Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések részeként 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés Magyarország számára rendkívül súlyos következményekkel járt. Az ország elvesztette területének és lakosságának kétharmadát, nyersanyagkészleteinek, iparának, vasúthálózatának, bank- és hitelintézeteinek, szántó- és erdőterületeinek ágazattól függően 60-80 százalékát. A mennyiségben bekövetkezett veszteséget súlyosbította, hogy a határok módosítása következtében felbomlott a Kárpát-medencében évszázadok alatt kialakult és ez idő alatt organikussá vált gazdasági-földrajzi egység, így a maradék országnak nem egyszerűen kevesebb eszközzel, hanem ráadásként egy torz gazdasági-közlekedési struktúra keretei között kellett boldogulnia. A helyzet geopolitikailag sem volt kedvezőbb: a természetes határait vesztett 93000 km² területű és 7,6 millió lakosú országnak számottevő hadsereg nélkül, stratégiailag kedvezőtlen elhelyezkedésű határokon kellett szembenéznie egy, a területét lényegében körülölelő 47 milliós szövetséges blokkal. A magyarságot, mint nemzetet külön csapásként érte, hogy a Kárpát-medencében az idő tájt élt 10,2 millió magyar egyharmada egyidejűleg négy különböző állam területén idegen uralom alá került.

Magyarországon már kevéssel a háború befejezése előtt megkezdték a felkészülést a békekonferenciára. Az antant által Romániának és Szerbiának a háború alatt tett ígéretek, a cseh, román, szerb követelések, valamint a fegyverszünet megkötését követő lépéseik tekintetében nyilvánvaló volt, hogy a béketárgyalásokon területelcsatolásra irányuló törekvésekkel kell számolni. A magyar stratégia ezért - amellett, hogy szükségesnek tartotta az ország területi integritásának fenntartását - azt célozta meg, hogy , a problémát  történelmi, demográfiai és gazdasági szempontok együttes felhasználásával, tudományos eszközrendszerrel közelíti meg.

A béketárgyalások magyar anyagának összeállításával, illetve az azzal kapcsolatos munka megszervezésével ezért 1918 őszén a külügyminisztérium a későbbi miniszterelnököt, az akkor már nemzetközileg elismert földrajztudóst, a Földrajzi Társaság főtitkárát, gróf Teleki Pált bízta meg. Irányítása alatt nagyszámú tudós dolgozott, akik igen rövid idő alatt a Kárpát-medence földrajzi, etnikai, gazdasági és politikai viszonyait bemutató térképek, illetve dokumentumok egész sorát hozták létre. Céljuk az volt, hogy bizonyítsák a Kárpát-medence gazdasági egységét, tájegységeinek elválaszthatatlan összetartozását, valamint bemutassák az aktuális nemzetiségi viszonyokat. A magyar delegáció 1920 januárjában rendkívül sokoldalú, részletes, kiemelkedő tudományosságú anyagot vihetett magával a béketárgyalásokra. Az önmagában is figyelemre méltó teljesítményt tovább növeli, hogy mindezt szűkös anyagi keretekből, rendkívül zavaros belpolitikai viszonyok közepette valósították meg.

E munka legismertebb darabja az ún. „vörös térkép" (carte rouge), amely Magyarország etnikai viszonyait mutatta be (nevét onnan kapta, hogy a magyarság vörös színnel volt rajta jelölve), újdonsága pedig abban rejlett, hogy a nemzetiségek szerinti népességeloszlást a világon elsőként a népsűrűség figyelembe vételével ábrázolta.

A „carte rouge"-on kívül azonban számos más kiemelkedő térképet is alkottak Teleki munkatársai a béketárgyalásokra. Megemlítendő itt Edvi Illés Aladár és Halász Albert „Magyarország a háború előtt és után gazdaságstatisztikai térképekben" című munkája és nem utolsósorban az itt részletezendő, Bátky Zsigmond néprajztudós és Kogutowicz Károly kartográfus által 1919-ben készített „Magyarország néprajzi térképe település és lélekszám szerint", amelyet a kortárs kartográfus és statisztikus szakma egyaránt a két tudós egyik legfontosabb, módszertanilag is kiemelkedő művének tekintett.

Egy ilyen térkép összeállításának elképzelése már 1918 októberében felvetődött a Magyar Földrajzi Társaság köreiben. Miután Teleki Pál a kormánytól megkapta a megbízást a béketárgyalással kapcsolatos előkészítő munka megszervezésére, ezen térkép megvalósítása is zöld utat kapott. A szerkesztéssel, melynek során Bátky Zsigmond és Kogutowicz Károly fáradozásait Dedinszky Vladimir, Ferenczi István, Halász Gyula, Herbst Ernő, Kogutowicz Lajos, Littke Aurél, Madarassy László, Marcell György, Schmidt Tibolt és Steiner Lajos segítették, nagyon hamar, az áldozatos munkának köszönhetően már 1919 februárjában elkészültek. A nyomtatás esetében azonban már komoly nehézségekkel kellett szembesülniük. A költségek eleve nagyon magasak voltak, ráadásul az eredeti nyomdai lemezeket anyaghiányra hivatkozva még a munkálatok folyamán lecsiszolták és újrahasznosították, így egy újabb kiadás elkészítésére sem maradt esély.

Az 1:300 000 léptékű ponttérképnek minősülő etnikai térképen a nemzetiségi viszonyokat, mivel újabb felmérések addig nem készültek, az 1910-es népszámlálás vonatkozó adatai alapján ábrázolták. Ennek megfelelően a közigazgatási (község, járás, megye) határokat is az 1910-es állapotoknak megfelelően tüntették fel. Az egyes szelvényekhez az 1:200 000-es katonai térképszelvényeket, a községhatárok megállapításához pedig az 1:440 000-es adókataszteri térképeket vették alapul. A 13 000 települést és 7000 darab 100-nál több főt számláló külterületi lakott helyet létszámarányos értékjelekkel ábrázolták: 1000, illetve 100 főnek megfelelő nagyobb és kisebb körökkel, valamint 500, illetve 50 főnek megfelelő nagyobb és kisebb félkörökkel. A nagyobb lakosságú településeket a lélekszámnak megfelelő több körrel ábrázolták, oly módon, hogy a körök elhelyezkedése közelítőleg a település alakját is leképezze. A településhatár pontosabb illusztrálása érdekében a félköröket szükség esetén megfelelő szögben elfordítva rajzolták.

Az egyes nemzetiségeket a körök különböző színei jelölték. A magyarságot a „carte rouge"-hoz hasonlóan vörössel ábrázolták, de a főbb nemzetiségekhez is az említett térképen alkalmazotthoz hasonló színeket társítottak, nyilván törekedtek arra, hogy békekonferencián bemutatott különböző anyagok nagyjából egységes rendszert képezzenek. Az egyes településeknél a körök színei alapján nem csupán az ott élő nemzetiségek létszáma állapítható meg, a készítők igyekeztek az adott nemzetiség településen belüli lakhely szerinti földrajzi elhelyezkedését is ábrázolni. A módszer előnyei abban rejlenek, hogy, mivel a külterületek népességét is pontos földrajzi helyükön ábrázolja, az eredmény nem csupán a különböző nemzetiségek térbeli elhelyezkedését volt képes bemutatni, hanem egyidejűleg a lakatlan területeket is bemutató települési térképként is megállta a helyét. A szerkesztőknek így sikerült elkerülniük többek közt azt a hibát, hogy az alföldes területek nagy része a valóságos helyzetnek ellentmondva teljesen lakatlan, még külterjes művelés alá sem fogott vidéknek tűnjék. Ennek a fajta ábrázolásmódnak a megfelelő kivitelezése megkövetelte a nagy felületet. A 200 x 275 cm-es térkép nemcsak alkalmazott módszertanával, hanem nagy méreteivel is újdonságnak számított a korábban készült, lényegesen kisebb terjedelmű és egész térségeket egyben színező etnikai térképekhez képest.

A térképen csak a városok, járási székhelyek és a 15 000 főnél nagyobb települések szerepelnek névvel, a többi településnek csupán a Központi Statisztikai Hivatalnak az 1910. évi népszámlálás adatait közlő kiadványából vett járásonkénti sorszámát tüntették fel. Ugyanezen módszerrel jelölték a járásokat is. A sorszámokhoz tartozó községneveket, azok pontos lélekszámával, egy a térképhez mellékelt névmutató tartalmazta, amely egy magyar-angol-francia-olasz és német nyelven írt bevezetőt is magában foglalt.

A szűkös lehetőségekhez képest igen szép kivitelezésű térkép szakmai értékét melléktérképekkel és különféle diagrammokkal is növelték, ezek az ország lakosságának etnikai és hitfelekezeti megoszlását, illetve ezeknek a megelőző 200 évben történt változásait mutatták be.

A térkép készítői koruknak nagy felkészültségű, több területen is maradandót alkotó tudósai voltak:

Bátky Zsigmond (1874–1939)

 

Bátky Zsigmond etnográfus, pályafutását a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának munkatársaként kezdte, majd 1920-tól annak igazgatója lett. Fő kutatási területe a népi építkezés volt, a parasztházak típusait rendszerezte, de emellett magas színvonalon foglalkozott geográfiával és statisztikával is. Munkái közül kifejezetten statisztikai szemléletű néprajzi térképei mellett megemlítendőek Györffy Istvánnal és Visky Károllyal közösen írt munkái, a „Magyarország népművészetei” (1928) és „A magyarság néprajza” (1933), valamint a Kogutowicz Károllyal közösen jegyzett Földrajzi zsebkönyvek. Tagja volt az MTA Néptudományi Bizottságának, a Magyar Statisztikai Társaságnak, valamit egy ideig alelnöke a Magyar Földrajzi Társaságnak. 1934-ben történt nyugdíjba vonulásáig szerkesztette a Néprajzi értesítőt. Tudományos munkájával és vezetői tevékenységével nagymértékben hozzájárult a magyar néprajztudomány európai szintre emeléséhez.

 

Kogutowicz Károly (1886–1948)

 

Geográfus, egyetemi tanár. A magyar kartográfia megalapítójának, Kogutowicz Manónak a fia volt. Apja halála után 1908-ban átvette a Magyar Földrajzi Intézet Rt. igazgatói posztját, a rákövetkező években azt nagymértékben modernizálta. A monarchia felbomlása után kulcsszerepe volt az önálló magyar katonai térképészet megteremtésében. 1923-tól a szegedi egyetem professzoraként tanított általános és összehasonlító földrajzot, 1941-ben az intézet rektorává nevezték ki. A földrajzon kívül számos más terület is érdekelte, foglalkozott néprajzzal, meteorológiával, statisztikával, tudományos tevékenysége a népesség-, és településföldrajz mellett a falu- és tanyakutatásra is kiterjedt. Ezzel összefüggésben hozta létre 1925-ben az Alföldkutató Bizottságot. Munkái közül feltétlenül említést érdemelnek 1919-ben készült katonai térképei, két darab különböző módszertannal készült Magyarország etnikai viszonyait bemutató térkép ugyanebből az évből, valamint a Népiskolai Atlasz 1923-ból. Dunántúl és Kisalföld című, tájkutatói munkásságának eredményeit összegző kétkötetes műve 1932-ben osztatlan sikert aratott a tudományág művelőinek körében.

A térkép adatait a békekonferencia döntnökei a legcsekélyebb mértékben sem vették figyelembe, ahogy a béketárgyalásokra kivitt páratlan gazdagságú magyar tudományos anyag többi elemét és a magyar tárgyalóbizottság tagjainak érveléset sem. Elkészítése azonban mégsem volt hiábavaló. Évekkel később a Teleki Pál által 1926-ban létrehozott Államtudományi Intézet birtokába került, ahol adatait felhasználták, és mintájára, az újabb népszámlások eredményeivel kiegészítve, további etnikai térképeket készítettek. A Magyar Statisztikai Társaság keretei közt a Központi Statisztikai Hivatal épületében működő Államtudományi Intézet tudományos hátterintézményként segítette a későbbi, trianoni békét felülvizsgáló határrevíziós tárgyalásokat, így a Bátky-Kogutowicz-féle térkép 1938-ban ismét szerephez jutott. Meghatározó háttéranyagként szolgált a Csehszlovákia magyar többségű területeit Magyarországhoz visszacsatoló első bécsi döntést megelőző előkészítő munkának, a magyar-csehszlovák tárgyalásoknak, valamint a magyar-szlovák határmegállapító bizottság tevékenységének is fontos alapját képezte.

A térkép feltehetőleg ezután, de legkésőbb talán az Államtudományi Intézet az 1945-ben, a háború befejezését követő megszűnésével kerülhetett a magyar bizottság tagjaként az első bécsi döntést előkészítő tárgyalásokon résztvevő kiváló történeti statisztikus, oktatásügyi és nemzetiségpolitikai szakértő, e minőségében pedig Klebelsberg Kuno és Teleki Pál tanácsadójaként is dolgozó, Némethy (Benisch) Artúr birtokába. A ritka dokumentumot az ő hagyatékának részeként örökölte meg előbb az egykori KSH (Központi Statisztikai Hivatal) Levéltára, majd annak megszűnése után a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára gyarapította vele a KSH iratanyag részeként állományát.

Digitális felvétel és képszerkesztés: Czikkelyné Nagy Erika

Felhasznált és ajánlott irodalom: