Jelenlegi hely
Charles de Gaulle-ra emlékezve
Charles de Gaulle (1890–1970) a második világháborút követően az ún. Ötödik Köztársaság választott elnöke volt 1959-től. Elnökségének tíz éve alatt meghatározó változások indultak meg a francia külpolitikában. Egyik jellemzője a keleti nyitási politika volt. Ennek következtében a magyar-francia politikai-diplomáciai kapcsolatok normalizálódtak a hatvanas évek végére. A két ország kapcsolatainak változását jól mutatja, hogy 1968-ban Franciaország is támogatta, hogy Magyarország kerüljön be az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem állandó tagjai közé, miközben az 1956-os forradalom alatt az elsők között kezdeményezte, hogy az ENSZ vegye fel a magyarkérdést a napirendi pontjai közé. De Gaulle számára a kicsi és periférikus Magyarország ugyan nem számított stratégiai partnernek, de tisztában volt azzal, hogy a magyarok számára a nyugati nyitás alapvető jelentőségű, még akkor is, ha a két ország kapcsolatai a francia-román és a francia-lengyel viszonyhoz képest elmaradottnak számítottak. Párizsból ugyanis elsődlegesen Moszkvára, illetve a történelmi hagyományok miatt Varsóra és Bukarestre figyeltek, másfelől az önálló jugoszláv külpolitika vagy a Prágai Tavasz eseményei váltottak ki nagyobb érdeklődést.
A két ország kapcsolatának alakulását ugyancsak nehezítették a történelmi tapasztalatok, előítéletek, majd a hidegháborús feszültség. Ennek ellenére Párizsban a hatvanas években kialakult bilaterális együttműködés alapján Magyarországról viszonylag pozitív kép élt. Magyarország ugyan nem állt a francia diplomácia képzeletbeli prioritás sorrendjének elején, de a kétoldalú kapcsolatok korrekt módon alakultak. De Gaulle elnök Magyarországról alkotott véleményét tehát meghatározták a történelmi tapasztalatai, vagyis a magyar-francia kapcsolatok sajátosságai, ugyanakkor politikai realizmusa arra késztette, hogy a korábban ellenségnek és elkötelezett németbarátnak tekintett országgal fejlessze a kapcsolatokat. A nemzetek Európájában gondolkodó tábornok-államférfi számára fontos volt az is, hogy a kelet-közép-európai államokkal minél szorosabb együttműködés alakuljon ki a „détente-entente-coopération” politika jegyében, mivel az eszközül szolgált a francia jelenlét megerősítésében. A de Gaulle-i koncepció jelentőségét mutatja, hogy a francia külpolitika irányvonala De Gaulle távozása után sem változott, bár a hangsúlyok eltolódtak: a következő elnök, a szintén gaulleista Pompidou időszaka alatt a figyelem a francia-szovjet kapcsolatokra helyeződött. Mindkét ország közvetlenül érdekelt volt ugyanis a németkérdés rendezésében, az NSZK-hoz fűződő viszony normalizálásában. Egyidejűleg átalakult a szocialista kisállamok szerepe is, a két nagyhatalom sokszor közvetítőként használta őket a kapcsolatok alakításában. Ez a szándék jól érzékelhető Maurice Schumann francia külügyminiszter 1971-es magyarországi és bulgáriai útjai kapcsán, mivel Párizsban tisztában voltak azzal, hogy a francia politikus által Budapesten vagy Szófiában elmondottak hamar a moszkvai döntéshozók fülébe „jutnak”.
A francia politika 1968–1969 folyamán elsősorban a belpolitikai válsággal volt elfoglalva. A keleti nyitást megakasztotta a Csehszlovákia elleni intervenció is. Mivel ebben a magyarok is részt vettek, ez negatívan befolyásolta a magyar-francia kapcsolatok alakulását. Az intervenció miatti francia hivatalos megnyilatkozások kevésbé voltak élesek, mint a többi nyugat-európai államéi, mivel De Gaulle alapvetően a „détente-entente-coopération” politikája sikerét látta a csehszlovákiai változásokban, de végeredményben a franciák is elítélték azt – miközben a magyar diplomaták előtt számos alkalommal hangsúlyozták, hogy továbbra is szándékukban áll az együttműködés és az enyhülés politikájának folytatása.
A francia külpolitika 1969 után a kelet-európai szocialista országok irányában lényegét tekintve nem változott, de konkrét lépéseikben igyekeztek egyre inkább különbséget tenni közöttük. A franciákra vonatkozó magyar helyzetértékelést ugyanakkor nagymértékben befolyásolta a szovjet Külügyminisztérium tájékoztatása, miszerint a francia külpolitika alapelveiben nem lesz lényeges változás. A szovjet diplomácia ugyanis nem akarta, hogy a csehszlovákiai intervenció miatt a szovjet-francia kapcsolatokban törés következzen be, így a magyar diplomácia is hosszú távon a kapcsolatfejlesztést és együttműködést tűzte ki célul.
De Gaulle távozása után az átmeneti időszakban a szakdiplomáciai együttműködésre helyeződött a hangsúly. 1970. március 19. és 23. között André Bettencourt terv- és területfejlesztés-ügyi miniszter látogatott Budapestre. A francia miniszter, amellett, hogy elsősorban a gazdasági kérdéseket vitatta meg, a tárgyalások során többször hangoztatta a francia külpolitika folytonosságát. Ezt a szándékot Mód Péter magyar nagykövet őszintének vélte, és mögötte gazdasági érdekeket, presztízsszempontokat, illetve politikai-diplomáciai érdekeket látott: „Megvan tehát a reális alap arra, hogy a szocialista országok fejlesszék kapcsolataikat Franciaországgal és francia részről tapasztalható is a törekvés, hogy egyidőben mindkét irányban mutassanak valamit.” A francia politikát jól ismerő magyar nagykövet ugyanakkor óvatosságra és arra intette a budapesti döntéshozókat, hogy vegyék figyelembe a realitásokat.
De Gaulle elnök 1970. november 9-ei halála nem váltott ki nagy érdeklődést a magyar politika és diplomácia irányítói között. A temetésen Magyarországot Mód Péter párizsi magyar nagykövet képviselte. Budapesten úgy látták, hogy a francia külpolitika jobbratolódása nem kedvez Magyarországnak. A hatvanas évek de Gaulle-i külpolitikája jobban megfelelt a nyugati szövetségi rendszer megosztását kívánó szovjet és az azt követő magyar érdekeknek. Magyarországról Párizsban nagyon hamar kiderült, hogy a kádárista vezetés nem fog a román úton politizálni, de francia részről értékelték azt, hogy a kulturális kapcsolatok terén Budapest – legalábbis a szocialista országok többségéhez képest – nagyobb rugalmasságot és együttműködési készséget mutatott. Magyar részről ugyanakkor megmaradt Párizs jelentősége, elsősorban a politika-diplomáciai és ideológiai kapcsolatok és a Francia Kommunista Párt jelentős politikai szerepe miatt.
A szovjet mintát követve magyar részről 1970 végén Franciaországgal elsősorban a technológia, a gazdasági és a vállalati kapcsolatok területén képzelték el az együttműködést. A kidolgozott koncepcióban szerepeltek politikai-diplomáciai, ideológiai gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatok fejlesztésére vonatkozó elképzelések. A de Gaulle-i évtized elmúltával ugyanis Budapesten továbbra is a legfontosabb nyugat-európai országok közé sorolták Franciaországot, és ehhez a kétoldalú kapcsolatok további fejlesztését tekintették a legfontosabb eszköznek.
A miniszterhelyettesi értekezletre készített anyag a magyar-francia kapcsolatokról, 1970. december 11.
A dokumentumot közli: Kecskés D. Gusztáv: Magyar-francia kapcsolatok (1945–1990). Források. Magyar Történelmi Emlékek. Okmánytárak. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. Történettudományi Intézet, Budapest, 2013, 426–436. 55. dokumentum.
Jelzet: MNL OL XIX-J-1-Franciaország-14-002929/2/ – Magyar-francia kapcsolatok. Miniszterhelyettesi anyag. 37. doboz (1970. december 11.)
A digitális másolatot készítette: Bubik Gyöngyi (MNL OL).
Ajánlott irodalom:
Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez. Magyarország és a világ. Diplomáciatörténet. Gondolat kiadó – Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008.
Garadnai Zoltán: A magyar-francia kapcsolatok története (1969–1975). In: Levéltári Közlemények 84. (2013) 145.
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges