt is elmondta, hogy a kavernán történteket még aznap a szállásán megosztotta egy közösségi fórumon, s ennek lehetett a hatása, hogy amikor másnap ismét visszamentek a helyszínre, ott már egy frissen felállított kis fakereszt emelkedett.

Az esemény a beszélgetés után kötetlen beszélgetéssé alakult, amelynek során a szerzők és a közönség immár lazább keretek között folytathatták a szakmai eszmecserét.

Honvédezredek a Komeni-fennsík védelmében, 1917

Fotók: Juhász Balázs