Jelenlegi hely
Anatol Josepho: a fotókabin születése
Budapesten készült, Josephóhoz és családjához köthető Stickyback- és Photomaton-képek.
A bal oldalon szereplő képek 1910-es években készültek a Rákóczi út 40. szám alatti műteremben, a jobb oldalon levő felvételsorozat pedig 1934-ben készült a Corvin áruházban.
Forrás: Balogh János Mátyás gyűjteménye
E két, időben egymást követő fényképészeti stílus között külső jegyei alapján több hasonlóság is felfedezhető: az ügyfél mindkét esetben olcsón és hasonlóan kis méretben (megközelítően igazolványkép nagyságban) készült, retusálatlan arcképek vagy mellképek sorát kapta kézhez egy eredetileg felvágatlan papírcsíkon, egymás alatt.
A 19. és 20. század fordulóján megjelenő Stickyback fotográfia az 1910-es években élte virágkorát. A módszer már létező és elérhető fényképészeti eszközöket és eljárásokat kombinált egy üzleti modellel. A Photomaton ezzel szemben egy szabadalmazott találmány volt. Bár már jóval korábban is megalkottak érmével működő fotóautomatákat, végül a Josepho-féle gépezet (és a mögötte álló üzleti modell és vállalati struktúra) volt az, amely az 1920-as évek végén sikeressé tette és világszerte elterjesztette a fotókabin ma is létező műfaját.
A Stickyback fotográfia
A puritán Stickyback-műtermeket felkereső ügyfelekről egyetlen felvétel készült (egy mellkép) minimális fényképészi instrukciók mellett, amiből azután másnap 12 darab másolatot vehettek át. A felvétel egy úgynevezett „repeating back” kamerával történt. Ez a fényképezőgép képes volt egyetlen nagyobb üveglemezre egymás mellé, illetve egymás alá több kisebb – jellemzően 3x4 cm nagyságú – felvételt is készíteni az egymást követő ügyfelekről. Az ügyfelekre kevés időt szántak, a képek azonosítása is egy sorszám alapján történt, amely sorszámot feltették az ügyfelek mögött elhelyezett lécre, és azt az ügyfelekkel együtt lefényképezték. Ez alapján lehetett azután átvenni az elkészült képeket.
Az előhívott üvegnegatív egyes sorairól gyorsmásolóval 12 kontaktmásolat készült egy szélesebb brómpapír-szalagra. E szalagokat azután hosszában csíkokra vágták, s ekképpen az egyes felvételekről 12–12 darab került egy-egy papírcsíkokra. A legjellemzőbb méret a 3x4 cm volt, de „többszemélyes”, dupla formátum (6x4 cm) is létezett.
Érdemes megjegyezni, hogy az osztott negatívos eljárást használta például a szintén kisméretű mellképekkel operáló, penny pictures néven ismert fotográfiai stílus az Egyesült Államokban a 19. század végén. Az ügyfélről itt azonban egy felvételsorozat, majd az üveglemezről kontaktmásolat készült, és végül az ügyfél általában egy olyan papírcsíkot kapott kézhez, amelyen róla készült különböző képek voltak.
A Stickyback fotográfiában eredetileg (a Brit-szigeteken, Magyarországon és Ausztriában) a képek hátoldalát még az üzletben beenyvezték. Innen eredt az elnevezése is: Stickyback, vagyis „ragadós hát[lap]”. Így a képeket benedvesítés után azonnal fel is lehetett ragasztani valahova (albumba, levelezőlapra stb.), tekintve, hogy a képet nem kasírozták kartonra. (Sok országban a Stickyback üzleteknek a kisméretű mellképek melletti másik jellemző terméke a levelezőlapra másolt, általában egész alakos felvételek voltak.)
Egyes országokban léteztek olyan cégek, illetőleg céghálózatok, amelyek „automatikusnak” titulálták az általuk nyújtott fényképészeti extra szolgáltatást: náluk az ügyfelek egy közbeiktatott zsineg révén maguk exponálhattak (önmagában ez az eljárás sem volt újdonság a fotográfia történetében), tehát tulajdonképpen önarcképet készíthettek.
Egy nevében automata, holland Stickyback-üzlet működésének idealizált ábrázolása (a kamera valójában nem köpködte ki magából a kész képeket) – Schager Courant, 12 juni 1915. 4. o.
A Stickyback-modell elterjedése
Az egységesen Stickyback fotográfiaként definiálható, de egykor az egyes országokban más és más néven ismert portrékészítési modell 1901-ben bukkant fel Angliában, Man szigetén (Stickyback néven). Ennek az évnek az őszén egy olvasó azzal a kérdéssel fordult a legnevesebb brit fényképészeti folyóirathoz, hogy mely cég gyárt kamerákat a Stickyback-fotográfiához, amely Douglasban őrületet („rage”) váltott ki.
A Stickyback stílus egy évtizeden keresztül csak a Brit-szigeteken terjedt el (a brit Stickybackekhez lásd Les Waters értékes honlapját). Robbanásszerű nemzetközi térhódítása azonban Magyarországról indult 1911-ben.
Az Oroszországban, a szibériai Mariinszkban 1884-ben született Jákov Ojkovszkij, aki nevét Magyarországon Olychovszky Jankely írásmódban használta, 1911 elején eleve azzal a céllal érkezhetett Budapestre, hogy itt is meghonosítsa az új fotográfiát, ám ezzel – akaratán kívül – elindította a Stickyback fotográfia ország- és kontinenshatárokon átívelő sikerét. Az eljárás részleteivel és az üzleti modellel az Angliába letelepedett unokatestvére (anyja egyik lánytestvérének fia), az eredetileg szőrmekereskedő Abraham Dudkin ismertethette meg, akinek Brightonban volt Stickyback üzlete.
Ojkovszkij 1911 tavaszán nyitotta meg műtermét Budapest belvárosának egy igen forgalmas részén, a Rákóczi út 40. szám alatt. Üzletének az „Enyveshát” nevet, a Stickyback magyar fordítását adta. Vállalkozásának azonnal hatalmas sikere lett, az emberek tolongtak, hogy lefényképeztessék magukat. Néhány héten belül Budapest tele lett hasonló nevű, hasonló termékeket kínáló üzlettel, ugyanis a Stickyback fotográfia egy viszonylag könnyen és olcsón másolható, illetőleg elsajátítható s óriási haszonnal kecsegtető eljárás volt. A siker azonban nem volt garantált, az új vállalkozások nagy része hamarosan megbukott.
Az enyveshát-őrület hamarosan a vidéki Magyarországot is elérte. 1911 nyarán pedig egyes magyar vállalkozók a közeli Bécsbe is eljuttatták az új divatot, és rövid időn belül már ott is több tucatnyi Stickyback üzlet működött. Ausztriában leggyakrabban „Leimrücken”, illetve „Kleberücken” névvel, vagyis az „enyveshát” német fordításával illették ezt az új fotográfiát. Innen még 1911 folyamán Németországba is eljutott a Stickyback modell, 1912 elején pedig megjelent Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban is. (Hollandiában tip-top fotónak nevezték a Stickbacky fotográfiát.) 1911 után, az 1910-es évtized folyamán nemcsak Európában (például olasz, portugál, orosz, lengyel, skandináv és román területeken) terjedt el ez a portrékészítési és értékesítési módszer, hanem eljutott az Egyesült Államokba és Kínába is.
Magyar, holland, belga és kínai Stickyback-csíkok az 1910-es évekből
Forrás: fortepan.hu, 25280; Regionaal Archief Tilburg, Fotonummer 601082; Peter Eyckerman gyűjteménye; MNL OL, Külügyminisztériumi levéltár, Sanghaji magyar érdekvédelmet ellátó holland Főkonzulátus (K 672), 1920–6185
Stickyback-fotográfiával egyéni fényképészek, illetve kisebb-nagyobb láncok is foglalkoztak – olykor egy-egy kisebb helyen csak rövidebb ideig időzve. Kiemelendő az „American Automatic Photo Co.” vállalat, amely német, holland, francia és belga területen is ténykedett.
A klasszikus fényképészek lenézték és több helyen jogilag is akadályozták a széles társadalmi népszerűségnek örvendő Stickyback fotográfiát. Ez a modell végül az 1920-as évek legelejére tűnt el, és mind az eljárás, mind a világszerte való elterjedtség ténye is hosszú időre feledésbe merült, bár egyes elemei, illetve bizonyos cégek megmaradtak az igazolványkép-készítés területén.
Magyar Stickyback üzlet utcai kirakata (fényképrészlet):
Budapest, Rákóczi út 1. (1911/1915)
Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény, 020501
Belga Stickyback üzlet utcai kirakata (fényképrészlet):
Liége, 65 Rue de la Cathédral (1912/1913)
Forrás: Peter Eyckerman gyűjteménye (spoorzoeker.petereyckerman.be)
Anatol Josepho és a Photomaton
Jákov Ojkovszkij családjából többen is megfordultak Budapesten. Grigorij Visnyák (Tobolszk, 1873 – Los Angeles, 1958), Ojkovszkij egyik anyai nagynénjének férje (aki egyben Dudkinnak is nagybátyja volt) 1912-ben már bizonyosan a magyar fővárosban tartózkodott, és talán ő vette át az Enyveshát vezetését, amikor a már magyar állampolgár unokaöccse 1912 nyarán Hamburgon át New Yorkba utazott. Itt csatlakozott Ojkovszkijhoz – Varsóból indulva, szintén Hamburg érintésével – 1912 novemberében Grigorij Visnyák lánytestvérének fia, egy bizonyos Abraham Jozefovics, hogy azután egy rövid kanadai utat követően 1913 januárjában együtt térjenek vissza Európába. Ojkovszkij 1913 tavaszán már ismét Budapesten tartózkodott, és (legkésőbb az év végén) Jozefovics is követte őt ide.
Abraham Jozefovics – a későbbi Anatol Josepho – 1894. március 31-én született egy szibériai zsidó családban, Tomszkban, a cári Oroszországban, Mordekaj Jozefovics és Eszter Visnyák gyermekeként. Az ifjú Jozefovics Budapesten az Enyveshát üzlet laborjában dolgozott, szabadidejét pedig már ekkor egy fotóautomata tervezésével töltötte. Itt, Budapesten jelentette be (ő személyesen vagy a meghatalmazottja által) első szabadalmi igényét 1918 májusában.
Anatol Josepho („Josefovics Ábrahám” néven) első ismert, 1918-ban Budapesten benyújtott szabadalma: 74087. sz. „Egyesített sötét kamra, fejlesztő és rögzítő készülékkel”
Forrás: Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala
Abraham Jozefovics az első világháború végén kalandos körülmények között távozott Budapestről, majd Szibérián és Mandzsúrián keresztül Sanghajba érkezett. Öt évnyi kínai tartózkodás után, 1923 márciusában Seattle-be utazott, ekkor már – nem tisztázott okból – az „Anatol” utónevet használta és lettországi születésűnek vallotta magát. Még ebben az évben New Yorkba költözött és vezetéknevét rövidebb, „Josepho” formában kezdte el használni, akárcsak a már évtizedek óta ott élő – Lettországban született – unokatestvérei, továbbá felvette az apja utónevére utaló „Marco” utónevet is.
Az első fotóautomaták – amelyek egyszerre végezték el a felvétel és elkészítés valamennyi fázisát – már évtizedekkel a Photomaton előtt megjelentek. 1888-tól mind Amerikában, mind Európában egyre-másra születtek ilyen gépekre tervek és szabadalmak, jó részük azonban a prototípusig sem jutott el. Az első, hosszú távon is sikeres fotóautomata az amerikai Photomaton volt. Megjelenését követően sorra készültek más cégek hasonló szerkezetei, miáltal a „nyugati világban” az automata fotókabin valóságos kultikus tárggyá/hellyé vált. Josepho találmánya tulajdonképpen egy kabin volt, amely egy érme bedobását követően nyolc (illetve hat) egymás utáni felvételt készített húsz másodperc alatt a kamerával szemben helyet foglaló személyről. A fényképek – mellképek – (méretük: 3,5×5 cm) nyolc perc alatt készültek el (egymás alatt, felvágatlan papírcsíkon), direktpozitív eljárással, vagyis a felvétel közvetlenül egy fényérzékeny anyaggal bevont papírhengerre történt. A korábbi évtizedekben elterjedt – de hosszabb távon nem sikeres – fotóautomatákhoz képest abban rejlett Josepho szerkezetének a legfőbb újítása, hogy nem egyetlen képet, hanem egy fotósorozatot készített, igen jó minőségben.
Anatol Josepho 1923 szeptembere és 1925 márciusa között nyújtotta be fotókabinnal kapcsolatos szabadalmi kérelmeit az Amerikai Egyesült Államokban. Ez a négy szabadalom (szabadalmi számok: 1.671.644 – Automatic Camera for Taking Timed Sequences of Portraits; 1.631.593 – Photographic Apparatus; 1.656.522 – Developing Apparatus for Photographic Film Strips; 1.658.167 – Electric Coin-Control Mechanism) mind a Photomaton Inc. vállalatra ruházott joggal került kihirdetésre. A társaság 1925. január 8-án alakult meg New Yorkban, és azért jött létre, hogy formai keretet nyújtson Josepho találmányának befektetői – köztük rokonsága is – számára. Josepho már 1923-ban megkezdte (Nagy Britanniában) találmányának nemzetközi levédetését, majd 1925 nyarán és őszén a világ számos országában, így Magyarországon is, benyújtotta szabadalmi igényét.
Iratok a Josepho-féle fotókabin 1925-ben benyújtott magyar szabadalmi dokumentációjából. 93107. sz. „Fényképező gép”: Anatol Marco Josepho meghatalmazása és a szabadalmi leírás ábrákkal
Jelzet: MNL OL, Iparügyi minisztériumi levéltár, Szabadalmi Bíróság (K 603), J–2531
A Photomaton működésének rajzos magyarázata. The Illustrated London News, February 25, 1928.
1925 júliusára már elkészült az első működő prototípus New Yorkban, de – kisebb próbálkozások után – az első „igazi” Photomaton-üzlet 1926 szeptemberében nyílt meg New Yorkban a Broadway 1659. szám alatt, öt tökéletesített gépezettel. A médiát is jól használó Josepho által bevezetett új fényképezési műfaj hatalmas sikerrel járt: sajtóbeszámolók szerint fél éven keresztül napi kétezren – köztük az állam kormányzója is – fényképezkedtek a kabinokban. Az igazán nagy szenzációt az jelentette, amikor 1927 márciusában egy konzorcium 1 millió dollárért megvette Josepho részesedését a Photomaton Inc-ben. A szimbolikus összeg és a „self made man”-ként beállított Josepho története bejárta a világsajtót, ez pedig megágyazott a fotókabin rohamos elterjedésének is. A vállalat 1927 végéig 95 gépezetet állított fel az Egyesült Államok harminc városában.
A Photomaton Inc. csak az amerikai – és a soha ki nem használt oroszországi – szabadalmat birtokolta. A világ többi részére vonatkozó Photomaton-jogok többségét Josepho még 1927 márciusa előtt értékesítette. Ezek a jogok végül több tranzakciót követően kerültek 1928 márciusára a Clarence Hatry-féle, a londoni tőzsdén jegyzett Photomaton Parent Corporation-höz, amely azokat hamarosan újonnan alapított, regionális/országos Photomaton-cégek szinte átláthatatlan hálózatára ruházta át. (A Hatry-féle anyacég 1928 júniusában az amerikai Photomaton Inc. legfőbb részvényese is lett a részvények egyharmadának megvásárlásával.)
Josepho fotókabin-találmánya, a brand, valamint a mögötte húzódó céghálózat 1928-ban kezdte meg Amerikán kívüli terjeszkedését az egész világon. Ennek főbb állomásai London (február), Párizs (június), Berlin (október), Bécs (november) és Budapest (december – itt két gép működött a Corvin áruházban) voltak, de a találmány hamar eljutott a világ számos részére (Európa valamennyi országába, továbbá Törökországba, Palesztinába, Észak-Afrikába, Szingapúrba, Kínába, Ausztráliába, Új-Zélandra stb.). Hatry ugyan 1929. szeptember 17-i pénzügyi bukásával (amelynek következtében börtönbe került) magával rántotta nemcsak a londoni tőzsdét, de a Photomaton-vállalatokat is az egész világon, és ezzel kipukkant a sok millió dolláros Photomaton-lufi, a gépek azonban változatlanul továbbműködtek: volt, aki szórakozást látott benne, és volt, aki igazolvány készítéséhez fotografálta le magát.
Magyarokról készült fotókabin felvételek (Budapest, 1930 k.; Franciaország (?) 1940-es évek; Alexandria, 1930-as évek vége)
Jelzet: MNL Nógrád Megyei Levéltár XIII. 19. Lichtner István és családja iratai, 7–2; MNL OL Magánlevéltárak, Torontói Magyar Ház iratanyaga (P 2343), II-5-1-31; MNL OL, Külügyminisztériumi levéltár, Alexandriai Főkonzulátus (K 108), 1940–220
A Photomaton több nyelvben is köznevesült, franciául és spanyolul is általánosan az „igazolványkép”-jelentés kötődik hozzá. A kabinban készült képek tulajdonképpen sztenderd, professzionális környezetben készült amatőr önarcképek voltak, és bár a fényképészi instrukciók hiányoztak, más normáknak követése sok esetben tetten érhető a felvételeken.
Anatol Josepho jelentős vagyonra tett szert szabadalmai értékesítéséből, ennek jelentős részét jótékonyságra költötte (Kaliforniában például telket adományozott egy cserkésztábor számára, Izraelben egyetemeket támogatott). Legjelentősebb öröksége azonban az, hogy a fotókabinokban készült pillanatfelvételeken keresztül a világnak egy új, nyíltabb arca vált megismerhetővé és megőrizhetővé.
Anatol Josephóról készült Photomaton-felvételsorozat (1920-as évek vége)
Forrás: © Josepho család gyűjteménye
Felhasznált irodalom
Balogh János Mátyás: Stickyback és Photomaton: portréfotódivatok a 20. század első évtizedeiben. Korall, 19. évf. 73. sz. (2018) 79–111.
Iratfotók: Lantos Zsuzsanna, Lukács-Berkesi Anikó
Új hozzászólás
A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges